Mélyebbre

Papírhalmok...mire magamra eszméltem, jól elrendezett, feltornyozott halmok lettek, szinte színárnyalat, és papírtípus szerint szétválogatva. Azt hiszem, kezdek megzakkanni. Jó szó ez erre? Nem tudom. Most ott vagyok, hogy előttem egy szakadék, és valahogy, a számomra fontos emberek, ahelyett, hogy kézen fognának, és elhúznának előle, inkább hátba lökdösnek. Csak a saját egyensúlyomnak köszönhető, hogy még nem zuhantam a feneketlen mélységbe. Nem tudom mi várna ott rám, de nem is szeretném megtudni.

A percek vánszorogtak, az idő, mint fogalom, megszűnt létezni, és rá kellett jönnöm, szenvedek. Szorít a nyakkendőm, ingem gombja, és hiába lazítom, még mindig úgy érzem, megfulladok. Bőröm húznám le saját húsomról, ha azt mondanák attól jobb lesz. Idebent harc tombol, és elmém csak kívülről les, mégis mi ez az égtelen vihar. Se ernyőm, se semmim.
Nem fordultam be a sarkon, tovább hajtottam, az utcánkon. Meg sem fordult a fejemben, hogy haza menjek. Csak egy irány létezett...

Tudta, hogy jövök, a tea ott gőzölgött az asztalon, pont úgy ízesítve, ahogy szeretem.
Mereven bámultam rá, de egy szót sem szólt. Nem kellettek szavak. Finom ujjaival fogta meg zakóm, és segítette le rólam, nyakkendőm követte a sorsát, majd ingem felső két gombja is kiszabadult kis kerek börtönéből.
Finoman ölelt, s húzott magához, bele markolt a lágy szövetbe, majd mikor már magam is visszaadtam érintését, leengedett.
- Ülj le.
- Kö..köszönöm.
- Elkészítettem a kedvenc teád, kortyolgasd, még meleg, jót fog tenni, addig hozok mellé egy kis sütit.
- Csokis?
- Természetesen. - mosolygott.

- Emlékszel?
- Hmm? - néztem fel rá.
Lágyan nézett tekintete, az enyém kutatva, ködfoltokban a gőzzel, mégis oly tisztán.
- Mire?
- Amikor először találkoztunk?
- Persze, sose feledem.
- Miért tetted?
- Micsodát?
- Miért vittél aznap este magaddal?
- Láttam egy kölyköt, az utcán feküdni. Mindened tiszta mocsok volt, egy szál csont és bőr voltál, csoda, hogy még éltél. Karjaidon vágások, némelyik az napos, mások korábbiak. Lila foltok, tű, hányás...
- Nem ezt kérdeztem... Miért?
- Nem hagyhattalak ott.
- Megannyi ember megtette előtted. Ez nem indok.
- Féltem, hogy meghalsz.
- És? Naponta megesik, tudod hány társam, barátom, olyanok, mint akkor én.. hogy hányan vesztek oda?
- Azokkal nem találkoztam.
- Nem jó válasz.
- Tudod, emlékszem egy kisfiúra. Még régről. A srác boldogan futkosott az árvaház udvarán. Tekintetében furcsa csillogás. Körülötte mindenki feladta már rég. De Ő. Ő mosolygott mindenkire. a gondozókra, a sarkon álló férfira, aki naponta megverte. Rá is, csak mosolygott. Élt. Úgy, mint eddig soha senki. Hitt, remélt, és megadta mindenkinek a legszebb ajándékot.
- Micsodát?
- Őszinte, tiszta gyermeki nevetést. Elhitette, hogy a remény létezik, hogy van holnap, és hogy szebb lehet. Van kiút, létezik.
- Ki volt az a gyerek?
- Yuki. -Néztem felé, miközben végigsimítottam arcán. - Te voltál az.
- Hogy?
- Tudom, hogy fura. De azon a napon, ott az utcán. Én nem akkor láttalak először. Régebb óta ismerlek. Sokkalta régebb óta, mint hinnéd.
- De ez...
- Nem nem lehetetlen. Én se tudtam, még akkor, mert nem emlékeztem, csak ott volt az érzés, hogy Ő más, neki szüksége van rám, és ki kell hoznom onnan, mert belerokkan. És nem szabad, nem hagyhatom.
- Nem értelek.
- Ott voltam. Nem úgy, ahogy gondolod, de ott voltam, és láttalak.
- Te...
- Egy kisfiúra vigyáztam. Néma kis csöppségre.
- Furcsa, de hiszek neked.
- Soha nem hazudtam még neked...Yuki, nem akartam elmondani. Számomra is felfoghatatlan, és értelmezhetetlen ez az egész, de legyen ennyi elég, jó?
- Rendben.

- Mond, miért nem adtad fel?
- Nem szokásom oly könnyen feladni. Erős voltál. Igaz megannyi kísérletet tettél, hogy átkerülj egy más világba, valami megfoghatatlanba, de minden vágásod, minden heged, azt bizonyította, hogy te magad sem gondoltad komolyan ezt az utat. Csak segíteni kellett elhitetni, hogy a szikra még mindig él. És azt hiszem, jól csináltam, amit, hisz ha a szemedbe nézek, azt látom, ragyogsz. Ugyan úgy, mint akkor, ott az udvaron.

- Köszönöm. -szorított magához. - ez nem fair, most nekem kellett volna adnom valamit, és megint, te voltál, aki....
- Ez nem igaz. Kölcsönös.

Zárt ajtók mögött

- Jó reggelt, mosolygott meg a konyhaasztalnál ülve.
- Szia - adtam neki enyhén meglepett fejjel egy választ.
- Korán van még, miért nem alszol?
- Meglepii.
- Jól van, örülök, hogy itt vagy, mindjárt csinálok reggelit.
- Remek.

Percek múlva elé teszem a forrón gőzölgő tojásos rizst, némi zöldséggel megspékelve.
A fejéről le lehetett olvasni mindent, ekkora fintort még életemben nem láttam. esküszöm, mintha undi nyálkás csigát tálaltam volna fel neki... hmm bár ki dudja, lehet neki arra van gusztusa.. mindegy fintor hegyek, gúnyos, öntelt tekintet.

- Mi a baj?
- Utálom a tojást. - tolta el finnyásan a tányért maga elől.
- Nem tudtam, nem mondtad, akkor adok neked valami mást.
- Nem kell. - morrant fel, és állt fel az asztaltól. A szék keservesen nyikorgott alatta. - inkább nem eszek. - csapta be maga mögött szobája ajtaját.
- Remek, ültem le. Hhhh. Néhány falat után, miket épphogy tudtam leerőszakolni nyelőcsövemen, jó magam is felálltam. A  reggeli, szinte érintetlenül került lehúzásra.
Felvetem az öltönyöm, meghúztam a nyakkendőt, majd mielőtt indultam, megálltam az ajtaja elött.
...
- Elmentem.
- Jó. Szia.
- Igen, neked is szia.


Yuki percek óta mereven bámul. Eddig nem szóltam miatta, de mostmár kezd zavaró lenni.
- Mond. - néztem fel a papírhalmok közt.
Nem azt kaptam, amire vártam, tekintete aggódó volt. Olyasmi mikor azért csodálkozol rá a másikra, hogy jajj, mégis mi van veled, nem szoktál ilyen lenni.
- Mi a baj? Ült le az asztalom sarkára, lábait kereszbe vetette, kezeivel kihúzta előlem a papírokat. Jobbjával állam alá nyúlt, és ezzel elérte, hogy tekintetével szembeszüljek. tényleg félelemmel telített aggódás ült a fényén.
Nagy levegőt vettem, majd kifújtam. Ujjait levettem államról, és kezembe tartottam a kezét.
- Semmi új. - Suttogtam alig kivehetően.
- Már megint.. Motyogta, s közelebb kúszott. Orrát enyémhez illesztette.
- Meg sem érdemel... - suttogta.
- Nem erről van szó, csak egyszerűen.. egyszerűen nem értem.
- sosem fogod, ő ilyen. Sose lesz olyan mint mi, túl sok erőt és energiát ölsz ebbe a kölyökbe. körülbelül ki van nyalva a kis hátsója, és még a tisztelet egy cseppnyi kis szikráját nem kapod tőle, nemhogy szeretetet. Mond Lucius, te ezt tényleg komolyan gondolod? sose fog megváltozni, az ilyenek nem változnak.
- Ne mond ezt. Yuki, nem telt el sok idő még, és igazából, néz bele. Neki se egyszerű. itt él, egy vad idegen emberrel, egy idegen földrészen.
- Ez nem mentség a viselkedésére.
- Tudom, de...
- Már megint te akarsz lenni az, aki megmutatja, másképp is lehet. Nem Lucius. Rá kell ébredned, hogy nem menthetsz meg mindenkit saját magától. az, hogy engem megváltoztattál, hogy itt vagyok ahol... hát a mai napig nem tudom, hogy érted el, de nyitott voltam rád. Felnéztem arra az emberre, és mai napig fel is nézek. Te vagy az egyetlen ember az életemben, aki... hitt bennem. Nélküled most....
- Ezt ne! - szorítottam meg a kezét. erről hallani se akarok.
Még mindíg látszanak a karján a kés szakította nyomok, a karja vékonyka... A mai napig látom a törései hegét, a csontjának rosszul összeforradt kis deformálódását. a szeme alatti vágást. És mégse ő. Csillog, és ragyog, szinte sugárzik. Ő ki élni sem akart, most Ő ül itt velem szembe, és azt hiszem furcsa ez, de cseréltünk.
Finoman csókolt homlokon. Oly kellemes volt, hogy végigfutott a hideg a hátamon.
- Ne tedd ezt. Nem tudom végignézni, ahogy belerokkansz. - simogatta a tenyerem belsőjét.
Nem néztem rá, csak mereven bámultam magam elé. Itt ül mellettem, mégis.... Azon gyötröm magam, mit rontok most el.
- Ne emészd magad. Nem érdemli meg. Ha nem veszi észre, mennyire szerencsés, hogy ott lehet melletted, hogy felkaroltad, hogy kapott esélyt, egy új életre, akkor. akkor meg sem érdemli mindezt.
- Ő nem rossz ember....
- Tudom, de hidd el... hálátlanok, felkapaszkodnak, majd keresztül taposnak rajtad.
- Ne mondj ilyeneket...
- Baszod, vedd már észre. ne légy ennyire gyerekes. az élet nem rózsaszín, ezt te tudhatnád a legjobban!
- Én hiszek benne.
- Jól van, te rudod, mit csinálsz, de ne csodálkozz rajta, ha azt mondom: Én megmondtam.

Ritkán látom dühösnek, sőt, azt hiszem elmondhatom ilyennek nem is láttam, most mégis, majd fel robbant. Puffogott egy sort, majd miután végigsimított a homlokomon, kiment az irodából, és rámcsapta az ajtót.

Egyedül maradtunk.. én és a gondolataim...

Tiszta lappal

Mára már sokkal jobban lett. Az igazat megvallva, az utóbbi pár napban, tényleg nagyon aggódtam miatta. Rossz volt látni, ahogy szenved, és küzd legbelül. Elképzelni sem tudom, mit él meg ott, hogy mi jár a fejben. Azt tudom, hogy harcol, valami megfoghatatlannal.

Ma késő estig dolgoztam, nem akaródzott egyetlen porcikámnak sem, de ezt most nem tudtam elsózni. Yukinak szüksége volt rám, sajnos ebben a tárgyalási menetben, nem volt elég az ő személye. Mivel még nem volt elég régen azon a poszton, ami, sok helyen nincs tekintélye. Nem bíznak benne makulátlanul, és bár csak néhány év választ el minket, mégis kezdő taknyosként tekintenek rá.

Még égett a villany a nappaliban, Gil ébren volt, azt hiszem úgy döntött, megvár engem az alvással. Mikor beléptem, ott kucorodott a kanapén, kezében újsággal, tévé bekapcsolva, valami huszadrangú krimi mehetett. Jó az háttérzajnak.

-         Szia – mosolygott rám szívből – örülök, hogy megjöttél, milyen napod volt?

-         Szia. Hát, nem panaszkodom, gyors letusolok, aztán jövök.

-         Rendben – húzta fel a lábait a kanapén, hogy maradjon hely nekem.

Percek múlva frissen, illatosan tértem vissza. Még mindig úgy ült, ahogy magára hagytam. Várt.

-         Már itt is vagyok, - ültem mellé.

-         Gyors voltál – mosolygott.

-         Mondtam, hogy sietek.

-         Igaz, tényleg mondtad. Nos, milyen napod volt?

-         Fárasztó, tárgyaltunk, egész nap, és ebben a hőségben, nem volt kimondottan jó ötlet olyan helyen tartani, ahol se légkondicionáló, se semmi.

-         Uhh, az kemény lehet. Akkor fürödtetek?

-         Persze, az izzadságban.

-         Jó buli – vihorászott.

-         Nem szép, hogy kinevetsz. Te itthon, a hűvös szobában, én meg tocsogok az izzadságban egy csomó öltönyös fazon közt.

-         Hát, nem is értem mi bajod. –kötözködött.

-         Mond. –komolyodott el a hangja. Hiszel Istenben?

-         Ez furcsa kérdés –meglepett vele. – Természetesen, hiszen tudom, hogy létezik.

-         De, nem mindig tudtad, csak most, hogy már emlékszel rá. Előtte, hittél benne?

-         Igen, hittem. Mindig úgy gondoltam, kell valami, hogy bele tudjak kapaszkodni, valami nálunk nagyobb, és megfoghatatlan.

-         Milyen érzés?

-         Micsoda?

-         A szárnyak? Milyen érzés?

-         Igazából, már nem tudom. Tudod, nekem nagyon rég voltak.

-         Hogyhogy? – nézett rám csodálkozva.

-         Elvették, még nagyon régen.

-         De mégis te voltál a legnagyobb.

-         Inkább, a legidősebb.

-         Miért nem kaptad vissza őket?

-         Nem érdemeltem ki.

-         Értelek – nézett ki a semmibe. – Tudod, neked olyan lehetett, mint most nekem. Megbarátkozni az érzéssel, hogy más vagy, ami voltál. Feldolgozni, hogy valami egészen más rejlik benned. Leéltél egy életet, és most, fenekestől felfordult.

-         Igazad van, valami ilyesmit éltem át. De az emlékeim, nem rosszak, csak furcsák, néha megmagyarázhatatlanok.

-         Mesélsz róluk? Arról, hogy mi volt akkor?

-         Ha szeretnéd, persze. Bár nem mondhatok el mindent.

-         Rendben. Én is mesélhetek, bár az a baj, nem tudom, mi van a túloldalon. Te láttál úgy… Nem rémisztő?

-         Egyáltalán nem. Meglátod, eljön a nap, mikor képes leszel kontrolálni a másik éned, és a két fél, egy egész lesz.

-         Remélem.

Percekig néma csend telepedett ránk, csak nézett, én pedig Őt.

-         Sajnálom.

-         Micsodát? – Néztem rá kérdőn. Tényleg nem tudtam, épp miért kér elnézést.

-         Tudod, a múltkori miatt.

-         Nem. Mire gondolsz?

-         Hát, a titkárod, meg az összetört konyha .- Elmosolyodtam

-         Semmi gond – simítottam végig a fején.

-         De…

-         Sssss. Nem kell. Tényleg nem haragszom.

-         Mond meg a titkárodnak,

-         Yuki. – mosolyogtam.

-         Yukinak, hogy sajnálom. Majd igyekszem valahogy kárpótolni.

-         Rendben, megmondom. Majd elmegyünk együtt valahová, és akkor megismerheted.

-         Jó ötlet. Régről ismered?

-         Eléggé. Nagyon jó barátom.

-         Ő. Neki volt, tudod, a baba...

-         Igen – szorult el a szívem – neki.

-         Sajnálom.

-         Nem kell. Nem a te hibád.

-         Féltékeny voltam Rá.

-         Miért?

-         Mert annyi közös dolgotok van, én meg alig ismerlek. Nekem miért nem mesélsz? Nem tudok rólad semmit.

-         Nem akartalak terhelni, meg te se nagyon nyitottál, és…

-         Tudom, tudom, az én hibám, de változni fogok, ígérem.

-         Jól van. Nekem ennyi elég. Na gyere – álltam fel- későre jár, menjünk aludni. – kinyújtottam felé a kezem.

-         Igaz, menjünk. – Nem ért hozzám, csak felállt a kanapéról. – Jó éjszakát. – Meghajolt, majd elindult a szobája felé, és becsukta az ajtót.

Még percekig néztem utána, de nem jött ki. – Jó éjt. – suttogtam a semmibe, majd én is elindultam saját hálóm felé, és magamra csuktam azt.

-     Hát, meglátjuk…. – oltottam le a villanyt.

Elveszett emlékek 2

Egy megkopott levélpapír, elsárgult, szakadt borítékban. Ez mind, mi elárul valamit is arról, ki is volt ő egykoron. Benne üzenet; Gratulálunk fia született. Elkeseredett arccal bámulom a cetlit, és arra gondolok, vajon fogja-e valaha látni a kis csöppséget, vagy a gyermek apa nélkül nő fel? Az élet keserves, mindig játszik velünk furcsa, és vicces játékokat. Feldob egy lehetőséget, majd széttépázza azt. Főleg, ha nem vigyázol, nem óvod.

Néhány napja, hogy már ébren tölt pár órát. Kedves arcú, megkeseredett tekintetű fekete hölgy ül az ágya szélén, kezében frissen mosott kötszer. Óvatos, finom mozdulatokkal szedi le a sebek elfedőit, majd a mellette heverő vödörből langyos vizet csorgat a testre, lemossa azt. Frissítő, kellemes, mégis fájdalmas érzés. A katona rezzenéstelen arccal tűri, hogy a becsületébe gázolnak. Szemében elfojtott könnycsepp csillog.

Lágy szellővel simítom végig a haját. –Nem adhatod fel, most nem. –suttogom.

A napok ugyan úgy telnek, ő fekszik, és én nézem őt. Egyre elkeseredettebb és reményvesztettebb. Sosem lesz már ugyan az, aki régen volt. Feladta a reményt, az álmait, nem látom már az emlékei mélyére temetett ifjút, aki álmodik egy szebb világról. Odaveszett a pajkos csillogás, és a gyermeki lélek. Helyébe egy lélektört, és reményvesztett ember fekszik ezen az ágyon. Belesajdulok a fájdalmaiba.

Mostmár megértem a körülöttem ácsorgó üvegtekintetű felhőlényeket. Már tudom, mi okozta lelkük sajdulását, miért adták fel, ők maguk is a reményt, hogy valaha vége lesz, és minden jóra fordul. Az emberi gyarlóság és gyűlölet új kapukat nyitott, a fegyver ipar virágzik. Egymást gyilkolják, földért, vagyonért, becsületért, vagy bármilyen mondvacsinált dologért. A sok birka pedig kántálja a felső vezetők agymosó szlogenjeit. Elhiszik, hogy az országuk és jólétük érdekében szükségesek ezek az áldozatok, holott, csak anyagi vagyon, és meggazdagodás mozgatja a vezetőket. Az, hogy nekik minél több legyen. Hogy emiatt kin kell keresztülgázolni? Nem érdekli Őket.

Ma van az első alkalom, hogy kitette a lábát a sátorból, mozgása nehézkes, lábai gyengék, mégis igyekszik friss levegőhöz jutni, hogy kapjon egy csepp oxigént a kintből.

Napról napra erősödik, és úgy érzem, ismét rátalált a reményre, és küzd, hogy minél előbb kikerülhessen innen… Megfosztottam mindattól, ami várhatja Őt, Ő mégis küzd. Becsülendő, erős lélek, talán épp ezért kísérti meg oly sokszor a gonosz, és igyekszik maga felé terelni. Hisz a reményvesztett embereken könnyű uralkodni, s azok, kik önként mondanak le életükről, azok könnyű prédák. Az alvilág kísértése erős, megtámadja az elfáradt lelket, körüllengi egészét, mégis, Ő tart. Oly szilárdan és magasztosan áll ott, tekintetében meg nem értett sajgás… így nincstelenül is gazdagabb mindannyiunknál. Vállára támasztom kezem, jól megtermett, magas férfi. Érzem a sugárzását erejének, oly meleg és pulzáló.

A napok hetekké duzzadnak, és Ő egyre erősebb. Katonák faggatják, orvos vizsgálja, kiderítik, hogy a súlyos fejsebnek köszönhetően elvesztette emlékeit, nem tud beszámolni a harctér eseményeiről, még saját nevét sem tudja megmondani. A nyakából hiányzik a dögcédula… azonosíthatatlan személy. Minden irata, az-az egyetlen sárga cetli a zsebében. Nem túl sok információ.

A tanács döntött, némi pakkal felszerelve feltették egy tehervagonra. Harcra képtelen, menjen, amerre lát.

Döcögve csattogott a tehervonat alattunk, csak a korhadt fák mikron részei közt szűrődött be némi fény. Velem szembe gubbasztott, egy kevéske szalmán. A vállán felszakadt a seb, vére folyt lefelé, egészen az ujjaiig. Tekintete a semmibe révedt, valahol messze járt.

Néztem, ahogy önmagában őrlődik, ahogy tépi darabokra megmaradt lelkének roncsait.

Nem hagyhattam, hogy így legyen, puhán hajoltam felé, és egy szemvillanás alatt, egy langyos szellővel adtam Neki vissza mindazt, ami Őt illette.

Szinte mintha filmet forgatnának előtte, úgy nézett ki magából, szedte össze élete szilánkjait, és egyre inkább csillogott a tekintete…

Nadrágja anyagából tépett jókora darabot, azt tekerte rá a vállára.

- Haza megyek- suttogta – vár a kisfiam!