Másik szemmel

Balról halk kopogás hallatszott… nekem bal… ja ajtó. – Tessék!

A szőkém résnyire nyitotta a finom erezésűt s épphogy csak az orra hegyét dugta be.
- Jöhetek?

- Persze. – mosolyogtam Rá, kissé erőltetetten.

A meztelen talpacskák finoman araszoltak előre, majd a szoba közepén megálltak, mintha gazdájuk tövig nyomta volna a féket. Meglepett arccal nézett körül, majd nagy, csodálkozó tekintetét rám emelte.

- Hol?

- Hmm?

- A szőnyeg, hol? – tapicskolt kettőt a lakkozott parkettán.

- Tisztítóban.

- Hááá – döbbent egyet, - értem. – Szabad? – bökött mellettem lévő résnyi hely felé. Az ágy szélén ültem, balról, épphogy volt hely, jobbról, nagy, mégis ő, a balt választotta.

- Gyere. – huppantam sacperkábé középre.

Olyan közel ült hozzám, amennyire csak tehette, majd jobbját áttette a vállamon, s félig megölelt. – Elmondod?

- Hmm?

- Bánt valami. Ne mond, hogy nem, mert tudom, érzem, úgyhogy ne, most ne járjuk be a felesleges köröket, ha úgy érzed, és attól jobb, mondd, én itt vagyok, figyelek. Nos? – simogatta meg finoman a vállam. - Yuki bánt ennyire? Felesleges, mondtam, hogy jöhet, nincs gond, alszik a szobámba, csinálunk valami közös programot. Hidd el, tényleg nincs problémám ezzel.

- Most más. – sóhajtottam egy nagyot.

- Megbántott valaki?

- Olyasmi.

- Figyelek.

- Nem szeretném…

- Lu! – emelte fel a hangját. – Könyörgöm, most mondtam, hogy ezt ne. – felpattant az ágy közepére és a lábait maga alá húzta. – Szóval?

Követtem a példáját, és vele szembe ültem.

- Csak… volt egy barátom, aki nagyon megbántott.

- Mi történt?

- Voltál már úgy, hogy nem tudod megállapítani az életed álom, vagy valóság? Mikor összekeverednek, megfordulnak, sőt, kifordulnak a dolgok? Egy barát, egy bizalmas, egy olyan ember, akire az életed bíznád… annyi év után… kiderül, hogy elárult, hogy mindaddig, egy hazugságban éltél, s a kép, amit eléd mutattak, az, korcs. Nem elég, hogy elvesztette a bizalmam, de annyira fáj… a tény, hogy ennyire képes valaki beléd taposni, hazudni, hosszú évtizedekig.

Tudod, mindig fáj az ilyen, de a legnagyobb bizalmasod, az, akire az életedet bíznád, akiért mindent megtennél, vakon bízol benne… s ő… elárul. Oly erővel taszít a földbe, hogy a fájdalmadtól üvölteni sem tudsz, széttépi a lelked a tudat, hogy oly gerinctelen, oly hazug, képmutató, áruló…

- Ki volt?

- Nem fontos. – sóhajtottam.

- De.

- Gil, kérlek… hidd el, nem a név a lényeg.

- Rendben, ha nem akarod. – tekintet ki az ablakon mélyen elgondolkodva.

- Ne haragudj, tényleg, nem számít.

- Nincs gond. És most mi lesz?

- Mi lenne?

- Megbeszélitek?

- Ezen nincs mit!

- Szart nincs! Figyelj, ha ennyire képes vagy magadba roskadni, akkor igenis van. Okké, nem én vagyok az, az ember, akinek kilelkized magad, de hidd el, látom, ha problémák gyötörnek, látom az elkeseredést a szemedben, hiába próbálod titkolni, nem vagyok vak. Tudom, hogy emészt, hogy belül harcot vívsz, de ez nem mehet tovább. Főleg neked nem. Ismerlek, tudom, hogy bele fogsz rokkanni, ha ezt tovább műveled magaddal, úgyhogy tessék elejét venni a dolgoknak, és, vagy letudni egy életre, vagy megtalálni a megfelelő megoldásokat.

- Ez nem olyan egyszerű.

- Tudom, de ez, nem járható út. Szeretlek, és nincs szándékomban elveszíteni Téged. Nekem csak Te vagy! – karolt a nyakamba s egy pillanatra elöntött valami sanyarú keserűség. Már megint önző voltam, depizek a saját nyomoromon, közbe észre se veszem, hogy Ő, miattam, szenved, hogy ez fájhat Neki, hogy bántom ezzel, ha nem is közvetlen, de… mégis sikerül.

- Sajnálom, észre se vettem, hogy… - szorítottam rá amennyire csak tudtam.

- Fátylat. Szeretnék segíteni.

- Már megtetted. – sóhajtottam nagyot. – Eljössz velem?

- Hova?

- Beszélnem kell valakivel és szeretném, ha velem jönnél.

- Persze, mikor?

- Akár most.

- Öltözöm.

Némán sétált közvetlen mögöttem az apró, zöldes kövekkel kirakott úton. A fejemben motoszkált egy kérdés, ami akarva-akaratlan kicsúszott.

- Gil, mond, - rám emelte a most egészen szürkéskéknek tetsző szempárt. – miért?

- Nem értelek. – csóvált.

- Nem kérdeztél, nem kutattál, csak jöttél.

- Úgy éreztem, fontos. Kellene?

- Hmm?

- Kérdeznem, vájkálni. Tudod, nem vagyok én ebben jó. Én nem beszélek szívesen, nem nyaggatok, és nem tudom, Neked mire…

- Észrevettem.

- Mi? Ajj Lu, figyelj, nem vagyok Teféle. Te annyira… áh.

- Annyira mi?

- Annyira jó vagy. Nem tudom, bizonyára valami angyalvonás, de ilyen ember nem létezik érted? Túl jóságos, túl ártatlan túl…

- Őszinte? Tiszta?

- Olyasmi. Ne szívd mellre, ez tök jó, de nem vagyok hozzászokva.

- Nem értem.

- Az ember alapjáraton sem ilyen. Még születése pillanatában sem. Tudod, mi… gyűlölünk, féltékenyek vagyunk, fújjolunk a másikra, keresztbe teszünk, áskálódunk, és.. hogy is mondjam. Ha teszünk valamit, várunk érte cserébe. Soha semmi nem megy csak úgy, természetesen. Mindig vannak elvárásaink a másikkal szemben, és legyen az ember bármilyen jóságos, ez benne van, a vérében, a sejtjeiben, a lelkében.

- Érdekes gondolat, de még mindig nem értem, ez hogy jön ide.

- Úgy, hogy én tudod, nem akarok olyan dolgokba beleavatkozni, ami nem rám tartozik. Szívesen meghallgatlak, adok tanácsot, vagy véleményt, de nem szeretek azzal nyitni, hogy látom bajod van, mondd el, mert az nem én vagyok. Most is csak azért tettem, mert láttam, hogy olyan régóta emészt… tudod, mindenkinek vannak belső dolgai, amiket maga akar megvívni, és én nem vagyok arra hivatott, hogy ezekbe, a dolgokba avatkozzak. Ha el akarod mondani, akkor viszont meghallgatlak szívesen.

- Ezek szerint én vájkálok?

- Nem dehogy, nem így értettem. Te nagyon különleges vagy. Afféle, aki a jelenlétével eléri, hogy megnyílj. A kisugárzásod, a tekinteted, annyira meleg, és megnyugtató, melletted az ember biztonságban érzi magát, vagy hogy is mondjam. Nekem annyira jó, megnyugtató, kellemes. Én még sose éreztem hasonlót. Melletted képes vagyok megnyílni.

- Hát, ezt köszönöm. – csuklott el a hangom.

Ismét csak a talpunk alatt lévő apró kavicsos törmelék sercegése volt az egyetlen kivehető zaj. Mögöttem jött, nem láttam, de hallottam. Az út kellemesen bekacskaringózott az ezüstszínű fenyők közé, alul, a szegély mellett, illatoztak a levendulák. Bal oldalt, olyan méteres szakaszokba finoman megmunkált padok sorakoztak. A saját gondolataim közt cikázva, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy nem jön. Riadtan fordultam hátra, és tekintetemmel Őt kerestem. Leült az egyik padra, arcát a tenyerébe temette.

- Hát te? – döbbentem rá.

Egyenesen rám nézett a két festékes masszával.

- Azért, elmondod?

- El. – mosolyogtam rá.