Csavar / Harmat

Az Égi hívatott. Ilyenkor nekünk, bármit is teszünk, mennünk kell. A létező legtisztább lények vagyunk, ilyenkor mégis minden egyes alkalommal megmártózunk a kristálytiszta patakban, és megszárítkozunk a nap sugaraiban. Mikor készen lettem a szertartással, elindultam a tükörfolyosón, végig egy hatalmas teremig. Jól tudtam a járást. Sokszor hívott a nagykegyelmű. Nagyrészt a kiválasztottak miatt, de volt, hogy csak úgy, egy kis beszélgetésre invitált. A többiek jól tudták, hogy a mi viszonyunk más. Mindenki érezte, hogy én egy kicsit különb vagyok közülük. Azt hinnénk, hogy a mi világunkban nincs helye a negatívitásnak, de sajnos ez nagy tévedés. Közülünk is képesek az emberi viselkedés egyes formáira. Némelyek irigyek, sokak utálnak. Ez az éginek nem tetszik, és sokszor próbált már ellne tenni, és megtisztítani a híveit ezektől, a fertőktől, de sajnos nem sikerül. Beértem a tükrök termébe. Mindig elcsodálkozom lenyűgöző szépségén és eleganciáján. A szemnek oly megnyugtató ez a létesítmény. Elindultam fölfelé a lépcsőkön, néha meg-meg érintve az arany cirádás mesterien megteremtett korlátot. Megálltam egy pillanatra a nagy kapu előtt, nagy levegőt vettem, majd megérintettem a kopogtatót. Az, nagyot döbbent, és mire a hang elszállt, az ajtó már nyílt is. Beléptem a tiszta fénybe, és végigsétáltam, egészen Hozzá. Ő nem szólt, nézett ki az ablakon, figyelte az embereket, azt, hogy éppen hol-mi történik. Mellé léptem, és némán figyeltem. Eltelhetett pár perc, mire úgy döntöttem, én teszem meg az első lépést irányába.
- Berlinben szépen süt a nap. Boldogok a gyermekek, épp tanítási szünet van.
- Jól látod. Viszont megint háború dúl a földekért, és a szabadságért.
- Az emberek nehezen tanulnak a hibáikból.
- Meglehet… Azért hívtalak, mert feladatom van a számodra.
- Hallgatom Uram.
- Felesleges szócséplés lenne, ha elmondanám mi az, mert úgysem fogsz rá emlékezni. Sokat gondolkoztam azon, ki lenne a megfelelő erre a munkára, de úgy döntöttem, Neked adom. Ez a te utolsó próbád.
- Értettem. Mikor kezdek.
- Majd észreveszed. Most menj.
- Igenis.
Lassú léptekkel haladtam ki, vissza nem fordulva. Hisz visszanézni nálunk illetlenség. Az agyamban kavarogtak a gondolatok. Vajon miért ez az utolsó? Hogy érthette? Még mindig neheztel rám a múltban elkövetett bűnömért? Vagy épp fordítva? Most lehetek újra önmagam? Teljes értékű?
Mindenki tudja, hogy nem vagyok tiszta, s azt is, hogy a keppességeimnek sem vagyok birtokában. Néhány trükköt tudok csupán, és a legfontosabb dolog megmaradt nekem, a láthatatlanság… De nincsenek szárnyaim, és nem tudok teleportálni. Patakból csillapítom szomjam, napból veszem a hőt, és holdból az energiát. Folyókkal utazom, de nem tudok repülni. Mégis én vagyok az Ő szívének a legkedvesebb. Lehet végre igazi angyal lehetek?

Harmat:

Éltető virágillatra ébredtem. Igazán kellemes vadvirágok illatára. Az arcom kellemesen melengeti a tavaszi napsütés. Kinyitom a szemem, és egy tisztáson találom magam. Körülöttem hegyvonulatok, alattam pázsittakaró. Gyönyörű fenyőerdő magasodik felfelé a szirteken, borostyán, és haragoszöld színei jól esnek a szememnek. Hatalmas levegőt veszek, igazi harmatfriss, zöldellő. Szeretem a tavaszt. Igazán szeretem. A természet ezer színbe öltözik, a virágok újjászületnek, a napkorong magasan jár az égen, és éltető sugarai langyosan simogatják, cirógatják a bőröm. Pajkos játékba kezdenek a fűszálak ezüstlő cseppjeivel. És igazi fénylő csilingelő muzsikában dalolnak az újjászületésről, és a szép tavaszról. Aprócska csermelyt hallok csordogálni valahol, úgy döntök, elmegyek, megnézem, milyen szépségeket tartogat a számomra. Mindig elcsodálkozom az élet rejtelmein. Egy aprócska vízér, erősebb mint a szikla. Valahol odabent megszületik, és elkezdi bontani, ásni, saját magának a kemény szikla falát, kifelé, ki a felszínre. A lyukacskán csordogál kifelé a víz, zubog lefelé, a földben kis árkot ásva csordogál lefelé a leejtőn. Néhány kilométerrel lejjebb, már hatalmas, zúgó, háborgó folyó. Csodálatos a természet…
Csendes lépteket hallok magam mellett. Pontosan tudom Ő az, mert a természet dalol. Aranyszín fürtjei kellemesen simogatják a hátát. Néha az arcába hullanak. A szél játszik kacéran a fürtökkel. Mellém ül a harmatos fűben, majd egyenesen rám emeli ezüstszín szemeit.
- Vissza foglak küldeni.
- Tudom. –suttogtam. Érzem, hogy így lesz, de már sokszor voltam lent. Nem lesz gond. Kihez küldesz?
- Nem egy ember életére fogsz vigyázni. Most más lesz a feladatod.
- Megfigyelés?
- Nem igazán.
- Akkor? Mit fogok csinálni?
- Élni fogsz.
- Ezt nem értem.
- Emberként küldelek le. Na jó, nem egészen, de nem fogod tudni, hova tartozol. Új életet kapsz.
- Életet? Úgy érted, megszületni, és emberi lényként küzdeni?
- Pontosan. Annyi kivétellel, hogy Te nem születsz meg. Felnőttként küldelek. De adok emlékeket a múltból. Nem fogsz sem Rám, sem senki másra emlékezni. Még magadra sem.
- De mi lesz a dolgom?
- Majd idővel, meglátod. Családod lesz, akikért felelsz.
- Család…
- Te vagy erre a legalkalmasabb, mert különleges vagy. Más, mint a többiek.
- A szemedben, igen, de nem vagyok én másabb.
- Bolond. –túrt bele a hajamba, és igazította a fürtjeim a fülem mögé. Finoman hajolt közelebb, majd langyos csókot lehelt a homlokomra.
Mindig beleborzongok az érintésébe. Mindig megmelengeti a lelkem. Senki mást nem érint, soha nem ér a híveihez. Hozzám mégis. Itt ül mellettem, a leghatalmasabb lény a világon, és mégis, az én vállamra támasztja a fejét. Finoman öleltem át a vállát, és figyeltük, ahogy a napkorong lekúszik a horizonton.