2011. július 4., hétfő

Haldokló fények

Az éjszaka még nagyban dolgozott odakinn, a csillagok ragyogtak, a felhők, valahol messze jártak, elmentek másik földek fölé, ahol épp most szakadnak le.
Nem tudtam megmaradni, az ágyam kivetett magából, és a törekvésem, hogy már pedig alszom, csúfos kudarcba fulladt. Ezt a harcot elvesztettem.
Nem tartott soká, csak egy nadrág, póló és pulóver. Semmi extra, hiszen csak sétálni indulok. A lakás békés és csendes, szobája ajtajára néztem, majd végigsimítottam annak finom fényén.
- Majd jövök. – mondtam neki, s bezártam az ajtót, kisétáltam a zöldellő kerten, majd a kapu is követte a párját. Két kattintás.
Kellemes hűvös, olyan jól esős, lágy fuvallat, igazi nyári éjszaka. Csendes az utca, nem jár sok autó, nem verik fel a port. Tiszta a levegő.
Oktalanul bolyongtam, mint egy kisfiú a nagyvárosban, ki életében először lát ilyet… Rácsodálkozik a hullámvasútra, a villódzó cégtáblákra, a zenélő ablakokra, sőt, még az autókra is.
Ismét gyermeknek éreztem magam.
Leültem az utamba eső padra, és bámultam az ég fényeit, melyeket meg-meg bolondított egy-egy fényszóró, sárga lámpafény, vagy kék izzó. Elmerengtem gondolataimban, belekúsztam mélyen, és kerestem az utat, mely kivezet innen. Nem akarom így tovább, és nem értem a miértet, nem tudom, hol rontom el, és körülöttem, miért változik minden. Nem mondhatom, hogy egyedül vagyok, hogy magamra maradtam, hisz ha más nem, egy ember biztosan szeret. Neki fontos, számít a létem. Ő aggódik, néha még helyettem is. De Ő. Rajta nem tudok eligazodni, lehet én vagyok marha, lehet én értek félre, én gondolok másképp, de zavar, fusztrál. Néha minden jó, máskor meg olyan, mint egy pokróc és egy vaddisznó keresztezése. Üvölt, csapkod, fújjol, duzzog, vagy épp, ha úgy tartja kedve, elnémul, és csak megvető pillantásokkal jutalmaz. Én csak igyekszem, szeretném, ha jó lenne. Nekem se egyszerű azon izgulni, hogy most jó-e neki, hogy mi baja, hogy megoldjuk az együtt élésünk problémáit, de ehhez egyedül kevés vagyok. Kellene Ő maga is. Elmondhatná, mi zavarja, hisz ígérte, változik… miért nem látom ennek halvány jelenlétét is? Lehet nálam van a baj, én állok rosszul hozzá? De akkor… mit? Hogyan változzak?

- Mi nyomja a lelkét fiam? – alig érintést kapott a vállam.
Ránéztem a kéz gazdájára, magas, vékony férfi fekete ruhában…fehér nyakrész.
- Jó estét atyám.
- Neked is. Nagyon elméláztál, remélem, nem ijesztettelek meg.
- Nem. Semmi probléma.
- Mi bánt ennyire?
- Tudja. –kezdtem bele mondandómba. – Az Úr elém görget akadályokat, melyeket félek, nem tudok megfelelőképp kezelni. Félek, egyedül kevés vagyok, hogy sose fogom megérteni az okot.
- Nem kell ettől félned fiam, az Úr mindenkit egyformán szeret, az, hogy feladatot kapsz, azért van, mert meg akar bizonyosodni hűségedről. Sosem leszel egyedül, hisz Ő mindig veled lesz.
 - Tudom atyám, de attól tartok egyedül kevés vagyok cipelni a terhet, és nincs segítségem. Néha olyan, mintha egymagam küzdenék egy megfoghatatlan fekete massza ellen, és tartok tőle, hogy nem vagyok elég erős. Úgy érzem, nincs támaszom. Talán… nem is hiányoznék, ha nem lennék.
  

Amikor már a fűszál sem hajlik arrébb jöttödön, akkor kell feladni a harcot, az élet ellen. Sosem győzhetsz… Bármi is történik, a szél ugyanúgy fúj, az eső megsiratja a holt tarlót, megöntözi, a szomjazó földet. A hó lágyan öleli az újuló természetet. Minden éled, és elhal. Forog tovább. Ha egy csillag lehullik az égről, alig páran veszik észre utolsó útját. De túl sokan vannak még odafenn, hogy épp az az egy hiányozzon bárkinek is.


- Tudod jól, hogy nem így működnek a dolgok. Az élet sosem fehér, vagy fekete. Vannak melletted, szeretnek, csak lehet nem jó helyt keresgélsz.
- Nem tudom mi tévő legyek.
- Lucius. Ne hagyd magad el, nem teheted.
Percekig észre se vettem, hogy kimondta a nevem, csak mereven bámultam magam elé…
- Tessék?
- Ne hagyd el magad, mi veled vagyunk.
- Szép kis álca… Mostanság ez a divat?
- Nem akartam saját alakomba megjelenni, különben is küldetésem van épp, csak megéreztem az aurád. Kérlek Lu, tarts ki, rendben?
- Igyekszem, csak néha…
- Tudom jól, ez az emberi sors, de meglásd, nem vagy egyedül. Sose voltál. Láss is ne csak néz, rendben?
Már nem tudtam válaszolni, mert eltűnt. Köddé vált vagy fuvallattá, nem tudom, de ismét magamba voltam.
Gabriell barátom, mond, mit tartogatsz még számomra?

2 megjegyzés:

  1. Remek lett ez a fejezete is ennek a nagyszerű történetnek. Szegény Lu, sajnálom, nehéz időket él meg, épp ezért könnyebütem meg , hogy egy régi barát adott neki egy kis reményt és vigaszt. Kíváncsian várom a folytatást, izgulok, hogyan alakul a közös sorsuk, valamint várom az eddigi rejtélyek megoldását is. :D

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm. Igyekszem, nem csalódást okozni. Sajnos most.. lefelé megyünk abba a bizonyos gödörbe...

    De mindig van kiút.

    VálaszTörlés