2011. január 11., kedd

Csepp

Különös hangra eszméltem, nem tudom mi ez itt körülöttem, hisz tudatom képtelen felfogni.. szememmel nem látok semmit. A sötétség eltakarja előlem a valót. Valaki van mellettem, érzem melegét a bőrének, levegővételeinek lágy hullámzását. Lassan kel fel a nap a horizonton. Az aprócska kis szobát, finoman világítja meg a hajnali napfény. Egyre jobban látom kirajzolódni az alakot. Egy apró kis ember gubbaszt az ágyban. Össze van gömbölyödve, mint egy kis labda. Nem ülök tőle távol, éppen csak egy-két centire. Göndör kis fürtjei izzadságtól cseppesek, testének hője forró az aurámnak. A gyermek láztól ég. Arca pipacsvörös. Apró pici szeplői alig látszódnak. Levegővételei egyre szaporábbak. Talán rémeket lát álmában. Csak egy pillanatra fordítom el a fejem. Az ablakra nézek, és rábökök az ujjammal. Lassan emelkedik meg az, s lágy szellőt enged be egyenesen a gyermek arcába. Beleborzong a hirtelen jött hűvös érintésbe, de úgy látom, jót tettem vele. Finoman állok fel mellőle, kilépek a szobából, és körülnézek a kis emeleti lakáson. Nincs itthon senki. Belépek a szülőkének vélt szobába. Az ágy be van vetve, nem érintette kéz már vagy két napja. Szemeimmel képek után kutatok, de csak egyetlen megporosodott kis képkeretet találok. Rajta egy sötéthajú kellemes vonású hölgy játszik önfeledten gyermekével. Elszorul a szívem egy pillanatra. Majd elhatározom, visszamegyek az aprócska kis szobába, és ismételten mellé ülök le.
Az apró gyermek még mindig alszik, mellkasa szabálytalan ütemben emelkedik fel, hirtelen zihálni kezd, majd hangos köhögésbe tör fel. Lágyan érintem meg a homlokát, hogy enyhítsem a fájdalmát, hogy megnyugtassam testének hangos morajlását. Percek telnek el, míg a gyermek ismét nyugodt álomba szenderül. Eltorzult vonásai visszafinomodnak. Lágy mosollyal nyugtázom tettem, majd tovább nézem, ahogy alszik. Azon gondolkodom, vajon adjak-e neki álmot, melyben lepkét kerget vígan kacagva, vagy inkább adjak neki emléket a múltból, mely szépet ad neki? Ismét nyöszörgést hallok, újabb és újabb rohamokban tör elő belőle testének minden kínja. Érzem, ahogy a betegség egyre inkább felemészti lelkének minden aprócska darabját. Már pontosan tudom, nem tehetek érte semmit. Nem megmenteni küldtek mellé, hanem vigyázni rá, utolsó perceiben. Ilyenkor kívánom a létemet a semmibe, és gyűlölöm az egészet, ahogy van. Ismét lágy fuvallatot intek neki, s ő ismét enyhül a kínok közt.
Álmot adtam Neki.. Egy hatalmas ház aulájában futkos, körülötte arcok, melyeket régről ismer. Mindegyik boldogan tekint le rá, és mosolyogva kísérik minden mozdulatát. Az aula közepén hatalmas fenyő áll, tömve aggatva különleges, fényes, csillogó díszekkel. Alatta szebbnél szebb csomagolásokban hatalmas dobozok. Illatok szállnak a levegőben, sült kacsa, mézes sütemény, fenyőillat. Boldogságot érzek, felhőtlen, tiszta boldogságot. Adtam Neki hintalovat, csengő csilingelő játékdobozt, finom prémes kelmét, meleg kabátot, és puha barnamedvét, mellyel, ha alszik, vigyázza álmát.
Elcsendesedett a szoba, Ő már nem mozdul. Nem kínozta soká a sötétruhás. Csendesen libbent be az ablakon, bólintott nekem egyet, majd lágyan fogta meg a csöpp kis kezét. Egy villanás alatt engedte el a földi létet, lépkedett a sötét férfi mellett, majd mielőtt végleg eltűnt a fénybe, visszanézett rám. Mosolyt kaptam. Tisztaszívű igaz mosolyt.. egy apró gyermek élete lett a semmivé…

3 megjegyzés:

  1. Most akkor a gyerek meg halt? Az elejétől kezdve olyan mint egy szellem, vagyis nem tudom pontosan mi. De lehet egy halálangyal is -_- ..érdekes dilemma.

    Szépek a környezet leírások.

    VálaszTörlés
  2. sya!
    Kirázott a hideg. Szinte ott voltam vele :) Gratulálok. :)
    NSi Nikol

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jajj nagyon köszönöm, igyekszem. :)

      Törlés