Árny

Hajnaltájban felriadtam, azt hiszem rosszat álmodtam, vagy nem is tudom, valami zaj... Nem esett jól, fáradt voltam, nyűgös, és csak aludtam volna tovább, hisz másnap tárgyalás, és a hátam közepére se… Megint zajt hallottam. Megriadtam, de úgy döntöttem, lemegyek, megnézem, honnan jön az.

Tökéletes alany lennék egy horror filmbe. Pontosan tudom a szabályt, miszerint, ha zajt hallasz, ne menj oda, ne nézd meg, mert akkor tuti kicsinálnak. Erre én? Megyek és megnézem. Nem baj úgy is kell néhány marha az ilyenekbe, mert vér nélkül nem lehet filmet eladni. Na mindegy, megint zagyválok itt. Nézzük, mi csörömpöl. Lehet mosómedve, vagy patkány. Kötve hiszem. A konyhából jön, így oda megyek. Még az illúzióját se keltem annak, hogy védekeznék. A filmekben ekkor emelnek fel egy kézhez közel eső tárgyat, hogy majd azzal jól fejbe kólintják a betörőt, vagy meg tudják védeni maguk. Én potenciális alany vagyok, nincs nálam semmi.

Fény hiányában csak árnyakat láttam, az alak az asztal mögött mozgolódott, leütötte az útjába eső tárgyakat. Ahha, szóval ez volt a zaj?. Nyugtáztam magamban. Az ajtófélfának támaszkodva megálltam, és Őt néztem.

- Gilbert! – szólítottam meg, pedig nem voltam biztos benne, hogy Ő az, mégis… éreztem.

Rám emelte a tekintetét. Fagyos és szürke volt, az éj sötétjében szinte szikrázott. Egyenesen rám nézett, kivillantotta a fogait és sziszegett. Olyan volt, mint egy dühös vadállat, akit sarokba szorítottak. Tekintetében félelemmel kevert erőszakosság áradt.

Nyugodt maradtam, és egyetlen lépést közelebb léptem.

- Jól van. – suttogtam. – Én vagyok az.

Még mindig fenyegetőn nézett rám, légvételei szaporák voltak, karmait felém villantotta, és koncentrált. Láttam a szemében, hogyha még egy lépést merek tenni, felszabdal, mint egy tűzifát.

Így maradtam.

- Semmi baj. Én vagyok. – még mindig suttogtam.

Nem mozdult, csak szuszogott. Oly erősen, hogy ide éreztem. Zihálása heves volt, tekintetében láttam a zavarodottságot. Lépnem kellett, vagy most, vagy soha. Felkészültem, a támadásra, tudtam jól, mit kockáztatok, mikor egy lépéssel ismét közelebb kerültem.

Tétovázott, szemeivel engem fürkészett, légvételei egyre erősödtek.

- Jól van. – emeltem fel a kezem.

Azt hiszem ez volt az a mozdulat, amit nem kellet volna. Dühödten támadt nekem, teljes erőmre szükségem volt, hogy ne essek hátra, szorosan rámartam a csuklójára, majd eltoltam magamtól. Tekintete égetett, sziszegett, és morgott.

Megfordítottam, és a falhoz nyomtam.

- Ssss. – nyugtatgattam, még mindig nyugodt hanggal. Éreztem, hogy a szívem a torkomban, hogy tüdőm harácsolja a levegőt, mégis próbáltam a lehető legnyugodtabban kezelni a helyzetet. Nem estem pánikba, nem hezitáltam, csak szorosan a csuklóját fogtam, és nem engedtem, bármennyire is erőlködött. Sarokba szorítottam, szemei szikráztak, szinte égetett a tekintete. Küzdött ellenem, de én nem hagytam magam. Még egy lépéssel közelebb álltam, hogy minden köztünk lévő űrt megszüntessek.

- Csak én vagyok. – susogtam közvetlen a fülébe. Haja ezüstje csiklandozta orrom. Arrébb toltam, teste forró volt, mintha láztól égett volna, az apró érintésbe beleborzongott. Vettem a játékot. Ha ez kell, hogy lenyugodjon, rajtam nem múlik. Orrom hegyével finoman cirógattam végig a nyakán egészen az állcsontjáig. Ott megálltam, majd magam se tudom miért, belecsókoltam a nyakába. Sós volt, mégis kellemes. Tüzes forróság lett úrrá rajtam, ő zihálva szuszogott, és mocorgott, én meg lezártam előle mindent. Lágy szóval sugdostam a fülébe. Elernyedt. Megszűnt a karja tolása. Hüvelyujjammal finoman cirógattam meg a bal tenyerét, és ismét borzongást kaptam. Fujtatott. Feljebb csúsztattam a kezem, és ujjai közé tettem sajátom. Rászorított, mégse fájt. Valami hihetetlen vágy lett úrrá rajtam, ismét érezni akartam az ízét a számban. Egy kicsivel feljebb csókoltam, mint azelőtt. Hagyta, nyakát felém nyújtotta, mintha engedélyt adna, a közeledésemnek. Apró csókokkal jutalmaztam, s ő már teljesen ellazult. Jobb kezét kihúzta a kezeim közül, és hátamra szorította. Végig simítottam ezüstjén, majd a vállára hajtottam a fejem.

- Jól van. – szusszantam, és ő szorosan ölelt.

Számban még mindig éreztem a sós eszenciáját bőrének, homlokom égette hője. Megmagyarázhatatlanul vágytam az érintésére, akartam őt, mint eddig még soha. Szívem zakatolt, a testem üvöltött utána. Nadrágom megfeszült. Csípőjéhez szorítottam alfelem, és vállába csókoltam. Ujjai még mindig az enyémmel kulcsolódtak össze háta megfeszült, a falnak dőlt. Ezüst tincsei közé dúrtam, s ő rámtámasztotta a fejét.

- Nyugi- motyogtam a semmibe, de biztos vagyok benne, hogy magamnak kellett ez a szó.

Felocsúdtam a mámorból, még mielőtt valami olyat tettem volna, amit megbánok. Zihálva húztam el magam róla, és lágy erőszakkal a szobája felé vittem. Nem ellenkezett, fogta a kezem. Tekintete ellágyult, az arcán lévő redők is kisimultak. Az ágyára fektettem, és én rá. Teljes súlyommal rajta nyugodtam. – Így jobb lesz. – szuszogtam a fülébe.

Éreztem, ahogy alábbhagy a zihálás, ahogy elernyednek a tagjai, szíve lágyabb ütembe ver, és lassan én magam is követtem. Már csak feküdtünk.

A szőke fürtök izzadságtól fénylettek, szemeit becsukta, tüdeje finoman emelkedett. Elaludt.

- Semmi baj. – nyugtattam meg jómagam. Végig cirógattam tenyerem élével az arcán, majd a kósza tincseket a füle mögé helyeztem. – Most már aludj. – tápászkodtam fel.

Az ajtóból még egy pillantást vetettem rá, majd becsuktam azt, magam mögött.

Nem volt kétséges, hova vezetett az utam. A zuhany alá. A jég hideg víz áztatta bőröm, szemembe folyt, hajammal játszott. A csempének támaszkodva fújtam ki magamból mindent. Kellett egy óra, míg teljesen kitisztultam.

- Jól van Lucius, nincs gond, csak egy apró hiba. Sose történt meg. Nem szabad. Főleg így nem. – mormogtam magamnak.

Miután megtörölköztem, és letöröltem a saját testem okozta párától a tükröt, megfésülködtem, inget vettem, és nyakkendőt. Fél perc múlva már a konyhába voltam, két pirítós és egy bögre tea társaságában elolvastam a reggeli újságot, majd a reggeli másik felét, gondosan Gil oldalához téve, elindultam dolgozni.