- Jó reggelt, mosolygott meg a konyhaasztalnál ülve.
- Szia - adtam neki enyhén meglepett fejjel egy választ.
- Korán van még, miért nem alszol?
- Meglepii.
- Jól van, örülök, hogy itt vagy, mindjárt csinálok reggelit.
- Remek.
Percek múlva elé teszem a forrón gőzölgő tojásos rizst, némi zöldséggel megspékelve.
A fejéről le lehetett olvasni mindent, ekkora fintort még életemben nem láttam. esküszöm, mintha undi nyálkás csigát tálaltam volna fel neki... hmm bár ki dudja, lehet neki arra van gusztusa.. mindegy fintor hegyek, gúnyos, öntelt tekintet.
- Mi a baj?
- Utálom a tojást. - tolta el finnyásan a tányért maga elől.
- Nem tudtam, nem mondtad, akkor adok neked valami mást.
- Nem kell. - morrant fel, és állt fel az asztaltól. A szék keservesen nyikorgott alatta. - inkább nem eszek. - csapta be maga mögött szobája ajtaját.
- Remek, ültem le. Hhhh. Néhány falat után, miket épphogy tudtam leerőszakolni nyelőcsövemen, jó magam is felálltam. A reggeli, szinte érintetlenül került lehúzásra.
Felvetem az öltönyöm, meghúztam a nyakkendőt, majd mielőtt indultam, megálltam az ajtaja elött.
...
- Elmentem.
- Jó. Szia.
- Igen, neked is szia.
Yuki percek óta mereven bámul. Eddig nem szóltam miatta, de mostmár kezd zavaró lenni.
- Mond. - néztem fel a papírhalmok közt.
Nem azt kaptam, amire vártam, tekintete aggódó volt. Olyasmi mikor azért csodálkozol rá a másikra, hogy jajj, mégis mi van veled, nem szoktál ilyen lenni.
- Mi a baj? Ült le az asztalom sarkára, lábait kereszbe vetette, kezeivel kihúzta előlem a papírokat. Jobbjával állam alá nyúlt, és ezzel elérte, hogy tekintetével szembeszüljek. tényleg félelemmel telített aggódás ült a fényén.
Nagy levegőt vettem, majd kifújtam. Ujjait levettem államról, és kezembe tartottam a kezét.
- Semmi új. - Suttogtam alig kivehetően.
- Már megint.. Motyogta, s közelebb kúszott. Orrát enyémhez illesztette.
- Meg sem érdemel... - suttogta.
- Nem erről van szó, csak egyszerűen.. egyszerűen nem értem.
- sosem fogod, ő ilyen. Sose lesz olyan mint mi, túl sok erőt és energiát ölsz ebbe a kölyökbe. körülbelül ki van nyalva a kis hátsója, és még a tisztelet egy cseppnyi kis szikráját nem kapod tőle, nemhogy szeretetet. Mond Lucius, te ezt tényleg komolyan gondolod? sose fog megváltozni, az ilyenek nem változnak.
- Ne mond ezt. Yuki, nem telt el sok idő még, és igazából, néz bele. Neki se egyszerű. itt él, egy vad idegen emberrel, egy idegen földrészen.
- Ez nem mentség a viselkedésére.
- Tudom, de...
- Már megint te akarsz lenni az, aki megmutatja, másképp is lehet. Nem Lucius. Rá kell ébredned, hogy nem menthetsz meg mindenkit saját magától. az, hogy engem megváltoztattál, hogy itt vagyok ahol... hát a mai napig nem tudom, hogy érted el, de nyitott voltam rád. Felnéztem arra az emberre, és mai napig fel is nézek. Te vagy az egyetlen ember az életemben, aki... hitt bennem. Nélküled most....
- Ezt ne! - szorítottam meg a kezét. erről hallani se akarok.
Még mindíg látszanak a karján a kés szakította nyomok, a karja vékonyka... A mai napig látom a törései hegét, a csontjának rosszul összeforradt kis deformálódását. a szeme alatti vágást. És mégse ő. Csillog, és ragyog, szinte sugárzik. Ő ki élni sem akart, most Ő ül itt velem szembe, és azt hiszem furcsa ez, de cseréltünk.
Finoman csókolt homlokon. Oly kellemes volt, hogy végigfutott a hideg a hátamon.
- Ne tedd ezt. Nem tudom végignézni, ahogy belerokkansz. - simogatta a tenyerem belsőjét.
Nem néztem rá, csak mereven bámultam magam elé. Itt ül mellettem, mégis.... Azon gyötröm magam, mit rontok most el.
- Ne emészd magad. Nem érdemli meg. Ha nem veszi észre, mennyire szerencsés, hogy ott lehet melletted, hogy felkaroltad, hogy kapott esélyt, egy új életre, akkor. akkor meg sem érdemli mindezt.
- Ő nem rossz ember....
- Tudom, de hidd el... hálátlanok, felkapaszkodnak, majd keresztül taposnak rajtad.
- Ne mondj ilyeneket...
- Baszod, vedd már észre. ne légy ennyire gyerekes. az élet nem rózsaszín, ezt te tudhatnád a legjobban!
- Én hiszek benne.
- Jól van, te rudod, mit csinálsz, de ne csodálkozz rajta, ha azt mondom: Én megmondtam.
Ritkán látom dühösnek, sőt, azt hiszem elmondhatom ilyennek nem is láttam, most mégis, majd fel robbant. Puffogott egy sort, majd miután végigsimított a homlokomon, kiment az irodából, és rámcsapta az ajtót.
Egyedül maradtunk.. én és a gondolataim...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése