2013. április 4., csütörtök

Édenkert


- Na mi lesz már? – néztem rá gonoszkás vigyorral, miközben a vállamat az ajtófélfára támasztottam. – Többet készülődsz, mint egy lány.
- Ne szívd a vérem Lu, különben, nem megyek sehova!
- Nézzenek oda, még ő kéri ki magának. – kacagom ki. – Nem kell ennyire kinyalni magad, ez csak egy hétvége a tónál, nem esküvőre megyünk!
- Jah, könnyű neked, de én? Nem vagyok hozzászokva efféle partikhoz, nem is értem, miért kell magaddal cincálnod.
- Talán azért, mert hozzám tartozol? Amúgy is, ideje volna, megismerni a kollégáim.
- Szerinted. Én, nem így vélem, igazán jó volt ez így, én itt, ők ott, és semmi közünk egymáshoz. – hadonászott.
- Hát életem, te nem vagy komplett. Miért gondolod így? Szerinted, ha benn vagyok, kiről szól a beszélgetés?
- Csak azt ne mond, hogy rólam, mert agyoncsaplak!
- Jajj, dehogy, a szomszéd néniről, csakis, kizárólag.
- Te cukkolsz engem? – nézet rám tettetett dühösséggel, azokkal a szép kék szemekkel.
- Neem, dehogy. – Kacagtam fel hangosan.
- Menjél Te a… Mindjárt nem megyek sehova! – duzzogott rám.
- Azt próbáld meg! – kacagtam rá, - Na gyere. – kezére fogtam, és kivonszoltam a fürdőből. –Vedd fel ezt a kis kék öltönyt, amit én vettem, az csinos, és hm, szeretem rajtad. – mosolyogtam rá.
- Jól van. – sóhajtott beleegyezőn. Tényleg mennem…? – belecsitteltem a mondatába, s ujjammal rátapasztottam a szájára. Ő puhán csókolt a hegyére, s picit megbiccentve a fejét, hagyta, sőt kérte, hogy megcirógassam végig az arcát, egész az állcsontjáig, a füléig, s a kis kerek fülcimpája felső részébe rejtett kis fém fülbevalót is megszeretgessem, amit a szép aranyszín haja olyan jótékonyan takargat.
- Ha nem érzed jól magad, ígérem, hazajövünk, rendben? – csókoltam oda, ahol nemrég az ujjam járt, puhán az alsó ajkába, s ő megremegett. Derekára simítottam, orrát az enyémhez dugta, s ajkai közé vette az enyém.
- Rendben. – suttogta közéjük.
Fejét, oldalra fordítva, szemét lesütve, arcán halvány pírral hagyta, hogy felhúzzam rá az inget, lentről felfelé lassan begomboljam, mikor az utolsóhoz értem volna, felemelte állát, hogy megtegyem a nyakgyilkos kapcsolást, de tudtam jól, mennyre nincs oda ezért az egészért, nem akartam, hogy még annál is kényelmetlenebbül érezze magát, mint most. Így csak végigsimítottam az anyagon, megigazítottam a nyakánál az ing gallérját, vállán lesimítottam a ráncokat, majd aranyszín hajába futottak ujjaim, hátraigazgattam, és a fülén is szépen elsimítottam. – Csinos. – mosolyodtam rá.
- És az? – mutatott a széken heverő világoskék, apró mintás nyakkendőre.
- Az nem kell. Bepakoltál mindent?
- Azt hiszem.
- Kényelmes ruha, váltás ing?
- Benn! –húzta ki magát peckesen.
- Jó, akkor kérlek, állj ki a garázsból, én hozom a csomagokat. Bele tettem a tenyerébe a kulcsom, s ő döbbenten nézett rám. – Az a sporttáska csak?
- Aham. – Dörmögte még mindig meglepetten.
- Mi az?
- A kulcs, ő… miért? Eddig sose engedted, hogy…
- Gondoltam, hátha jobb kedvre derít, na menj! – mosolyogtam rá.
Mire összekapartam a csomagjaink, bezártam az ajtót, ellenőriztem, hogy mindent lekapcsoltam, elzártam, elpakoltam, addigra kinn állt járó motorral a kapu előtt, a kocsim ajtajának támaszkodva cigivel a kezében, füstölögve várt.
Megálltam pár méterrel előtte, a csípőmre tettem a kezem és szigorúan néztem rá.
- Azt hittem leteszed!
- Le is, csak most izgulok.
- Nem kell. Ha eldobod most rögtön, akkor vezethetsz!
- Tényleg? – pezsdült fel.
- Tényleg! Na ne is lássam azt a bűzölgő vackot!
Ezt a sötét grafitszürke Toyota RAV4-et körülbelül két hete vettem, imádom, annyira kellett már egy új, kényelmes, nekem való autó, és végre itt volt, féltettem, nem is adtam oda senkinek, de Ő, legyen jó napja, végül is, ha mellette ülök, nem lehet baj. Olyan mosoly ült az arcán, végigsimította a kormányt, bekapcsolta az irányító konzolt, zenét nyomot, a motor lágyan duruzsolt, és indultunk.
Vártam, hogy kiérjünk végre a városból, elmenjen ez a tötyörgős, piros lámpás, fékezgetős időszak, és végre tudjunk kicsit kocsit tesztelni, meghúzatni, terepezni. Úgy sem teszteltem még le igazán. Gondoltam most, jó buli lesz, és Neki is öröm, hogy kicsit „rosszalkodhat”.
Mire odaértünk a kedves kis tóparti szállóba, ezer wattos mosoly ült az arcán, jól esett, hogy ilyen vidám, mielőtt kiszálltam, végigsimítottam haján, s elindultunk be.
Ami a szemünk elé tárult, maga a varázslat. Csupa csipke és vászon, selyem és bordűr, kellemes vöröses anyagok finoman meggyűrve. Ablakon hófehér, alul csipke függönyök, hozzá szemnek kellemes világos bazsarózsa kelme a karnisra futtatva. A sötétítők vöröses árnyalatot adtak, a kissé lehalványított fényekkel megvilágított helységnek. Két színpad volt, az egyiken egy nagy, fekete zongora állt, a másik, véleményezem a fellépőknek, van tartogatva. Gilbert szeme elkerekedett, csillogott, gyönyörködött, még annyira se volt hozzászokva a pompához, mint jómagam.

A távolban pillantottam meg a sárgás lámpafény finoman simította arcát, megcsillantva ezzel a barna szempárt, mellyel ép rám tekintet. Lágyan mosolyodott, el, finoman megigazította a sörét bordó nyakkendőjét, és lágyan intve a fejével köszöntött. Visszabiccentettem. Akaratlan néztem végig légies, elegáns küllemén. Még a szokottnál is jobban kicsípte magát, a bordó öltöny, világos rózsa ing párosítás meglepően jól állt fakó bőréhez, és az ébenfekete hajzuhataghoz. Gyönyörű volt, némán bámultam őt, miközben a tekintete már rég nem engem ajándékozott, az olasszal jött, vele diskurált, lágyan simított végig kezén, hosszú, vékony ujjai finoman siklottak az öltöny szövetén, lágyan mosolygott rá, apró, puha, illékony mozdulatai mindent elárultak. Több volt köztük, mint szimpla munkakapcsolat, éreztem, tudtam jól, levettem a gesztusaiból, az érintéséből, a mimikából. Nyeltem egyet, lelkemben kissé megzuhant valami, majd jobbnak véltem, nem marcangolni tovább, így leszegtem a fejem, végignéztem a parketta finom erezésén, majd megkerestem tekintetemmel a párom.
Nem leltem sehol, ijedten kutattam a tömegen keresztül, de sehol sem vétem felfedezni az én szőkémet, nagyot dobbant a szívem, lehet, észrevette, ahogy én Yukival kontaktolok? Megsértettem, esetleg, bántottam, fogta magát és elviharzott, de hova? A gondolataim vadul száguldoztak, cikáztak a fejembe, csomó nőtt a torkomba, hirtelen igazítani kezdtem a nyakkendőm, toltam magam végig a tömegen, keresztül fésültem az egész termet, de sehol se leltem rá. Levegő kellett, szükségem volt rá, nagyot nyeldesve túrtam ki magam onnan, keresve az ajtót, ami a kertbe visz, kilépve csendes, nyugodt hely várt, csak lágyan szűrődött ki a benti muzsika, a csukott ajtók s a szökőkutak csobogása erőteljes, nyugodt hangzása, elnyomta azt.
A rózsalugas felé vettem az irányt. Ez az édes, kellemes mindent ellepő, magával ragadó, és közel csalogató friss, üde, zöld és bársonyos illateszencia, semmihez sem fogható. Húzott magával befelé, egyre csak rejtettebb zugokba, s mire magamhoz tértem a mámoromból, azt hittem, tündérországba csöppentem. Egy varázslatos kert, pici csobogókkal, köröskörül zöldekkel, rózsákkal, bimbós és nyiladozó, illatozó, friss, minden békés, és nyugodt, igazi édenkert, s annak közepén, egy nagyobbacska kövön ott ült ő, fejét hátra döntve, bámult fel a csillagokra. Némán sétáltam hozzá, majd leültem mellé, szememmel megkerestem az általa nézet pontot, majd finoman suttogtam a fénynyalábok közé:
- Gyönyörű, igaz?
- Az, csodálatos. Nagyon hiányzott már, otthon nem látni, elnyomják a város fényei, pedig olyan mesés.
- A házak, reklámtáblák, utcai világítás, kirakat, villogók, mind fényt adnak, de ehhez, egyik sem fogható.
- Nem bizony. Tudod, mikor még nem jöttem ide, minden évben elvittem az öcsémet pecázni, a tóhoz. Sátrat vertünk, sütögettünk, majd elfeküdtünk, és hosszasan bámultuk a csillagokat. Ő mindig látott beléjük valamit, nagy mosollyal az arcán mutogatott, hogy az ott a medve, meg az oroszlán és póni, meg miegymás, én meg kacarászva javítottam ki, hogy amit medvének lát, valójában nem az, mert a medve az amaz, másik csillagkép, és valóban ez a neve, és van nagy meg kicsi. És hogy ami neki paci, az egyébként Göncölszekér, erre ő mindig kitalálta, hogy a szekeret bizony paci húzza, és akkor csak ott van az, csupán én nem látom. Igazán kellemes, szép esték voltak.
- Meghiszem azt, remek kölyök lehet az öcséd.
- Az ám. Beni egy hisztis, idegesítő, kíváncsiskodó, és nyafka kölyök, de az öcsém, és tudod, nagyon hiányzik, meg sokszor így a családom is.
- Tudom mit érzel, és sajnálom, de majd valamit kitalálunk jó? Biztos vagyok benne, hogy fogod még látni őket.
- Hmm, nem tudom.
- De én, igen. – simítottam végig lágyan, az aranylóan csillogó tincsein.
- Beszéltél Yukival? – sóhajtotta.
- Nem, nem beszéltem.
- Azt hittem. Megláttam, hogy felé nézel, én meg, tudod, hogy ez nem a világom, nem is éreztem, ez feszélyezett, levegő kellett. Megtaláltam ezt a helyt, és jól esik. Nyugodtan menj, ha akarsz, nem gond, itt megvárlak.
- Nem megyek, igazad van, sajnálom, nem kellett volna ide rángatni Téged.
- Semmi baj, - csóválta a fejét, - Tudom, hogy jót akartál.
- Hazamegyünk jó?
- Nee, nem szeretném, ez itt jó, jól esik. Hol van a szállás?
- Az emeleten, a 286/6-os szoba a mienk.
- Ah, és van ott tévé?
- Minek az, neked? – döbbentem kissé rá.
- Jajj, hát tudod, - pirult el. – ma este játszik a Lyon a Manchester-el, és…
- Ahaaa, jól van. –vigyorodtam el. - Igen van tévé.
- És nézhetem?
- Persze. – kacagtam fel. – Hogyne nézhetnéd!

1 megjegyzés:

  1. Részletek: Kaptam egy díjat, amit most szeretnék továbbadni Neked: http://jucuky2.blogspot.hu/2013/06/dijat-kaptam.html

    VálaszTörlés