Újjászületés

Fagyos hidegre keltem, a tél igencsak beköszöntött. Hatalmas pelyhekben hullott a hó egész éjjel, így ma reggelre igencsak nagy mennyiség takarja az utakat.
Ma még be kell mennem a bakba is, és van egy csomó ügyintéznivalóm. Nem kedvelem a hét elejét, mindig sokkal több a dolog, és a hétvégék mostanában annyira egybefolynak a többi nappal, hogy már magam sem tudom, mikor is pihentem egy igazán jót. De nem panaszkodom, volt már sokkal rosszabb is. Gyors kipakoltam egy inget és egy nyakkendőt, hozzá illő nadrágot, és a kedvenc cipőm. Kabátot és sálat húztam, majd irány a teendők hada.
Mikor mindent elintéztem, már jóval elmúlt dél. Yukiho mosolyogva várt, ránéztem és bólintottam.
- Inna egy kávét Uram? –Jött a kedves kérdés, amit mindig feltesz nekem.
- Köszönöm, csak néhány papírért jöttem be, és mennem is kell. Késő délután leszek csak.
- Értettem. Azért egyen valamit, mielőtt elmegy.
- Majd beugrom egy gyorsétterembe. Ne aggódj miattam. Volt esemény?
- Semmi különleges Uram. Épp tárgyalás van a részvények hirtelen eséséről, de beküldtem Daisuket Ön helyett.
- Nagyszerű döntés. –mosolyogtam, és már rohantam is be az irodába, felkaptam a szükséges papírokat, és viharzottam is kifelé.
Nem tudom, mi lenne velem, ha nem lenne Yukiho. Ő a legnagyszerűbb titkár, és igazán figyelmes és lelkes. Igyekszem is megfelelően megfizetni a munkáját, hiszen nagyon elkötelezett velem szemben.
A cégemet úgy öt éve alapítottam. Igazán jólmenő vállalkozás. Rengeteg pénz megy keresztül rajtunk, és nagyon sok ügyfelünk van, akik szerencsére meg vannak elégedve a szolgáltatásainkkal. Jelenleg már vagy 80 alkalmazottam van és több titkársági osztály. De be kell valljam mostanában szinte minden munkát a titkárom csinál helyettem, mert egyszerűen annyi felé kell rohannom, hogy alig látnak benn az irodában.

El sem hiszem, hogy vége ennek a napnak. Nem panaszkodom, azt hiszem, megérdemlek egy pár falatot így közel az éjfélhez. Hazafelé egy kis sarki vendéglőbe vettem megfelelő táplálékot magamnak, és elindultam vissza az autómhoz. Hirtelen zaj csapja meg a fülem, próbálok körülnézni, honnan is jött. Egy sötét sikátor felöl zörgött meg valami, és nem hagyta a kíváncsiságom, hogy csak úgy elmenjek. Pedig biztos vagyok benne, hogy csak egy macska kotorászik a kukában, de valamiért úgy érzem, meg kell néznem.

Egy fiatal fiú feküdt a sikátorban. Gyors odamentem hozzá, és megpróbáltam megállapítani, mi történt vele. A kezei jég hidegek, mellkasa már nem mozdul. Már nem él. Elkeseredett a lelkem, és ölembe hajtottam a fejét. Szőke tincseit arrébbsimítottam és majd megszakadt a szívem. A fiú alig lehet több 20-nál. Ez igazságtalan, egy ennyire ifjú, szinte gyermek nem érdemel ilyen halált. Nyakán harapásnyomok, kezein és testén zúzódások látszanak. Szinte agyonverték, majd kiszívták a vérét. Mocskos vámpírok.
Fél óra telt el változatlanul. Megpróbálkoztam szívmasszással, lélegeztetéssel, de hiába. Már nem mozdul többé…

Könnycsepp gördült le az arcomon, sosem gondoltam, hogy megsiratok egy idegen lelket, de annyira igazsástalannak érzem, hogy ennyire fiatalon…
Vallásos embernek tanítottak, és mindig is hittem Isten létezésében, így imát mondtam a lélekért, és szégyen vagy sem, de megsirattam.
Könnyeim záporoztak, és az arcát simítottam. Azt kívántam, bárcsak tehetnék valamit, azt kívántam bárcsak cserélhetnék vele, bár adhatnék neki valamit. Életet az életemből. És ekkor vakító fény zúdult le ránk. Az eddig mozdulatlan test, megmozdult. Elképedve néztem rá, mikor a szemembe nézett. Óceánkék szemek... Megbizseregtem. Szorosan öleltem magamhoz, és a fülébe suttogtam, mostmár minden rendben lesz, és hazaviszem. Nehézkesen kelt fel, minden testrésze sajoghatott. Óvatosan karoltam át a derekát, és igyekeztem a kocsiig kísérni, majd betakartam egy meleg pléddel és a gázra tapostam.
Könnyeim még mindig az arcom marták, kérdések zakatoltak a fejembe, de most nem foglalkozhattam velük. Ő ott kuporodott a hátsó ülésen, és én, mint egy tébolyult örült, csak haza akartam vinni, és meggyőződni arról, hogy jól van.
A szobába nem akartam erős fényt gyújtani, így csak félhomályt választottam. Leültettem a kanapéra, majd kötszerért és fertőtlenítőért mentem. Ő ott ült, és nézett kifelé, olyan esetlenül, olyan magatehetetlenül, hogy úgy éreztem beszélnem kell hozzá.
- Ne aggódj, máris hozom a kötszert, és szépen bekötöm a sebeidet. Éjjel nem mennék veled a korházba, túl messze van. Jobb lesz, ha alszol egy kicsit, és majd holnap beviszlek. A szüleid biztos aggódnak, holnap Őket is felhívjuk. Ne aggódj, elintézek mindent.
Ő nem válaszolt. Egy szót sem szólt, de úgy érzem jobb is így. Majd beszél, ha úgy érzi.
A sebei ellátásakor végig elmagyaráztam neki, mit fogok tenni, hogy levesszük a pólót, hogy csípni fog a fertőtlenítő, és hasonlók. Ő pedig ült és mindent elviselt, de egy szava, annyi sem volt hozzám.
Lefektettem a kanapéra és mellé ültem. Hamar elaludt, így én magam is pihenőre fogtam. Másnap már korán fenn voltam. Felhívtam Yukihot, és közöltem vele, hogy pár napig biztos, hogy nem tudok bemenni, és tartsa a frontot. Ő megértően és természetesen fogadta a dolgokat. Kávét tettem fel, és reggelit készítettem. Sajt, tojás kis saláta.
Későn ébredt, majdnem dél volt. Örültem neki, hogy pihent, szüksége is volt rá.
- Jó reggelt. –köszöntöttem.
Ő álmos szemekkel nézett rám, és mormogott valamit, amit nem értettem.
- Beszéled a nyelvünk? –Kérdeztem joggal, mikor ráeszméltem, hogy egy csomó mindent hadartam neki tegnap, pedig lehet nem is értette, hiszen nem japán, hanem európai fiú. Lehet egy mukkot sem értett az egészből.
- Egy kicsit. –Motyogta. –De ha gyorsan mondod, akkor nem értem.
- Ne haragudj, - pirultam el. -A nevem Lucius.
- Gilbert. Gilbert Degarie.
- Honnan jöttél?
- Franciaországból. Lyonból.
- Szép hely lehet, még nem jártam ott. Mit keresel Japánban?
- Diákként jöttem, de másképp alakultak a dolgok, mint ahogy terveztem.
- Értelek… suttogtam. Egy vadidegen fiú ül a szobámba, aki nemhogy engem, de még az országot sem ismeri. Valami oknál fogva elkapták, és agyonverték szerencsétlent… én meg nem tehetek semmit, csak azt, hogy felajánlom, segítek neki hazajutni.

Hosszú ideig néma csendben ültünk, és ettünk. Majd a kíváncsiságom legyőzte a bensőm.
- A szüleidet értesíteném, hogy jól vagy.
- A szüleim számára fél éve meghaltam, azt hiszem el is temettek…
Annyi minden kavarog a fejemben, sok a miért, de ki vagyok én, hogy faggatózzak? Nem tartozik rám az életének története, így nem kérdeztem többet.
- Akkor itt maradsz, míg fel nem épülsz, ha az neked is jó.
- Köszönöm megfelel.