2011. január 11., kedd

Lélektánc

Szinte csak egy pillanat tűnt tova és én ismét másutt vagyok. Hűvös őszi szél játszik az utcán heveredő szemétkupacokkal. Nem tudom, hol lehetek, és azt sem miért. Mindig így van ez. Egy szemvillanás választ el sorsoktól, és én mindig csak arra eszmélek, másutt vagyok, más korban, és van, hogy keresnem kell azt, kire vigyázom, és van, hogy mellé kerülök azonnal. Most úgy látom fel kell őt kutatnom. Nem egyszerű ez, főleg nem akkor, ha semmilyen instrukciót nem kapsz a személyéről, sem arról, hol keresd. Lassan órák óta a szűk utcákat járom, de egy teremtet lelket sem látok. Egy szűk kis sikátorban fényt látok táncolni, így arra indulok, hátha szerencsém lesz. Egy fém hordó ontja magából a világot, és ad a körülötte ülő két férfinak egy csepp meleget. Szakadt ruháik árulkodnak nincstelenségükről, és arról, hogy a sarokban lévő apró pokrócon töltik mindennapjaikat. Egy percre megállok közöttük, kémlelem érdes tenyerüket, és időtől, és fájdalomtól torzult, megvénült arcukat. Nem tudom beazonosítani a korukat, de úgy vélem kevesebbek annál, mint amennyinek ember látja őket. Csendes az utca, nem járnak autók, sem villamos. Éjfél is bőven elmúlt.. Nem jött érzés, nem jött jel, hogy itt kéne letáboroznom, így tovább indulok, hogy megkeressem azt, akiért, akihez küldtek… Egy folyó partjához érek, valami kikötő felé, a dokkokhoz vezetet utam. A híd alatt ismét fényt látok. Odasétálok, s látom, hogy egy idős nő öleli szorosan a pólyába bujtatott csecsemőt. Jól látom, hogy nem saját gyermekét öleli, hiszen bőven túl van a 70 éven. Talán unokáját ringatja, talán csak találta valahol a kis árvát. Nem tudhatom. Ráhajolok, és ránézek a gyermekre. Egy aprócska fiú volt, gomb kis szemekkel. Pirospozsgás arca jól mutatja, nem erről a környékről való. Az idős nő szakadt ruhái árulkodnak hollétéről, de a gyermek, biztosan nem az övé. Puha selyem pólyába csavart, lágy kelmékbe öltöztetett apróság pihent szelíden. Éreztem a választ. Őt adták nekem. Keserves sóhajtásban kívántam, hogy sokáig lehessek a gyermek mellett. Napokig csak figyeltem őket. Az asszony az utcán állva kéregetett, a pénz majdnem egészét a gyermekre költötte. Ő maga éhezett. Pontosan tudtam, ez nemes gesztus, de nem helyén való, érzetem, hogy tennem kell valamit. Lágyan lebbentem tova, míg megtaláltam a nekem megfelelő helyet. Egy szociális segítő alapítvány ajtaja előtt néztem a tömeget. Kerestem a jelet…
Egy fiatal, ambiciózus fekete nő lépett ki az ajtón, kezében kék kartonmappa. Lendületesen indult neki az utcáknak, bejárta az ismerős helyeket, és az arra rászorulókhoz hívta a kollégáit. Tudtam, hogy arra a környékre, még véletlenül sem tévedne, ahol a pártfogoltam van, így kacérkodtam egy cseppet a sorssal. Csak egy apró gondolatot csempésztem a nő fejébe, hogy most kivételesen új utakat is be akarjon járni. És eltereltem a helyes címhez. Sokáig ott volt. Beszélgetett a nénivel az életéről, a sorsáról, és a hogyan tovább-ról. Megértette vele, hogy ilyen hidegben kint az utcán megfagynak mind a ketten, és sokkal jobb lenne nekik, ha otthonba kerülnének. Még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy a sorsuk kettéválasztódok. Az idős hölgy könnyes szemekkel nézet a gyermekre, pontosan tudta, hogy mi a helyes lépés, mégis nehéz volt számára. Lelkében megreccsent valami. Néhány óra múlva mi már egy árvaházban voltunk. A falak fehérek voltak, az ablakok kicsik, a személyzet kiégett, és mogorva. A gyermeket tisztába tették, megetették, majd egy kisebb szobába helyezték el, egy kopottas rácsos ágyban. Körülötte hasonló korú csecsemők voltak.
Hamar bejáródtam az épületben, minden nap pontosan egy időben volt az etetés, a séta és a látogatás. Vártam a szombatokat. Minden nap szülőjelöltek jöttek, körbejárták az épületet, megnézték a gyermekeket. Körülöttünk mindig minden változott. Egyedül, mi maradtunk.
Három év telt el. A kisfiú a Kristóf nevet kapta. Mert a nyakában találtak egy Szent Kristóf medált. A kicsi nem beszél, nem túl barátkozó. Inkább magában ücsörög, és sétál. Nem buta gyermek, hamar megtanulta, hogyan kell bilizni, és járni. Mégsem beszél. Nem tudom, önkéntes némaságba fordult, vagy csak nincs mondanivalója. Sokszor néz engem. Arra gondolok, vajon lát is, vagy csak a semmibe bámul? Nem szólhatok hozzá. Tiltja a szabályzatunk, hogy beszéljünk a pártfogoltunkkal, vagy mutatkozzunk előtte. Mégis úgy érzem, Ő lát engem, vagy érzékeli a jelenlétem. A többi gyermek elég kegyetlen Kristóffal, sok atrocitás éri, sokszor ütik meg, elveszik az ételét, vagy gúnyolják. Kegyetlenek.. Ő nem védi meg magát, nem áll ki magáért.. nem szól. Csak tűr, majd éjszakánként sír az ágyában. Megzokogja minden napját…
Minél több szombat telik el változatlanul, annál inkább érzem a reménytelenséget. Minél idősebb egy gyermek, annál nehezebben fogadják örökbe.
Nemrég, a negyedik évet töltöttük be itt az árvaházban. Kristóf még mindig szótlan. Eljött a szombat. Kellemes tavaszi nap van, elég sok fiatal szülő, és egyedül álló anyuka sétál a gyermekek közt. Mi is kinn vagyunk. A srácom labdával játszik. Szereti a kis piros pöttyös labdát. Egyik évfordulójára kapta a gondozó néniktől. Azóta sokat játszik vele. Már megkopott a festék, de Ő még mindig ragaszkodik hozzá. Közel a rácsokhoz, rugdossa a labdát, s a kerítés, adja vissza. Egy ennyire különc kisfiúnak ez a legjobb játszópajtás. Egy erősebb rúgás következtében a labda kiesett a kapun… Ki az utcára.
Néztem az elkeseredett arcát, és a tehetetlen tekintetét. Megsajnáltam, de nem tehetek érte semmit. Elpityeredik… szomorúan áll, magatehetetlen, és nézi a labdáját.
Egy kisfiú áll meg a kerítés másik oldalán. Lehajol a labdáért, és kezébe veszi. Körülnéz, kié lehet, majd meglátja védencem. Odasétál a kerítéshez, és megkérdezi, miért sír. Kristóf elcsendesedik, és szomorú szemekkel nézi a nála néhány évvel idősebb gyermeket. Rámutat a labdára. A srác faggatja, de Kristóf csak bólogat. Okos kiskölök ez, hamar rájön, hogy a gyermek, nem beszél. Átdobja a labdát, és ígéri, még meglátogatja…
Valami megváltozott. A napok ugyanúgy telnek, Ő nem szól, de már nincs egyedül. Látogatója minden nap, vagy másnap jön. Leül a kerítés másik oldalán és fecseg. Kristóf elkerekedett szemekkel figyel, és hallgat. Tudom, hogy ért minden szót, tudom, hogy megérinti őt, mert reagál rájuk a maga módján. Boldogan látom, barátra lelt. Egy tisztaszívű kisfiúra, aki eljön hozzá. Hónapok telnek pillanatok alatt, és látom, hogy boldog. Látom, hogy mosolyog, hogy nyílik ki mint egy kis tavaszi virág. Jó Őt így látni…
Ötödik évet töltöttük be. Egy magas, jólöltözött külföldi lép be az árvaház ajtaján. Az igazgatói irodába kopog. Kedves hölgy fogadja. Papírokat kap, és ír alá. Ismét egy örökbefogadás pillanatai. Sokszor jövök reménykedve, hogy egy napon mi jövünk. A férfi dolga végeztével kimegy a kapun, és kezét nyújtja a kisfiúnak. A fiúnak, a kerítés túloldaláról. Eldöbbent arccal figyelem őket, ahogy elindulnak az udvarhoz, egyenesen… Hozzá. Gombóc van a torkomban, igyekszem nyelni, de nem tudok, fordulóponthoz érkeztünk, és kíváncsi vagyok, hogyan tovább. A fiú odalép Kristófhoz. Kedvesen mosolyog rá, és bemutatja Őt a férfinek. A férfi nem az apja. Ha jól értettem, akkor nagybátyja. Igazán jól szituált, jólöltözött, karakán férfi. A harmincas éveiben lehet. Nem érzek negatív aurát körülötte, a gyermekre is szeretettel néz, úgy érzem jó helye lesz…
Hírtelen hívtak, még el sem tudtam búcsúzni, nem tudtam megnézni Őket… Elhívtak Tőle, de én maradni szeretnék. Tudni akarom ki lesz belőle… ezt nem tehetik velem…

3 megjegyzés:

  1. Huhh, hát ezt a fejezetet nem szabad metalikával hallgatni, mert sokkal lehangoltabb lesz tőle. Pedig nem hiszem, hogy egy annak szánt rész lenne.

    Szegény kár, hogy el kellett mennie Kristóftól, de érdekes élete lehet ennek az 'utazónak'.

    VálaszTörlés
  2. sya!
    Ez is remek lett :) Élmény olvasni :)
    NSi Nikol

    VálaszTörlés