Hol vagy?

Hol vagy? Írtam be dühödten a telefonomba, miután a hívásomra nem vette fel. Már közel fél órát csúszunk miatta. Nagyon remélem kézzel fogható magyarázattal tud szolgálni, mert különben nem állok jót magamért. Miután elküldtem az üzenetet, rezgőre állítottam a telefont, intettem Daisuke-sannak, és az betolta a projektort a tárgyalóba. Yuki egyetlen szerencséje, hogy Daisuke itt volt, és nem a kinti irodánk egyikében.

Ügyfeleim előtt mélyen meghajoltam, majd belekezdtem a mondandómba.

Ajánlatunk, egy külvárosi ingatlan, mesés panorámával, kilátással, remekül beépíthető, jól kihasználható terekkel. Hozzá tartozott hatalmas hektár zöld terület, melyben nagyszerű lehetőségek voltak. A svájci tőzsde meggyengülése miatt, most igazán remek áron tudnánk ezt a potenciális ügyfélnek kínálni.

Magyarázatom nem talált süket fülekre. Némi kérdés után, melyek a hely megközelíthetőségére, és az épület állapotára irányultak, megfelelő válaszom tudomásul vétele után, hajlottak a szerződés megkötésére. A tárgyalóban iszonyatos meleg volt, hátamon csorgott a víz, nyakamat szorította a nyakkendőm.

Közel egy óra telhetett el, előkészítettem az iratokat, és épp a tollam után kutattam a zsebemben, mikor megremegett a telefon a zsebembe. Hosszas elnézés kérés, és meghajlást követően, kiviharzottam a helységből. Mire előbányáztam, már abba hagyta.

Egy nem fogadott hívás. A hívó fél, ismeretlen. Remek, ezért jöttem ki? Na mindegy, hamár itt vagyok levegőzöm egyet, mert szükségem van rá. A kávé automatához sétáltam, bedobtam némi aprót, és már ontotta is magából a gőzölgő feketét.

Miközben kortyoltam, megpróbáltam újra felhívni Yukit. Nem vette fel. Dühösen a zsebembe dugtam a telefont, majd elindultam vissza, aláírni a szerződést. Az ajtóhoz értem, mikor újra rezgett a zsebem. Üzenetet kaptam.

Sajnálom.

Remek, és én ezzel mit csináljak, mond? Mindegy, majd később ezért számolunk.

Miután a szerződést aláírtam, és végre haza tudtam indulni, ismét igyekeztem drága barátomat elérni telefonon, de nem jártam sikerrel.

- Mi van már? –mormogtam magamba, miközben az autómba ültem.

Elindultam hozzá, kettesével vettem a lépcsőket, majd az ajtóhoz érve, zihálva nyomtam a csengőt. Nem hallottam mozgást, még dörömböltem párat, de nem jött válasz. A szomszéd ajtó nyílt. Rémült fejjel néztem oda, egy idős asszony volt az.

- Jó estét uram. Kérem, nyugodjon meg, felesleges úgy dörömbölni.

- Sajnálom. – néztem rá bocsánatkérően. – Nem tudja, véletlen, hova ment a barátom?

- Sajnos nem, de pár napja nem is láttam. Utoljára nagy bőröndökkel ment valahova.

- Tudom, nyaralni. De azóta hazajött.

- Nem tudom édes fiam. Kérem, ne zajongjon.

És azzal becsukta az ajtót. Lassan lépkedtem lefelé, visszaültem az autómba, még pár percet bámultam a telefonomat, majd elindultam haza.

Gil már várhatott, mert mikor meghallotta az ajtó előtti kulcscsörgést, azonnal nyitotta azt.

- Szia. – mosolygott, majd átölelte a nyakam.

- Szia. – néztem rá meglepetten. Nem szokott így üdvözölni. – Baj van?

- Nem, csak… ma nem is láttalak, elmentél, és most késő este van…

- Hiányoztam?

- Igen. – pirult el.

Igaza volt. Napok óta ez megy, sőt lassan egy hete, hogy nem is látjuk egymást. Én rohanok, hajnalba kelek, későn jövök. Joggal lehet rám dühös. Azt hiszem a közös vacsora óta nem is voltunk igazán együtt.

- Sajnálom. – szorítottam magamhoz, majd tettem vele pár lépést, hogy be tudjam magam mögött az ajtót csukni.

- Nehéz napod volt?

- Az nem kifejezés. Yuki jól felültetett, nem tudom, hol az ördögbe van, de esküszöm, kinyírom.

- Itt volt.

- Miiiii? - Néztem rá dühösen. – Mikor? Miért nem szóltál?

- Valamikor délelőtt. Sajnálom, azt mondta, ne tegyem. Aztán próbáltalak hívni, de nem vetted fel.

- Szám nélkül, te voltál?

- Igen én. Tényleg sajnálom.

- Nem haragszom, nem a te hibád, kérlek, bocsáss meg.

A kanapéra ültünk, lábait felhúzta, fejével a vállamnak dőlt.

- Sajnálom Luci, - suttogta. – Megkért, hogy ne mondjam el, de nem tudom nézni, ahogy szenvedsz. Ne emészd magad.

- Nincs baj. – simítottam végig a haján.

Könnyeim önkéntelenül is útnak indultak, nem akartam, hogy lássa gyötrődésem, mégis jól esett a közelsége. Átöleltem, és a felkarját simogattam.

- Elment.

- Mi? – szipogtam.

- Emlékszel a pasasra, akiről mesélt a vacsorán?

- Igen. – Már hogyne emlékeznék…

- Vele ment.

- Mi? Mikor?

- Gondolom, miután elment innen. Bőröndökkel várta lenn egy autó, láttam, ahogy kifordulnak a sarkon.

- Miért nem…?

- Tudod jól, hogy nem tudott volna… Nem tudott volna elköszönni.

Ujjaival végig simított a kezemen, majd belecsókolt a tenyerembe.

- Nem értem…

Feljebb csúszott kicsit, és a hajamba túrt. Közel hajolt, letörölte a könnyeim, s szomorúan nézett rám.

- Visszajön. – suttogta a fülembe.

- Igen. – szorítottam magamhoz szorosan.

- Szeret téged.

- Tudom.

Percekig ölelt némán, majd belemart az ingembe.

- Velem alszol? – motyogta alig érthetően.

- Ha szeretnéd…

- Igen. – jött a hírtelen válasz. Még az előzőnél is szorosabban fogott, majd még ennyit suttogott. – Nagyon!