Letaszított

Voltál már valaha úgy, mintha a valós, álommá válna? Nem afféle tündérálom, mely jót tesz a léleknek, hanem fájdalmas és keserves...

Mikor a körülötted lévő világ egy szemvillanás alatt megfagy, s úgy érzed a lábad, nem bírja tovább a rá nehezedő súlyt. A földre rogysz, s keservesen marsz az alattad elterülő nedves talajba…

Tekinteted a földre mered, képtelen vagy felnézni, s kezeiden megcsillan a saját, vöröslő véred…

Éles fájdalom hatol a hátadba, mely letaszít végképp a porba, szárnyaid erővel húzzák ki, egészen addig, még már ordítani tudnál fájdalmadban. A fehér tollak sora hull eléd, fátyolossá válik a kép, könnyes szemmel követed, az egykor volt éked utolsó útját…

Megcsonkítanak, majd durva éles eszközzel, kivágják húsodból, az egykor volt selymes piheséget.

Forró vérfolyam csiklandozza hátad, tested sajog, fájdalmasan lüktet, szemed nem enged látni, fejed szédül, vad vágtás körhinta futam ez. Gyomrod összeszűkül, hallod a kárörvendő, vad hahotát… gúnyos megjegyzések, undorító, kéjes vihogás…

Csupán percek tört része, mégis egy élet, mely odalett. Nem látod az arcát, mégis fáj a felismerés, a saját véred, ki ezt tette veled…

Zuhanás, az ismeretlenbe. A felhők, sorra tűnnek el mögötted, majd az agyad bekapcsolja a védekező mechanizmusát, s te öntudatlanul zuhansz a kénes mocsárba…

Ocsmány, karmos, sziszegő jószágok lepnek el, húzzák mozogni képtelen tested ide-s oda, marakodnak, veszekednek rajtad, mint a jól eső húson a hiénák hada…

Kopogó léptek, paták zaja hallik, s egyetlen szárnyrebbentésére elillan a sisere had. Csak ő marad, vörösen csillogó tekintetével végigpásztáz rajtad, majd karmos kezével beleváj húsodba.

- Nocsak, kit hordott erre a szél. – sziszegi fogai közt. – Angyalszagú démon? Ilyet sem láttam még. Láncra vele! – adja ki a parancsot. – mire felocsúdsz egy sziklához vagy kötözve. A láncok szúrós, tüskés végük marják a húsod, véred lassacskán távozik testedből…

- Ne nagyon mozogj, kicsi angyal, hacsak nem akarsz korán halni! – vigyorog gúnyosan.

- Sajnálom. – susogták a fák körülöttem. A fejem zsongott, s azon kaptam magam, hogy a földre rogyva bámulok magam elé. – Sajnálom. – Búgott ismét az ismerős hang.

Kerestem a gazdáját, a helyet, honnan jöhetett, kutattam a lombokat, az ágak mindegyikén végigfutott a tekintetem. Puha selyem, mi a kezemre hullott, mintha havazna a tavasz közepén. Apró kis tollak pelyhekben hulltak elém, majd a vakító fényben, megláttam Őt.

- Gabriell, drága barátom, Te vagy? – kérdeztem ostobán a fénytől.

- Sajnálom. – ismételgette minduntalan, miközben lassan araszolt felém.

- Mit?

- Hogy ezt kellett tennem.

- Nem értelek. – erős és határozott szorítást éreztem a vállamon, döbbenten néztem oldalra, Mikáél volt az. Tekintete kéken világított ébenfekete hajzuhataga alól, nem értettem, mit keres Ő itt, mi dolga van velem. – Baj van? – kérdeztem Tőle, de nem válaszolt, csak Gabriell felé intett.

- Az Égi küldött. – motyogott.

- Mi a baj? – Néztem rájuk, még mindig értetlenül a földön térdelve.

- Emlékszem a zuhanásra. Beégett a retinámba a kép, ahogy eltűnsz a felhők közt. Rezzenéstelen arccal néztem végig, ahogy odaveszel. Sosem fogom megbocsátani magamnak.

- Nem értelek.

- Luci, én, vagyis mi voltunk azok, akik ezt tettük veled. Én, a saját kezemmel téptem le a szárnyaid, hasítottam fel a hátad, s néztem végig, ahogy majdnem elvérzel.

A döbbenet s az értetlenség ott ült az arcomon, kutattam a tekintetébe a választ, melyre a kérdést, fejemben oly sokszor feltettem.

- Parancsot kaptam, s bár tudom, ez nem magyarázza tettem, s nem is mos ki a bűnöm alól, de meg kell értened, akkor ott, nem tehettünk mást. Az Égi dühös volt. Életemben nem láttam még ilyennek. Villámokat szórt a szemével, egy szemvillanás alatt lesodort egész kontinenseket a föld színéről. Árvizekkel pusztított, szélt kavart, földrengést szított. Mindent el akart pusztítani mi oly kedves volt számára, élete fő művét akarta a semmibe dobni. Dühöngött, csattogott, üvöltött. Fújtató dúvadként mondta ki az ítéletet, mellyel Téged sújtott, s mi? Túlságosan féltünk, gyáva nyúlként, meghunyászkodva tettük, amit parancsolt, ahelyett, hogy szembeszálltunk volna Vele. Máig undorral tekint vissza a tükörképem emiatt rám, képtelen vagyok megbocsátani bűnömet, mellyel ártottam Neked. A lényt, aki oly közel állt hozzám, ki mellettem állt, mindig a bajban, s támaszom volt, én magam taszítottam porba. A kezeimet a Te véred áztatta, a mai napig érzem a kénes szagot, mellyel megbélyegeztünk, hogy minden angyal tudja messziről, Ő nem közénk való többé. Tüzes vassal égettük beléd a jelet, melyet a mai napig magadon hordasz.

Nem tudom, valaha az öröklét során, megkapom-e a bűneim alóli felmentést. Kapok-e valaha enyhülést, és megbocsátást.

Tudnod kell Lucifer, hogy én… - sóhajtott.

- Sajnálod. Tudom. – mondtam mereven magam elé, miközben saját könnyeimmel küzdöttem. - Sokat érek vele. Elárultál! Pont te! Te, aki számomra oly fontos volt.

- Nem tehettem mást.

- Nem érdekelsz! Hazudtál, becsaptál, manipuláltál. Évezredek teltek úgy, hogy elnyomtad, elvetted tőlem ezt az emléket.

- Meg kellett tennem.

- Tudod, - kacagtam gúnyosan – nem is az fáj a legjobban, hogy letaszítottál. Megértem, hogy parancsot teljesítettél. Jobban bánt a tény, hogy ennyi időbe tellett, hogy beismerd. Hogy mindeddig egy hazug, képmutató világban kellett élnem, melletted, úgy, hogy vakon bíztam benned! Benned, akit a legjobb barátomnak hittem. Sanyarú a sors. Nem barát vagy Te… Ellenséggént is jobbat kapnék.

Csalódtam benned Gabriell! Elvetted az életemet! – markoltam szorosan a földbe. – Tűnj a szemem elől! Soha többé nem akarlak látni! – Üvöltöttem keservesen.

A sápadt Hold unalmasan tekintett ki a szürke viharfellegek mögül, mikor képes voltam felállni a porból. Könnyeim, letöröltem a szürkévé vált ingem szélével, majd lassan, elindultam haza. A világ még mindig tótágast állt felettem, s egy vágyam volt csupán, hogy Őt magamhoz öleljem. Úgy éreztem, nincs másom. Csak Ő, aki nem árult el. Hazafelé poroszkálva, az út rücskös felületét bámulván, még mindig az-az egy, s egyetlen, kimondatlan kérdés motoszkált bennem.

MIÉRT?