2013. április 4., csütörtök

Édenkert


- Na mi lesz már? – néztem rá gonoszkás vigyorral, miközben a vállamat az ajtófélfára támasztottam. – Többet készülődsz, mint egy lány.
- Ne szívd a vérem Lu, különben, nem megyek sehova!
- Nézzenek oda, még ő kéri ki magának. – kacagom ki. – Nem kell ennyire kinyalni magad, ez csak egy hétvége a tónál, nem esküvőre megyünk!
- Jah, könnyű neked, de én? Nem vagyok hozzászokva efféle partikhoz, nem is értem, miért kell magaddal cincálnod.
- Talán azért, mert hozzám tartozol? Amúgy is, ideje volna, megismerni a kollégáim.
- Szerinted. Én, nem így vélem, igazán jó volt ez így, én itt, ők ott, és semmi közünk egymáshoz. – hadonászott.
- Hát életem, te nem vagy komplett. Miért gondolod így? Szerinted, ha benn vagyok, kiről szól a beszélgetés?
- Csak azt ne mond, hogy rólam, mert agyoncsaplak!
- Jajj, dehogy, a szomszéd néniről, csakis, kizárólag.
- Te cukkolsz engem? – nézet rám tettetett dühösséggel, azokkal a szép kék szemekkel.
- Neem, dehogy. – Kacagtam fel hangosan.
- Menjél Te a… Mindjárt nem megyek sehova! – duzzogott rám.
- Azt próbáld meg! – kacagtam rá, - Na gyere. – kezére fogtam, és kivonszoltam a fürdőből. –Vedd fel ezt a kis kék öltönyt, amit én vettem, az csinos, és hm, szeretem rajtad. – mosolyogtam rá.
- Jól van. – sóhajtott beleegyezőn. Tényleg mennem…? – belecsitteltem a mondatába, s ujjammal rátapasztottam a szájára. Ő puhán csókolt a hegyére, s picit megbiccentve a fejét, hagyta, sőt kérte, hogy megcirógassam végig az arcát, egész az állcsontjáig, a füléig, s a kis kerek fülcimpája felső részébe rejtett kis fém fülbevalót is megszeretgessem, amit a szép aranyszín haja olyan jótékonyan takargat.
- Ha nem érzed jól magad, ígérem, hazajövünk, rendben? – csókoltam oda, ahol nemrég az ujjam járt, puhán az alsó ajkába, s ő megremegett. Derekára simítottam, orrát az enyémhez dugta, s ajkai közé vette az enyém.
- Rendben. – suttogta közéjük.
Fejét, oldalra fordítva, szemét lesütve, arcán halvány pírral hagyta, hogy felhúzzam rá az inget, lentről felfelé lassan begomboljam, mikor az utolsóhoz értem volna, felemelte állát, hogy megtegyem a nyakgyilkos kapcsolást, de tudtam jól, mennyre nincs oda ezért az egészért, nem akartam, hogy még annál is kényelmetlenebbül érezze magát, mint most. Így csak végigsimítottam az anyagon, megigazítottam a nyakánál az ing gallérját, vállán lesimítottam a ráncokat, majd aranyszín hajába futottak ujjaim, hátraigazgattam, és a fülén is szépen elsimítottam. – Csinos. – mosolyodtam rá.
- És az? – mutatott a széken heverő világoskék, apró mintás nyakkendőre.
- Az nem kell. Bepakoltál mindent?
- Azt hiszem.
- Kényelmes ruha, váltás ing?
- Benn! –húzta ki magát peckesen.
- Jó, akkor kérlek, állj ki a garázsból, én hozom a csomagokat. Bele tettem a tenyerébe a kulcsom, s ő döbbenten nézett rám. – Az a sporttáska csak?
- Aham. – Dörmögte még mindig meglepetten.
- Mi az?
- A kulcs, ő… miért? Eddig sose engedted, hogy…
- Gondoltam, hátha jobb kedvre derít, na menj! – mosolyogtam rá.
Mire összekapartam a csomagjaink, bezártam az ajtót, ellenőriztem, hogy mindent lekapcsoltam, elzártam, elpakoltam, addigra kinn állt járó motorral a kapu előtt, a kocsim ajtajának támaszkodva cigivel a kezében, füstölögve várt.
Megálltam pár méterrel előtte, a csípőmre tettem a kezem és szigorúan néztem rá.
- Azt hittem leteszed!
- Le is, csak most izgulok.
- Nem kell. Ha eldobod most rögtön, akkor vezethetsz!
- Tényleg? – pezsdült fel.
- Tényleg! Na ne is lássam azt a bűzölgő vackot!
Ezt a sötét grafitszürke Toyota RAV4-et körülbelül két hete vettem, imádom, annyira kellett már egy új, kényelmes, nekem való autó, és végre itt volt, féltettem, nem is adtam oda senkinek, de Ő, legyen jó napja, végül is, ha mellette ülök, nem lehet baj. Olyan mosoly ült az arcán, végigsimította a kormányt, bekapcsolta az irányító konzolt, zenét nyomot, a motor lágyan duruzsolt, és indultunk.
Vártam, hogy kiérjünk végre a városból, elmenjen ez a tötyörgős, piros lámpás, fékezgetős időszak, és végre tudjunk kicsit kocsit tesztelni, meghúzatni, terepezni. Úgy sem teszteltem még le igazán. Gondoltam most, jó buli lesz, és Neki is öröm, hogy kicsit „rosszalkodhat”.
Mire odaértünk a kedves kis tóparti szállóba, ezer wattos mosoly ült az arcán, jól esett, hogy ilyen vidám, mielőtt kiszálltam, végigsimítottam haján, s elindultunk be.
Ami a szemünk elé tárult, maga a varázslat. Csupa csipke és vászon, selyem és bordűr, kellemes vöröses anyagok finoman meggyűrve. Ablakon hófehér, alul csipke függönyök, hozzá szemnek kellemes világos bazsarózsa kelme a karnisra futtatva. A sötétítők vöröses árnyalatot adtak, a kissé lehalványított fényekkel megvilágított helységnek. Két színpad volt, az egyiken egy nagy, fekete zongora állt, a másik, véleményezem a fellépőknek, van tartogatva. Gilbert szeme elkerekedett, csillogott, gyönyörködött, még annyira se volt hozzászokva a pompához, mint jómagam.

A távolban pillantottam meg a sárgás lámpafény finoman simította arcát, megcsillantva ezzel a barna szempárt, mellyel ép rám tekintet. Lágyan mosolyodott, el, finoman megigazította a sörét bordó nyakkendőjét, és lágyan intve a fejével köszöntött. Visszabiccentettem. Akaratlan néztem végig légies, elegáns küllemén. Még a szokottnál is jobban kicsípte magát, a bordó öltöny, világos rózsa ing párosítás meglepően jól állt fakó bőréhez, és az ébenfekete hajzuhataghoz. Gyönyörű volt, némán bámultam őt, miközben a tekintete már rég nem engem ajándékozott, az olasszal jött, vele diskurált, lágyan simított végig kezén, hosszú, vékony ujjai finoman siklottak az öltöny szövetén, lágyan mosolygott rá, apró, puha, illékony mozdulatai mindent elárultak. Több volt köztük, mint szimpla munkakapcsolat, éreztem, tudtam jól, levettem a gesztusaiból, az érintéséből, a mimikából. Nyeltem egyet, lelkemben kissé megzuhant valami, majd jobbnak véltem, nem marcangolni tovább, így leszegtem a fejem, végignéztem a parketta finom erezésén, majd megkerestem tekintetemmel a párom.
Nem leltem sehol, ijedten kutattam a tömegen keresztül, de sehol sem vétem felfedezni az én szőkémet, nagyot dobbant a szívem, lehet, észrevette, ahogy én Yukival kontaktolok? Megsértettem, esetleg, bántottam, fogta magát és elviharzott, de hova? A gondolataim vadul száguldoztak, cikáztak a fejembe, csomó nőtt a torkomba, hirtelen igazítani kezdtem a nyakkendőm, toltam magam végig a tömegen, keresztül fésültem az egész termet, de sehol se leltem rá. Levegő kellett, szükségem volt rá, nagyot nyeldesve túrtam ki magam onnan, keresve az ajtót, ami a kertbe visz, kilépve csendes, nyugodt hely várt, csak lágyan szűrődött ki a benti muzsika, a csukott ajtók s a szökőkutak csobogása erőteljes, nyugodt hangzása, elnyomta azt.
A rózsalugas felé vettem az irányt. Ez az édes, kellemes mindent ellepő, magával ragadó, és közel csalogató friss, üde, zöld és bársonyos illateszencia, semmihez sem fogható. Húzott magával befelé, egyre csak rejtettebb zugokba, s mire magamhoz tértem a mámoromból, azt hittem, tündérországba csöppentem. Egy varázslatos kert, pici csobogókkal, köröskörül zöldekkel, rózsákkal, bimbós és nyiladozó, illatozó, friss, minden békés, és nyugodt, igazi édenkert, s annak közepén, egy nagyobbacska kövön ott ült ő, fejét hátra döntve, bámult fel a csillagokra. Némán sétáltam hozzá, majd leültem mellé, szememmel megkerestem az általa nézet pontot, majd finoman suttogtam a fénynyalábok közé:
- Gyönyörű, igaz?
- Az, csodálatos. Nagyon hiányzott már, otthon nem látni, elnyomják a város fényei, pedig olyan mesés.
- A házak, reklámtáblák, utcai világítás, kirakat, villogók, mind fényt adnak, de ehhez, egyik sem fogható.
- Nem bizony. Tudod, mikor még nem jöttem ide, minden évben elvittem az öcsémet pecázni, a tóhoz. Sátrat vertünk, sütögettünk, majd elfeküdtünk, és hosszasan bámultuk a csillagokat. Ő mindig látott beléjük valamit, nagy mosollyal az arcán mutogatott, hogy az ott a medve, meg az oroszlán és póni, meg miegymás, én meg kacarászva javítottam ki, hogy amit medvének lát, valójában nem az, mert a medve az amaz, másik csillagkép, és valóban ez a neve, és van nagy meg kicsi. És hogy ami neki paci, az egyébként Göncölszekér, erre ő mindig kitalálta, hogy a szekeret bizony paci húzza, és akkor csak ott van az, csupán én nem látom. Igazán kellemes, szép esték voltak.
- Meghiszem azt, remek kölyök lehet az öcséd.
- Az ám. Beni egy hisztis, idegesítő, kíváncsiskodó, és nyafka kölyök, de az öcsém, és tudod, nagyon hiányzik, meg sokszor így a családom is.
- Tudom mit érzel, és sajnálom, de majd valamit kitalálunk jó? Biztos vagyok benne, hogy fogod még látni őket.
- Hmm, nem tudom.
- De én, igen. – simítottam végig lágyan, az aranylóan csillogó tincsein.
- Beszéltél Yukival? – sóhajtotta.
- Nem, nem beszéltem.
- Azt hittem. Megláttam, hogy felé nézel, én meg, tudod, hogy ez nem a világom, nem is éreztem, ez feszélyezett, levegő kellett. Megtaláltam ezt a helyt, és jól esik. Nyugodtan menj, ha akarsz, nem gond, itt megvárlak.
- Nem megyek, igazad van, sajnálom, nem kellett volna ide rángatni Téged.
- Semmi baj, - csóválta a fejét, - Tudom, hogy jót akartál.
- Hazamegyünk jó?
- Nee, nem szeretném, ez itt jó, jól esik. Hol van a szállás?
- Az emeleten, a 286/6-os szoba a mienk.
- Ah, és van ott tévé?
- Minek az, neked? – döbbentem kissé rá.
- Jajj, hát tudod, - pirult el. – ma este játszik a Lyon a Manchester-el, és…
- Ahaaa, jól van. –vigyorodtam el. - Igen van tévé.
- És nézhetem?
- Persze. – kacagtam fel. – Hogyne nézhetnéd!

2012. december 10., hétfő

Pad a fák között


Közvetlen mellé ültem le úgy, hogy a közöttünk lévő távolságot ne lehessen centikbe mérni, hátamat az enyhén kopott már megfakult erezésű padnak döntöttem, tekintetemmel a fák lombjai közt kivilágító fénygömböcöket pásztáztam.
- Tudod, - kezdtem bele enyhén megcsukló hangon a szürke mesémbe. – a bizalom, egy nagyon képlékeny dolog. Nem vagyok az a fajta, aki nehezen nyílik meg emberek felé, de van egy bizonyos pont, ahol megálljt parancsolok, s azon belül, nem jöhet akárki. Ez olyan, mint egyféle kerítés melyet láthatatlan téglából, magad köré emelsz. Az emberek nem is tudnak róla, hiszen nem érzékelteted velük, hogy vannak titkaid előttük, vagy olyan dolgok, amikről nem szívesen beszélsz. Akkor tudatosul bennük igazán, hogy valójában, belül mennyi sebet is hordtál, mikor beengedet őket a láthatatlan mögé. Szeretem az embereket, őszintén és tisztán, minden gyarlóságuk, hibájuk és butaságuk ellenére. Tudom, hogy képesek a változásra, csupán csak kell nekik adni valamit. Úgy érzem, a megfelelő út ahhoz, hogy megtaláld önmagad, az, hogy másokkal szemben, úgy viselkedsz, ahogy szeretnéd, hogy veled viselkedjenek. A jó, egy olyan dolog, ami mindenkiben benne lakik, a kérdés csak az, hogy mennyire mélyen temette magába. Van, akinek egyértelmű, és természetes, s van, aki inkább a hidegséget választja, abban a hitben, hogy ez által, kevésbé sérül.
Sok titkot őrzök, s nem mind az én, saját titkom. Egyszerűen csak láttam, végignéztem dolgokat, eseményeket, amik hatással voltak rám… jó vagy rossz értelemben. Láttam mennyire korccsá képes válni az ember, s tudom, milyen tényezők vezettek a folyamat végéig. Egymást pusztítják el, tudatosan, vagy akaratlanul. Kihatnak egymás életére, akár egy kiskori sérelem, vagy bántalmazás megpecsételheti egy ember jövő béli sorsát, még akkor is, ha nem is gondolnánk.
Ez olyan, mint a fiatal festő története, aki egy sérelem miatt kiirtott, közvetlen, vagy közvetve, számtalansok embert. Tény, hogy egymagunk gyengék vagyunk a világba, de ha társul hozzád tömeg, megszédít a hatalomvágy… elpusztítod saját magad. Az ember attól ember, hogy gyűlöl, hogy megtorol, hogy gyaláz… s ez, örömmel, és kéjjel tölti el. Nincs olyan ragadozó, senki, a legdurvább élésfogú vadász se, aki csak azért öli meg társát, vagy egy másik élőlényt, mert az, anno, ártott neki. A farkas törvények nem arra adnak felhatalmazást, hogy halomba tiporj egy nemzedéket, vagy kiirtsd a saját fajod, nem mellékesen vele együtt a bolygód is, hanem arra, hogy a lét fenntartása érdekében ölnöd kell, annyit, amennyi szükséges ahhoz, hogy megmaradj. A falka egymásból és egymásért él, megvan a rangsor, ami szabályokkal jár, ha megszeged, büntetést kapsz. Ha egy a falkából, nem megfelelőképp lép, elrontja, akkor mindenki vele sérül. Bizalmon alapszik a jó vadász, a jó csorda, a jó klán…
Az emberi kapcsolatokban a bizalom, olyan, mint egy kártyajáték, vannak benne póker arcok. Rezzenéstelen arccal üli végig a partit majd a végén, mikor kiteríti a lapjait, akkor jössz rá, övé volt a nyerő kör… ha szerencséd van, csak a kört nyerte meg, ha nincs, akkor az egész parti az övé.
Évezredes barátság… belehelyezed a társad kezébe a léted, a múltad apró darabkáit, a lelked csorbult vázát, bízva abban, hogy óvni fogja, hogy számíthatsz rá, hogy védelmezi azt. Elmondod legbelsőbb, legfájóbb gondolataid, kiadod a lelkedben megbúvó minden apró sebet, bízván abban, hogy méltóképp vigyáz rá, s azzal, hogy kiadod magadból, enyhülést nyersz. Bár végérvényesen nem tudsz feledni, átlépni a gondokon, de az idő, a barátod, azért van, hogy a múlásával, benned is múlik valami.
Egy pillanat műve csupán, egyetlen visszafordíthatatlan esemény, mikor a bizalom, tovavész.
Megtört bennem a legerősebb támpillér, s úgy érzem, összeroskadok a nyomás alatt. Nehéz ráeszmélni arra, hogy valójában sosem létezett köztetek teljes őszinteség. Még akkor is, ha te, a magad részéről, mindent megosztottál a másikkal… cserébe…
Megcsuklott a hangom, nagyot sóhajtva eltakartam arcom. Keserűen nézett rám, kezével finoman végigsimított hátamon, majd egy finom, alig csókot lehelt a fejemre.
- Sajnálom. – susogta szelíden.
- Nem a te hibád.
- Tudom, de hidd el, átérzem. Két fontos barát elvesztése, ilyen rövid idő alatt… én biztosan már megcsavarodtam volna, de Te, erős vagy. Sosem láttam még ilyen tartást senkiben. Felnézek Rád Lu… hihetetlen, hogy mekkora erőd van.
 - Ugyan. – legyintettem.
- Hidd el… - simított végig ujjaival az arcélemen.
- Na jó. – sóhajtottam, enyhe mosoly kíséretében.
- Jobb?
- Picit.
- Nincs kedved…
- Süti? Bármikor jöhet.
- Nem arra gondoltam. – nézett rám pajkos mosollyal.
- Beelőztelek.
- Be. – belekezdett a kedvenc hősszerelmes szenvedő jelenetébe a padon.
- Ne tedd ezt velem Gil. – kacagtam jólesően. - Itt hagylak! – indultam neki a kis köves utacskának.
- Oh mily kegyetlen sors. – vergődött még mindig.
Lassan már visszafordulva sem láttam, mit színjátszik, mikor nagy loholás közepette rám csimpaszkodott.
- Azt hitted elhagyhatsz? – vigyorgott gonoszkásán.
- Eszem ágában sem volt. – öleltem át a vállát. – Irány haza!

2012. július 11., szerda

Másik szemmel


Balról halk kopogás hallatszott… nekem bal… ja ajtó. – Tessék!
A szőkém résnyire nyitotta a finom erezésűt s épphogy csak az orra hegyét dugta be.
- Jöhetek?
- Persze. – mosolyogtam Rá, kissé erőltetetten.
A meztelen talpacskák finoman araszoltak előre, majd a szoba közepén megálltak, mintha gazdájuk tövig nyomta volna a féket. Meglepett arccal nézett körül, majd nagy, csodálkozó tekintetét rám emelte.
- Hol?
- Hmm?
- A szőnyeg, hol? – tapicskolt kettőt a lakkozott parkettán.
- Tisztítóban.
- Hááá – döbbent egyet, - értem. – Szabad? – bökött mellettem lévő résnyi hely felé. Az ágy szélén ültem, balról, épphogy volt hely, jobbról, nagy, mégis ő, a balt választotta.
- Gyere. – huppantam sacperkábé középre.
Olyan közel ült hozzám, amennyire csak tehette, majd jobbját áttette a vállamon, s félig megölelt. – Elmondod?
- Hmm?
- Bánt valami. Ne mond, hogy nem, mert tudom, érzem, úgyhogy ne, most ne járjuk be a felesleges köröket, ha úgy érzed, és attól jobb, mondd, én itt vagyok, figyelek. Nos? – simogatta meg finoman a vállam. - Yuki bánt ennyire? Felesleges, mondtam, hogy jöhet, nincs gond, alszik a szobámba, csinálunk valami közös programot. Hidd el, tényleg nincs problémám ezzel.
- Most más. – sóhajtottam egy nagyot.
- Megbántott valaki?
- Olyasmi.
- Figyelek.
- Nem szeretném…
- Lu! – emelte fel a hangját. – Könyörgöm, most mondtam, hogy ezt ne. – felpattant az ágy közepére és a lábait maga alá húzta. – Szóval?
Követtem a példáját, és vele szembe ültem.
- Csak… volt egy barátom, aki nagyon megbántott.
- Mi történt?
- Voltál már úgy, hogy nem tudod megállapítani az életed álom, vagy valóság? Mikor összekeverednek, megfordulnak, sőt, kifordulnak a dolgok? Egy barát, egy bizalmas, egy olyan ember, akire az életed bíznád… annyi év után… kiderül, hogy elárult, hogy mindaddig, egy hazugságban éltél, s a kép, amit eléd mutattak, az, korcs. Nem elég, hogy elvesztette a bizalmam, de annyira fáj… a tény, hogy ennyire képes valaki beléd taposni, hazudni, hosszú évtizedekig.
Tudod, mindig fáj az ilyen, de a legnagyobb bizalmasod, az, akire az életedet bíznád, akiért mindent megtennél, vakon bízol benne… s ő… elárul. Oly erővel taszít a földbe, hogy a fájdalmadtól üvölteni sem tudsz, széttépi a lelked a tudat, hogy oly gerinctelen, oly hazug, képmutató, áruló…
- Ki volt?
- Nem fontos. – sóhajtottam.
- De.
- Gil, kérlek… hidd el, nem a név a lényeg.
- Rendben, ha nem akarod. – tekintet ki az ablakon mélyen elgondolkodva.
- Ne haragudj, tényleg, nem számít.
- Nincs gond. És most mi lesz?
- Mi lenne?
- Megbeszélitek?
- Ezen nincs mit!
- Szart nincs! Figyelj, ha ennyire képes vagy magadba roskadni, akkor igenis van. Okké, nem én vagyok az, az ember, akinek kilelkized magad, de hidd el, látom, ha problémák gyötörnek, látom az elkeseredést a szemedben, hiába próbálod titkolni, nem vagyok vak. Tudom, hogy emészt, hogy belül harcot vívsz, de ez nem mehet tovább. Főleg neked nem. Ismerlek, tudom, hogy bele fogsz rokkanni, ha ezt tovább műveled magaddal, úgyhogy tessék elejét venni a dolgoknak, és, vagy letudni egy életre, vagy megtalálni a megfelelő megoldásokat.
- Ez nem olyan egyszerű.
- Tudom, de ez, nem járható út. Szeretlek, és nincs szándékomban elveszíteni Téged. Nekem csak Te vagy! – karolt a nyakamba s egy pillanatra elöntött valami sanyarú keserűség. Már megint önző voltam, depizek a saját nyomoromon, közbe észre se veszem, hogy Ő, miattam, szenved, hogy ez fájhat Neki, hogy bántom ezzel, ha nem is közvetlen, de… mégis sikerül.
- Sajnálom, észre se vettem, hogy… - szorítottam rá amennyire csak tudtam.
- Fátylat. Szeretnék segíteni.
- Már megtetted. – sóhajtottam nagyot. – Eljössz velem?
- Hova?
- Beszélnem kell valakivel és szeretném, ha velem jönnél.
- Persze, mikor?
- Akár most.
- Öltözöm.


Némán sétált közvetlen mögöttem az apró, zöldes kövekkel kirakott úton. A fejemben motoszkált egy kérdés, ami akarva-akaratlan kicsúszott.
- Gil, mond, - rám emelte a most egészen szürkéskéknek tetsző szempárt. – miért?
- Nem értelek. – csóvált.
- Nem kérdeztél, nem kutattál, csak jöttél.
- Úgy éreztem, fontos. Kellene?
- Hmm?
- Kérdeznem, vájkálni. Tudod, nem vagyok én ebben jó. Én nem beszélek szívesen, nem nyaggatok, és nem tudom, Neked mire…
- Észrevettem.
- Mi? Ajj Lu, figyelj, nem vagyok Teféle. Te annyira… áh.
- Annyira mi?
- Annyira jó vagy. Nem tudom, bizonyára valami angyalvonás, de ilyen ember nem létezik érted? Túl jóságos, túl ártatlan túl…
- Őszinte? Tiszta?
- Olyasmi. Ne szívd mellre, ez tök jó, de nem vagyok hozzászokva.
- Nem értem.
- Az ember alapjáraton sem ilyen. Még születése pillanatában sem. Tudod, mi… gyűlölünk, féltékenyek vagyunk, fújjolunk a másikra, keresztbe teszünk, áskálódunk, és.. hogy is mondjam. Ha teszünk valamit, várunk érte cserébe. Soha semmi nem megy csak úgy, természetesen. Mindig vannak elvárásaink a másikkal szemben, és legyen az ember bármilyen jóságos, ez benne van, a vérében, a sejtjeiben, a lelkében.
- Érdekes gondolat, de még mindig nem értem, ez hogy jön ide.
- Úgy, hogy én tudod, nem akarok olyan dolgokba beleavatkozni, ami nem rám tartozik. Szívesen meghallgatlak, adok tanácsot, vagy véleményt, de nem szeretek azzal nyitni, hogy látom bajod van, mondd el, mert az nem én vagyok. Most is csak azért tettem, mert láttam, hogy olyan régóta emészt… tudod, mindenkinek vannak belső dolgai, amiket maga akar megvívni, és én nem vagyok arra hivatott, hogy ezekbe, a dolgokba avatkozzak. Ha el akarod mondani, akkor viszont meghallgatlak szívesen.
- Ezek szerint én vájkálok?
- Nem dehogy, nem így értettem. Te nagyon különleges vagy. Afféle, aki a jelenlétével eléri, hogy megnyílj. A kisugárzásod, a tekinteted, annyira meleg, és megnyugtató, melletted az ember biztonságban érzi magát, vagy hogy is mondjam. Nekem annyira jó, megnyugtató, kellemes. Én még sose éreztem hasonlót. Melletted képes vagyok megnyílni.
- Hát, ezt köszönöm. – csuklott el a hangom.

Ismét csak a talpunk alatt lévő apró kavicsos törmelék sercegése volt az egyetlen kivehető zaj. Mögöttem jött, nem láttam, de hallottam. Az út kellemesen bekacskaringózott az ezüstszínű fenyők közé, alul, a szegély mellett, illatoztak a levendulák. Bal oldalt, olyan méteres szakaszokba finoman megmunkált padok sorakoztak. A saját gondolataim közt cikázva, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy nem jön. Riadtan fordultam hátra, és tekintetemmel Őt kerestem. Leült az egyik padra, arcát a tenyerébe temette.
- Hát te? – döbbentem rá.
Egyenesen rám nézett a két festékes masszával.
- Azért, elmondod?
- El. – mosolyogtam rá.

2012. május 4., péntek

Letaszított


Voltál már valaha úgy, mintha a valós, álommá válna? Nem afféle tündérálom, mely jót tesz a léleknek, hanem fájdalmas és keserves...
Mikor a körülötted lévő világ egy szemvillanás alatt megfagy, s úgy érzed a lábad, nem bírja tovább a rá nehezedő súlyt. A földre rogysz, s keservesen marsz az alattad elterülő nedves talajba…
Tekinteted a földre mered, képtelen vagy felnézni, s kezeiden megcsillan a saját, vöröslő véred…
Éles fájdalom hatol a hátadba, mely letaszít végképp a porba, szárnyaid erővel húzzák ki, egészen addig, még már ordítani tudnál fájdalmadban. A fehér tollak sora hull eléd, fátyolossá válik a kép, könnyes szemmel követed, az egykor volt éked utolsó útját…
Megcsonkítanak, majd durva éles eszközzel, kivágják húsodból, az egykor volt selymes piheséget.
Forró vérfolyam csiklandozza hátad, tested sajog, fájdalmasan lüktet, szemed nem enged látni, fejed szédül, vad vágtás körhinta futam ez. Gyomrod összeszűkül, hallod a kárörvendő, vad hahotát… gúnyos megjegyzések, undorító, kéjes vihogás…
Csupán percek tört része, mégis egy élet, mely odalett. Nem látod az arcát, mégis fáj a felismerés, a saját véred, ki ezt tette veled…

Zuhanás, az ismeretlenbe. A felhők, sorra tűnnek el mögötted, majd az agyad bekapcsolja a védekező mechanizmusát, s te öntudatlanul zuhansz a kénes mocsárba…
Ocsmány, karmos, sziszegő jószágok lepnek el, húzzák mozogni képtelen tested ide-s oda, marakodnak, veszekednek rajtad, mint a jól eső húson a hiénák hada…
Kopogó léptek, paták zaja hallik, s egyetlen szárnyrebbentésére elillan a sisere had. Csak ő marad, vörösen csillogó tekintetével végigpásztáz rajtad, majd karmos kezével beleváj húsodba.
- Nocsak, kit hordott erre a szél. – sziszegi fogai közt. – Angyalszagú démon? Ilyet sem láttam még. Láncra vele! – adja ki a parancsot. – mire felocsúdsz egy sziklához vagy kötözve. A láncok szúrós, tüskés végük marják a húsod, véred lassacskán távozik testedből…
- Ne nagyon mozogj, kicsi angyal, hacsak nem akarsz korán halni! – vigyorog gúnyosan.



- Sajnálom. – susogták a fák körülöttem. A fejem zsongott, s azon kaptam magam, hogy a földre rogyva bámulok magam elé. – Sajnálom. – Búgott ismét az ismerős hang.
Kerestem a gazdáját, a helyet, honnan jöhetett, kutattam a lombokat, az ágak mindegyikén végigfutott a tekintetem. Puha selyem, mi a kezemre hullott, mintha havazna a tavasz közepén. Apró kis tollak pelyhekben hulltak elém, majd a vakító fényben, megláttam Őt.
- Gabriell, drága barátom, Te vagy? – kérdeztem ostobán a fénytől.
- Sajnálom. – ismételgette minduntalan, miközben lassan araszolt felém.
- Mit?
- Hogy ezt kellett tennem.
- Nem értelek. – erős és határozott szorítást éreztem a vállamon, döbbenten néztem oldalra, Mikáél volt az. Tekintete kéken világított ébenfekete hajzuhataga alól, nem értettem, mit keres Ő itt, mi dolga van velem. – Baj van? – kérdeztem Tőle, de nem válaszolt, csak Gabriell felé intett.
- Az Égi küldött. – motyogott.
- Mi a baj? – Néztem rájuk, még mindig értetlenül a földön térdelve.
- Emlékszem a zuhanásra. Beégett a retinámba a kép, ahogy eltűnsz a felhők közt. Rezzenéstelen arccal néztem végig, ahogy odaveszel. Sosem fogom megbocsátani magamnak.
- Nem értelek.
- Luci, én, vagyis mi voltunk azok, akik ezt tettük veled. Én, a saját kezemmel téptem le a szárnyaid, hasítottam fel a hátad, s néztem végig, ahogy majdnem elvérzel.
A döbbenet s az értetlenség ott ült az arcomon, kutattam a tekintetébe a választ, melyre a kérdést, fejemben oly sokszor feltettem.

- Parancsot kaptam, s bár tudom, ez nem magyarázza tettem, s nem is mos ki a bűnöm alól, de meg kell értened, akkor ott, nem tehettünk mást. Az Égi dühös volt. Életemben nem láttam még ilyennek. Villámokat szórt a szemével, egy szemvillanás alatt lesodort egész kontinenseket a föld színéről. Árvizekkel pusztított, szélt kavart, földrengést szított. Mindent el akart pusztítani mi oly kedves volt számára, élete fő művét akarta a semmibe dobni. Dühöngött, csattogott, üvöltött. Fújtató dúvadként mondta ki az ítéletet, mellyel Téged sújtott, s mi? Túlságosan féltünk, gyáva nyúlként, meghunyászkodva tettük, amit parancsolt, ahelyett, hogy szembeszálltunk volna Vele. Máig undorral tekint vissza a tükörképem emiatt rám, képtelen vagyok megbocsátani bűnömet, mellyel ártottam Neked. A lényt, aki oly közel állt hozzám, ki mellettem állt, mindig a bajban, s támaszom volt, én magam taszítottam porba. A kezeimet a Te véred áztatta, a mai napig érzem a kénes szagot, mellyel megbélyegeztünk, hogy minden angyal tudja messziről, Ő nem közénk való többé. Tüzes vassal égettük beléd a jelet, melyet a mai napig magadon hordasz.
Nem tudom, valaha az öröklét során, megkapom-e a bűneim alóli felmentést. Kapok-e valaha enyhülést, és megbocsátást.
Tudnod kell Lucifer, hogy én… - sóhajtott.
- Sajnálod. Tudom. – mondtam mereven magam elé, miközben saját könnyeimmel küzdöttem. - Sokat érek vele. Elárultál! Pont te! Te, aki számomra oly fontos volt.
- Nem tehettem mást.
- Nem érdekelsz! Hazudtál, becsaptál, manipuláltál. Évezredek teltek úgy, hogy elnyomtad, elvetted tőlem ezt az emléket.
- Meg kellett tennem.
- Tudod, - kacagtam gúnyosan – nem is az fáj a legjobban, hogy letaszítottál. Megértem, hogy parancsot teljesítettél. Jobban bánt a tény, hogy ennyi időbe tellett, hogy beismerd. Hogy mindeddig egy hazug, képmutató világban kellett élnem, melletted, úgy, hogy vakon bíztam benned! Benned, akit a legjobb barátomnak hittem. Sanyarú a sors. Nem barát vagy Te… Ellenséggént is jobbat kapnék.
Csalódtam benned Gabriell! Elvetted az életemet! – markoltam szorosan a földbe. – Tűnj a szemem elől! Soha többé nem akarlak látni! – Üvöltöttem keservesen.
A sápadt Hold unalmasan tekintett ki a szürke viharfellegek mögül, mikor képes voltam felállni a porból. Könnyeim, letöröltem a szürkévé vált ingem szélével, majd lassan, elindultam haza. A világ még mindig tótágast állt felettem, s egy vágyam volt csupán, hogy Őt magamhoz öleljem. Úgy éreztem, nincs másom. Csak Ő, aki nem árult el. Hazafelé poroszkálva, az út rücskös felületét bámulván, még mindig az-az egy, s egyetlen, kimondatlan kérdés motoszkált bennem.


MIÉRT?

Tiszta víz



Miközben az én drága Harumi-kunom értő kezei közt, élveztem ujjai bársonyos, jóleső simogatását, melyet fejbőrömnek szentelt, azon morfondíroztam, szabad-e ily élvezetekkel kényeztetnem magam. Ő az a pasas, akiért képes vagyok még a 10 órás műszakom után is fodrászszékbe ülni. Ha létezik a fodrászok istene, akkor én lemerem tenni a nagy esküt, hogy Ő az.
- Rég voltál nálam, drága Lucius, mond, merre csavarogtál? Már teljesen lemondtam rólad. Mondtam is a lányoknak, hogy biztosan átpártoltál valaki máshoz.
- Ugyan-ugyan, sose tennék ilyen gazságot. Egyszerűen csak annyi minden jött közbe.
- Jöhettél volna délelőtt, akkor Seiji levágta volna ezt a borzas hajtömeget.
- Te is tudod, hogy hűséges vagyok. Csakis benned bízom. A te kezeid, aranyat érnek.
- Jajj ne udvarolj nekem teeee, még a végén teljesen rák vörösre pirítasz. - legyezgette meg finoman balljával az arcát.
- Nem állt szándékomban. – vigyorogtam rá gonoszan.
- Francokat! - csapdosta meg a vállam. - Nagy lókötő vagy te, tudd meg!
- Tudom. – nyugtáztam a kijelentését, majd ismét belefeledkeztem ujjai lágy játékába.
Lágyan körözött velük a fejem búbján, majd lassacskán hátrafelé haladva egészen a tarkómig, ott körmeivel lágyan megkínzott. Oda vagyok ezért a srácért, mondtam már? Az olló szorgosan csattogott a kezében, oly gyorsan dolgozott, hogy észre se vettem, s máris 15 centivel rövidebb lettem. Ujjaival beletűrt a frissen vágott, nedves hajamba s közel hajolt az arcomhoz.
- Nagyoon szexi. – suttogott.
- Sss. Ne hozz zavarba. – vigyorogtam rá.
- Nem tudlak elcsábítani mi?
- Csak a Tied vagyok, tudod jól.
- Na persze. – kacagott, miközben kissé meghúzta a hajam.
- Jesszus, de eltelt az idő – néztem döbbenten az órámra. – Ne haragudj gyönyörűm, gyors száríts meg, már otthon kéne lennem.
- Kihez sietsz ennyire, mond? – Nézett döbbenten.
- Öh, hát megígérem a kedvesemnek, hogy…
- Jah, értem már!
Némán szárította meg a hajam, majd finoman végigsimogatta a vállam.
 - Kész vagy drágám. – mosolygott.
- Köszönöm. Sietek, jövök majd! – pattantam fel, és már rohantam is ki az ajtón.
- Hát persze… - sóhajtott.
Őszintén megvallva nem akartam én Őt megbántani, egyszerűen, érzem, hogy flörtöl velem, én meg, amennyire lehet ezt úriember módjára kezelem. Remélem, nem veszi nagyon mellre a dolgot. Igencsak kellemetlen lenne. Sose találnék hozzá hasonló, aranykezű fodrászt.

2012. március 29., csütörtök

Szőke varázs

- Jó reggelt. – mosolygott rám, a konyhaasztalnál ülve.
- Szia. – vakargattam meg igencsak álmos fejem.
- Jól aludtál?
- Mennyi az idő?
- Majdnem dél van. Hétalvó. – tolt elém egy csésze, gőzölgő kávét.
- Uhh. Köszi Gil. – mosolyogtam rá.
- Gondoltam kelleni fog.
- Nagyon tudsz. – néztem rá hálásan.
- Na mesélj, mi volt? – ült le mellém a székbe.
- Ne is kérdezd. – fogtam meg a fejem.
- Yukival?
- Komolyan mondom… Mi?
- Gond volt?
- Honnan tudod hogy?
- Nem vagyok bolond. Kiszúrtam. A készülődés, az idegesség…
- Ne haragudj, hogy…
- Spongya. Inkább mond el!
Belekezdtem, elmeséltem mindent Neki, töviről hegyire. Mi volt az étteremben, a boltban a pénzekkel, meg a sikátori esetet. Kiröhögött a bolti mesém kapcsán, közölte, nem is várt márt tőlem. Majd komolyra fordult a tekintete, a folytatásnál.
- Szereted még?
- Fontos még nekem, de, már másképp.
- De szereted?
- Te vagy nekem.
- Nem ezt kérdeztem. Lu, kérlek!
- Igen. – sóhajtottam.
- Értem. – mondta ki a szót elkeseredetten. Akkor jöjjön el. Megengedem, hogy itt lakjon, amíg rendeződik a dolog.
- De.
- Nincs de. – állt fel, és elindult a szobája felé.
- Gil, kérlek. – indultam utána.
Rám csapta az ajtaját.
- Hagyj most!
- Gil. Egyetlen percet kérek, nyisd ki. – simítottam végig az ajtó pácolt erezetén.
Kinyitotta, majd nekem hátat fordítva leült az ágy szélére.
- Egy perc! Nem több!
- Köszönöm. – ültem le közvetlenül mögé. Kezemmel finoman a vállára simítottam, de elhúzódott. Nem hagytam annyiban, így átöleltem. – Gil. Ő a múltam, nem több. Kötődöm hozzá, hiszen az életem része, nélküle nem az lennék, aki. Te sokat jelentesz nekem, ezt remélem, tudod. Te vagy a jelen, s remélem, a jövőm is. Belefáradtam a szélmalomharcba. Nem vagyok az a típus, aki magára önti, La Mancha lovagjának páncélját és vakmerőn nekivágtat a képzelt óriásoknak. Nem futkoshatok a végtelenségig egy képzelet után. Nekem szükségem van a biztos pontra. Túl sokáig voltam magányos, még akkor is, mikor nem voltam egyedül. Szükségem van arra, hogy mellettem legyenek, támaszt nyújtsanak. Bár kifelé erős vagyok, belül, nagyon gyenge.
Ő olyankor volt mellettem, amikor senki más, mikor egyedül voltam, úgy éreztem, oly kicsi vagyok, mint egy porszem. Kellett egy kapaszkodó, hogy ne rettegjek a széltől. Voltak napok, mikor úgy feküdtem le, hogy rettegtem a holnaptól, imádkoztam az ágyamnál, hogy ne jöjjön el az új nap, a nap, mikor ismét szembe kell néznem a démonaimmal. Nem futhatok előlük örököst, s nem várhatjuk másoktól, hogy megvívják helyettünk a harcunk.
Mindenki életében eljön a nap, mikor el kell engednie olyan dolgokat, melyekhez görcsösen ragaszkodik, melyekről vakon azt hiszi, képtelen nélküle, nélkülük létezni. Fáj, hasogat, sokszor felsebez, majd beléd döf, de rájössz, hogy utána is létezel. Bár a seb örök, s fájó pont marad, mégis képes vagy élni nélküle.
Megéltem ezt Gil, és hidd el, nem volt nehéz, voltak pillanatok, mikor nem tudtam magamról, mikor úgy éreztem, felemészt a sötét, és magával ránt.
Sokszor megkísért, érzem a jelenlétét, a húsomba maró hegyes karmait, érzem, ahogy húz lefelé, taszít a mélybe, ahol egykor éltem. Azt akarja, hogy örökké a rabja legyek, hogy a lelkemből táplálkozzon, hogy a kínomból merítsen erőt, de nem hagyom magam…
Kell, hogy legyen kapaszkodóm, egy pont, amiért élnem kell, amit kihelyeztem. Tudod, én családra vágyom, gyerekzsivajra magam körül, arra, hogy körülzsongjon az a sok kedves, csilingelő hang. Vágyom az ölelésre, arra, hogy szívből szeressenek, s hogy engem. Vágyom a tűzre, amely egy érintéstől lobban, s arra, hogy ez idővel se múljon, hogy lobogjon bennem, s hajtson előre, egészen a végéig. Nem tudom, mi okból vagyok, valójában itt, de tudom, hogy meg akarom élni, ki akarom használni az élet által nyújtott minden apró kis morzsát. Be akarom kebelezni, megemészteni, megélni.
Nem csak túlélni vágyom, vagy vegetálni, abból épp elég volt. Nincs szükségem olyan vágyakra, melyek nem teljesülhetnek, mert elevenen eltemettük őket.
Én szilárd alapokra szeretnék építkezni, és ehhez olyan társra van szükségem, akivel ezt, meg is tehetem. Yuki, bármennyire is szeretem, nem ez az ember, nem a megfelelő. Megpróbáltuk, nem ment, nem remélhetem a végtelenségig, hogy ez változik, hogy képesek leszünk egymás irányába oly szinten változni, hogy ez minden igényt kielégítsen.
Lehet, most is egy álmot kergetek, de nem szeretnék lemondani róla. Gil, én szeretlek Téged. – szorítottam rá jó szorosan. - Szükségem van Rád!
Lassan fordult felém, de nem nézett a szemembe, arcán ezüstösen csillogott a könnyei által keltett út. Finoman felém hajolt, majd szorosan magához ölelt.
- Jól van. – suttogta szipogva. – Megértettem.
- Micsodát?
- Téged.
- Hmm?
- Nem fontos. - csóválta a fejét.
- De az, nekem, az.
- Csak, - sóhajtott – a helyzeted. Én tudom, milyen. Megértelek, és, nem haragszom. Ne haragudj, hogy olyan durva voltam.
- Nincs baj.
- Nekem ez annyira más. Sose voltam így senkivel, és nem csak azért különös a kapcsolatunk, mert férfi vagy, hanem mert, annyira más vagy, mint azok, akiket eddig valaha ismertem. Nem vagyok hozzászokva ennyi kedvességhez, és ennyi jóhoz. Én sose voltam még így szeretve. A szüleim rendes emberek, de sose voltam a szemükben különleges. Sose éheztem, vagy ilyenek, egyszerűen csak, voltam számukra. Most érzem először azt, hogy tartozom valahova, hogy igazán, a részese egy egésznek. Ez nagyon jó, de mégis, egyben fura is. El kellett ezt fogadnom, el kellett Téged fogadnom, így. Mármint, azt, hogy tényleg ilyen vagy, hogy lehet egy ember, ennyire… nem is tudom, Te.
Kedvesen mosolyogtam Rá, bár nem egészen értettem, miről beszél, de örültem, hogy nem neheztel rám. Finoman túrtam a szőke tincsei közé, majd egy csókot adtam a homloka közepére. Csukott szemmel várta, hogy fojtassam, így adtam Neki még egyet, majd végigsimítottam az arcán.
- Ennyi? – vigyorgott rám gonoszul, majd puhán csókolt rá a felső ajkamra.

Hagytam, hogy Ő irányítson, diktálja a tempót, és állítsa fel a szabályokat. Suta volt, és néha kissé bizonytalan, de vágyott engem, s ez jól esett. Ez a nap kettőnkről szólt, csak és kizárólag RÓLUNK! Sose kérnék ennél többet.

2012. március 14., szerda

Kockázatok, és mellékhatások

Én meg az a drága konfliktuskerülő magatartásom, úgy döntöttünk, nem megyünk rögtön haza, és rontunk ajtóstól Gilre, hogy jajj képzeld, a volt munkatársam amúgy, Yuki volt, és pár hétig bizony itt fog lakni. Valahogy úgy éreztem, nem lenne jó vége. Így, azt láttam a legjobbnak, hogy tartok némi szünetet, elmegyek, bevásárolok a boltba, addig kitalálom, hogy is vezessem ezt fel, drága egyetlenemnek.
Így is történt.
Miközben a polcok között masíroztam az enyhén nyikorgó kocsimmal, azon morfondíroztam, hogy vigyek-e Neki valamit? Végül is, nem árt, ha van egy kis apróság nálam, amit szeret, hátha örül neki. Így betettem egy zacskó savanyú cukrot. Nem is akármilyet, azt, amit a kedvencének véltem felfedezni. Citromosat. Elmosolyodtam a tényen, hogy mennyire nem egyezik az ízlésünk, még ebben sem, de legalább nem kell attól rettegnie, hogy éjjel feldézsmálom a dugi cuki készleteit. Eszem ágában sincs ilyen savanyú izéket a számba venni. Plusz öröm, hogy így, az általam kedvelt habcukor, mogyorós csoki, meg társai, biztonságban vannak. Azokra meg Ő nem gerjed. Nem értem a logikáját, de ha neki jó, hogy a néha savanyú modorát, savanyú cukorral frissíti, hát, tessék. Én nem akadályozom meg benne.
A kasszánál ácsorogtam, mikor eszembe villant, hogy a legfontosabb dolgot nem is hoztam. Sűrű elnézést kérés közepette robogtam vissza. Az emberek csúnyán néztek, de na, ez van, ezután az este után, csoda, hogy még fog az agyam. A pénztáros hölgy lágyan mosolygott, majd a kártyám háromszori elutasítása után, megkérdezte, van-e annyi készpénzem, mert úgy tűnik, döglődik a rendszer. Na Luci, ez sem a te napod. Kicsaptam a pultra a tárcám tartalmát, majd többszöri átszámolás után, megbizonyosodtunk róla, hogy nem elég. Vagy visszateszek valamit, vagy imádkozunk, hogy működjön a gép. Egy morc pasi állt mögöttem, aki egyre türelmetlenebb volt. Hetykén odalökte a maradék pénzt, csak tűnjek már onnan. Ha nem öl meg a sikátorban, komolyan hálát adok az égnek. Hatalmas sóhajtással vonszoltam ki magam, komolyan nem hiszem el, hogy ennyire szerencsétlen vagyok. Pedig úgy tűnik, nagyon is beerősödött ez a negatív széria. Mit tudok tenni? Tűrök.

A sikátorból hirtelen jött az erős szorítás. Be kell valljam, egy pillanat alatt a frászt hozta rám, a pulzusom az egekben, a szívem a torkomban, a kezemben lévő csomagok hatalmas puffanással estek a földre. A benne lévő gyümölcsök szanaszét gurultak, és a lekvár üvegje ripityára tört.. Mikor a tenyerét a számra tapasztotta és a falhoz nyomott, megismertem a támadóm.
- Mi az istent művelsz? Normális vagy? – üvöltöttem rá dühösen.
- Ugyan már Lu. – vigyorgott. – Nem gondoltam, hogy ennyire megijedsz.
- Ennyire? Ennyire? Mond te az eszednél vagy? Majdnem kiugrott a szívem a helyéből, te nem normális.
- Ajj már. – kacagott. – Ne görcsölj, csak poén volt.
- Poén? Ez? Baszod Yuki, ez nem vicces! Kifizeted ezt a sok romot, világos? – az agyam a füstölgés szélén volt és készült felrobbanni, nem vagyok túlzottan ideges típus, de ez, komolyan az én energiáim is meghaladta.
- Jól van már. Nyugi. – simított végig a vállamon. – Leléptettem az olaszt. Veled akartam lenni. – hajolt közelebb.
- És ez a megoldás? Hát remek, mondhatom. – villogott rá a szemem.
- Hiányoztam? Mond! – dörgölődött hozzám, miközben a zakóm gombolta ki.
- Állj le! – szorítottam a kezeire.
- Naaa… - susmorgott, s nem hagyta abba az ostromot. – Tudom ám, hogy kívánsz. Érzem.
- Az istenit Yuki. – üvöltöttem rá, miközben igyekeztem lehámozni a kezét a gatyámról – Mi a frász ütött beléd? – néztem a szemeibe. – Te ittál.
- Picit. – hajolt még közelebb.
- Hiányoztaaam? – susogta a fülembe, miközben belenyalt.
- Elég! – üvöltöttem, miközben a kezeire martam, és a falhoz nyomtam. – Most hagyd abba! – a dühöm a tetőfokára hágott, és már nem tudtam parancsolni a testemnek. – Tudni akarod? Valóban? Igen a kurva életbe, hiányoztál! Tudd meg, hogy hónapokig azt se tudtam, mi az isten van. Egyik napról a másikra, csak úgy lelépsz, és hagysz nekem egy cseszett sms-t? Mond mi a faszt képzelsz? Én is emberből vagyok, nem valami kibaszott kirakati bábú. Nem, képtelen voltam felfogni, hogy tehetted ezt. Pont te! Nehezen ment, hogy elfogadjam, leléptél. Erre, épp hogy belekezdtem az új életembe, egy olyan ember mellett, akit szeretek, s úgy érzem, lassan de biztosan, stabilizálódik a kapcsolatunk… van pofád idejönni? Komolyan elhatároztad, hogy minden gond nélkül majd én elfelejtem a múltat, és megint együtt lehetünk? Hát tévedsz. Jobb, ha elmész innen, és hanyagolod ezt a gondolatod, mert eszem ágában sincs tönkretenni az életem. Te a múlt vagy, s már régen el kellett volna engedjelek. A saját hibám, hogy képtelen vagyok rá, hogy ragaszkodtam hozzád, mint baráthoz. De a barátok nem tesznek ilyet. Sose tennének.
- Sajnálom. – motyogta.
- Tudom. Menj haza, józanodj ki, és ha képes vagy normálisan kommunikálni velem, majd keress fel.
- Oké. Tényleg sajnálom.
- Tünés! – engedtem el a karját. Azt hiszem alaposan megszorongattam, de már mindegy.
 - Ezt meg. – mutatott a romokra. – kifizetem.
- Oké, oké. – fordítottam neki hátat, hogy ne lássa a könnyeim. – Tűnj már innen. – zokogtam.

Hosszú időbe telt, hogy teljesen lenyugodjak. Órákig kocsikáztam a városban, néztem az embereket, a fényeket, a várost. Sétáltam a parkba, rugdostam a kavicsokat magam előtt. Biztosra akartam tudni, hogy mikor hazamegyek, Gil, már alszik. Nem volt szükségem több sebre. Legalább ezt a napot hagyjuk meg így.
Néma csendben pakoltam be a cuccokat a hűtőbe és a szekrényekbe. A fürdőbe gyors lemostam magamról az egész napos szennyet, majd osonkodva bújtam mellé. Háttal feküdt nekem, finoman végigsimítottam a lágy görbületen, majd alig ölelve Őt, lefeküdtem.
Némán fogott rá a kezemre, majd megszorította, felém fordult, majd adott a homlokomra egy csókot. Végigsimított a karomon, majd szorosan ölelve hozzám bújt.
- Üdv itthon.