Mára már sokkal jobban lett. Az igazat megvallva, az utóbbi pár napban, tényleg nagyon aggódtam miatta. Rossz volt látni, ahogy szenved, és küzd legbelül. Elképzelni sem tudom, mit él meg ott, hogy mi jár a fejben. Azt tudom, hogy harcol, valami megfoghatatlannal.
Ma késő estig dolgoztam, nem akaródzott egyetlen porcikámnak sem, de ezt most nem tudtam elsózni. Yukinak szüksége volt rám, sajnos ebben a tárgyalási menetben, nem volt elég az ő személye. Mivel még nem volt elég régen azon a poszton, ami, sok helyen nincs tekintélye. Nem bíznak benne makulátlanul, és bár csak néhány év választ el minket, mégis kezdő taknyosként tekintenek rá.
Még égett a villany a nappaliban, Gil ébren volt, azt hiszem úgy döntött, megvár engem az alvással. Mikor beléptem, ott kucorodott a kanapén, kezében újsággal, tévé bekapcsolva, valami huszadrangú krimi mehetett. Jó az háttérzajnak.
- Szia – mosolygott rám szívből – örülök, hogy megjöttél, milyen napod volt?
- Szia. Hát, nem panaszkodom, gyors letusolok, aztán jövök.
- Rendben – húzta fel a lábait a kanapén, hogy maradjon hely nekem.
Percek múlva frissen, illatosan tértem vissza. Még mindig úgy ült, ahogy magára hagytam. Várt.
- Már itt is vagyok, - ültem mellé.
- Gyors voltál – mosolygott.
- Mondtam, hogy sietek.
- Igaz, tényleg mondtad. Nos, milyen napod volt?
- Fárasztó, tárgyaltunk, egész nap, és ebben a hőségben, nem volt kimondottan jó ötlet olyan helyen tartani, ahol se légkondicionáló, se semmi.
- Uhh, az kemény lehet. Akkor fürödtetek?
- Persze, az izzadságban.
- Jó buli – vihorászott.
- Nem szép, hogy kinevetsz. Te itthon, a hűvös szobában, én meg tocsogok az izzadságban egy csomó öltönyös fazon közt.
- Hát, nem is értem mi bajod. –kötözködött.
- Mond. –komolyodott el a hangja. Hiszel Istenben?
- Ez furcsa kérdés –meglepett vele. – Természetesen, hiszen tudom, hogy létezik.
- De, nem mindig tudtad, csak most, hogy már emlékszel rá. Előtte, hittél benne?
- Igen, hittem. Mindig úgy gondoltam, kell valami, hogy bele tudjak kapaszkodni, valami nálunk nagyobb, és megfoghatatlan.
- Milyen érzés?
- Micsoda?
- A szárnyak? Milyen érzés?
- Igazából, már nem tudom. Tudod, nekem nagyon rég voltak.
- Hogyhogy? – nézett rám csodálkozva.
- Elvették, még nagyon régen.
- De mégis te voltál a legnagyobb.
- Inkább, a legidősebb.
- Miért nem kaptad vissza őket?
- Nem érdemeltem ki.
- Értelek – nézett ki a semmibe. – Tudod, neked olyan lehetett, mint most nekem. Megbarátkozni az érzéssel, hogy más vagy, ami voltál. Feldolgozni, hogy valami egészen más rejlik benned. Leéltél egy életet, és most, fenekestől felfordult.
- Igazad van, valami ilyesmit éltem át. De az emlékeim, nem rosszak, csak furcsák, néha megmagyarázhatatlanok.
- Mesélsz róluk? Arról, hogy mi volt akkor?
- Ha szeretnéd, persze. Bár nem mondhatok el mindent.
- Rendben. Én is mesélhetek, bár az a baj, nem tudom, mi van a túloldalon. Te láttál úgy… Nem rémisztő?
- Egyáltalán nem. Meglátod, eljön a nap, mikor képes leszel kontrolálni a másik éned, és a két fél, egy egész lesz.
- Remélem.
Percekig néma csend telepedett ránk, csak nézett, én pedig Őt.
- Sajnálom.
- Micsodát? – Néztem rá kérdőn. Tényleg nem tudtam, épp miért kér elnézést.
- Tudod, a múltkori miatt.
- Nem. Mire gondolsz?
- Hát, a titkárod, meg az összetört konyha .- Elmosolyodtam
- Semmi gond – simítottam végig a fején.
- De…
- Sssss. Nem kell. Tényleg nem haragszom.
- Mond meg a titkárodnak,
- Yuki. – mosolyogtam.
- Yukinak, hogy sajnálom. Majd igyekszem valahogy kárpótolni.
- Rendben, megmondom. Majd elmegyünk együtt valahová, és akkor megismerheted.
- Jó ötlet. Régről ismered?
- Eléggé. Nagyon jó barátom.
- Ő. Neki volt, tudod, a baba...
- Igen – szorult el a szívem – neki.
- Sajnálom.
- Nem kell. Nem a te hibád.
- Féltékeny voltam Rá.
- Miért?
- Mert annyi közös dolgotok van, én meg alig ismerlek. Nekem miért nem mesélsz? Nem tudok rólad semmit.
- Nem akartalak terhelni, meg te se nagyon nyitottál, és…
- Tudom, tudom, az én hibám, de változni fogok, ígérem.
- Jól van. Nekem ennyi elég. Na gyere – álltam fel- későre jár, menjünk aludni. – kinyújtottam felé a kezem.
- Igaz, menjünk. – Nem ért hozzám, csak felállt a kanapéról. – Jó éjszakát. – Meghajolt, majd elindult a szobája felé, és becsukta az ajtót.
Még percekig néztem utána, de nem jött ki. – Jó éjt. – suttogtam a semmibe, majd én is elindultam saját hálóm felé, és magamra csuktam azt.
- Hát, meglátjuk…. – oltottam le a villanyt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése