Mélyebbre

Papírhalmok...mire magamra eszméltem, jól elrendezett, feltornyozott halmok lettek, szinte színárnyalat, és papírtípus szerint szétválogatva. Azt hiszem, kezdek megzakkanni. Jó szó ez erre? Nem tudom. Most ott vagyok, hogy előttem egy szakadék, és valahogy, a számomra fontos emberek, ahelyett, hogy kézen fognának, és elhúznának előle, inkább hátba lökdösnek. Csak a saját egyensúlyomnak köszönhető, hogy még nem zuhantam a feneketlen mélységbe. Nem tudom mi várna ott rám, de nem is szeretném megtudni.

A percek vánszorogtak, az idő, mint fogalom, megszűnt létezni, és rá kellett jönnöm, szenvedek. Szorít a nyakkendőm, ingem gombja, és hiába lazítom, még mindig úgy érzem, megfulladok. Bőröm húznám le saját húsomról, ha azt mondanák attól jobb lesz. Idebent harc tombol, és elmém csak kívülről les, mégis mi ez az égtelen vihar. Se ernyőm, se semmim.
Nem fordultam be a sarkon, tovább hajtottam, az utcánkon. Meg sem fordult a fejemben, hogy haza menjek. Csak egy irány létezett...

Tudta, hogy jövök, a tea ott gőzölgött az asztalon, pont úgy ízesítve, ahogy szeretem.
Mereven bámultam rá, de egy szót sem szólt. Nem kellettek szavak. Finom ujjaival fogta meg zakóm, és segítette le rólam, nyakkendőm követte a sorsát, majd ingem felső két gombja is kiszabadult kis kerek börtönéből.
Finoman ölelt, s húzott magához, bele markolt a lágy szövetbe, majd mikor már magam is visszaadtam érintését, leengedett.
- Ülj le.
- Kö..köszönöm.
- Elkészítettem a kedvenc teád, kortyolgasd, még meleg, jót fog tenni, addig hozok mellé egy kis sütit.
- Csokis?
- Természetesen. - mosolygott.

- Emlékszel?
- Hmm? - néztem fel rá.
Lágyan nézett tekintete, az enyém kutatva, ködfoltokban a gőzzel, mégis oly tisztán.
- Mire?
- Amikor először találkoztunk?
- Persze, sose feledem.
- Miért tetted?
- Micsodát?
- Miért vittél aznap este magaddal?
- Láttam egy kölyköt, az utcán feküdni. Mindened tiszta mocsok volt, egy szál csont és bőr voltál, csoda, hogy még éltél. Karjaidon vágások, némelyik az napos, mások korábbiak. Lila foltok, tű, hányás...
- Nem ezt kérdeztem... Miért?
- Nem hagyhattalak ott.
- Megannyi ember megtette előtted. Ez nem indok.
- Féltem, hogy meghalsz.
- És? Naponta megesik, tudod hány társam, barátom, olyanok, mint akkor én.. hogy hányan vesztek oda?
- Azokkal nem találkoztam.
- Nem jó válasz.
- Tudod, emlékszem egy kisfiúra. Még régről. A srác boldogan futkosott az árvaház udvarán. Tekintetében furcsa csillogás. Körülötte mindenki feladta már rég. De Ő. Ő mosolygott mindenkire. a gondozókra, a sarkon álló férfira, aki naponta megverte. Rá is, csak mosolygott. Élt. Úgy, mint eddig soha senki. Hitt, remélt, és megadta mindenkinek a legszebb ajándékot.
- Micsodát?
- Őszinte, tiszta gyermeki nevetést. Elhitette, hogy a remény létezik, hogy van holnap, és hogy szebb lehet. Van kiút, létezik.
- Ki volt az a gyerek?
- Yuki. -Néztem felé, miközben végigsimítottam arcán. - Te voltál az.
- Hogy?
- Tudom, hogy fura. De azon a napon, ott az utcán. Én nem akkor láttalak először. Régebb óta ismerlek. Sokkalta régebb óta, mint hinnéd.
- De ez...
- Nem nem lehetetlen. Én se tudtam, még akkor, mert nem emlékeztem, csak ott volt az érzés, hogy Ő más, neki szüksége van rám, és ki kell hoznom onnan, mert belerokkan. És nem szabad, nem hagyhatom.
- Nem értelek.
- Ott voltam. Nem úgy, ahogy gondolod, de ott voltam, és láttalak.
- Te...
- Egy kisfiúra vigyáztam. Néma kis csöppségre.
- Furcsa, de hiszek neked.
- Soha nem hazudtam még neked...Yuki, nem akartam elmondani. Számomra is felfoghatatlan, és értelmezhetetlen ez az egész, de legyen ennyi elég, jó?
- Rendben.

- Mond, miért nem adtad fel?
- Nem szokásom oly könnyen feladni. Erős voltál. Igaz megannyi kísérletet tettél, hogy átkerülj egy más világba, valami megfoghatatlanba, de minden vágásod, minden heged, azt bizonyította, hogy te magad sem gondoltad komolyan ezt az utat. Csak segíteni kellett elhitetni, hogy a szikra még mindig él. És azt hiszem, jól csináltam, amit, hisz ha a szemedbe nézek, azt látom, ragyogsz. Ugyan úgy, mint akkor, ott az udvaron.

- Köszönöm. -szorított magához. - ez nem fair, most nekem kellett volna adnom valamit, és megint, te voltál, aki....
- Ez nem igaz. Kölcsönös.