Írd alá

- Yukiho Yoshida. –Hívtam magamhoz kellő határozottsággal, de mire kimondtam a nevét, már előttem magasodott.
- Kérlek csukd be az ajtót és ülj le. –Ő csendes mosollyal tette, amit kérek, és helyet foglalt előttem.
- Köszönöm. - kezdtem bele a mondandómba, és ráemeltem a tekintetem. Mosolyog, mint mindig. Nem csak a szája széle, de a szeme is. Jó ránézni. Tele van élettel, és örömmel, pedig pontosan tudom, nem egyszerű az élete.
- Azért hívtalak, mert nagyon fontos dolgokat kell megbeszélnünk, a cégünk szépen halad, sok a pozitív visszajelzés, és az elégedett ügyfél, amit nagyrész annak köszönhetünk, hogy ti, megfelelően dolgoztok, és mindent megtesztek ezért a cégért. Lassan itt az év végi zárás, ami miatt még keményebben kell hajtanunk. Ezt tudom, megerőltető, mert így is mindannyian túlórázunk, de muszáj gőzerővel hajtanunk, hogy ezt az évet pozitívan zárjuk.
- Értem uram. Mit szeretne? Vegyek fel pár új embert, vagy adjam ki, hogy mindenki túlórába dolgozik mától?
- Nem. –Dőltem hátra. –Úgy döntöttem új titkárt veszek fel. –Döbbent arca, mosolyra késztetett. Nem akartam megijeszteni, csak kíváncsi voltam a reakciójára. Gonosz vagyok, tudom.
Nyelt egy nagyot, és tovább hallgatott.
- Téged, előléptetlek. Mától Te leszel a csoport vezetője.
- De uram…
- Meg vagyok elégedve a munkáddal. Eddig is azt csináltad, amit, csak a fizetésed és a titulusod volt más. Holnaptól ez megváltozik. –toltam elé a szükséges papírokat. –Olvasd el figyelmesen, majd a lap alján írd alá.
- Iiiigen uram.
- Mától egyenrangúak vagyunk. Kérlek, szólíts a nevemen, és hagyjuk a magázódó formaságokat.
- Köszönöm uram. Lucius. Köszönöm.
- Nincs mit –nyújtottam a kezem.
- Nos akkor a Te feladatod kijelölni az új titkárt, aki helyetted lesz. Van ötleted?
- Igen uram. Megvan rá a megfelelő ember.
- Akkor délután, vagy este ráérsz? Megünnepeljük a nagy napot.
- Persze. –Mosolygott, és én, csak néztem, és örültem, hogy örül. Megérdemli ezt. Sokat tesz értem, és maximálisan megbízom benne.

Már lassan fél órája várok rá, és Yukiho nem jön. Percenként nézek az órámra, és közben esz az ideg. Pontosan megbeszéltük a helyet, és az időpontot is, és…. Féltem, mert sosem késik, nem tenne ilyet. Még tíz perc bámultam magam elé, és hajtottam el a pincért ismételten. Még tíz percet adjon. Tudom, hogy itt lesz.
Görcsben a gyomrom, és azon kapom magam, hogy az asztalon kopogok, sose voltam még ennyire ideges. Bámulom az ajtót, és minden egyes alkalommal, mikor meghallom a kis szélcsengő lágy dallamát, remélem, hogy Ő az, aki betoppan. És nem…
Egy fekete bőrkabátos magas férfi állt meg az asztalom mellett, márkás parfümillata bizsergette az orromat. Kaján mosoly ült az arcán, a szemeit nem láttam, mert sötét szemüvegben volt. Levette a kesztyűjét, majd minden szó nélkül leült az asztalhoz.
Rámnézett.
- Üdvözlöm uram, a nevem, Ryouta Yoshida.
Egy pillanatra megállt bennem az ütő, nem tudtam, mégis mit kereshet itt, és miért jött, de a nevéből úgy következtetek, hogy Yuki testvére lehet, de miért van itt?
- Üdvözlöm, miért jött?
- A bátyám kért meg, hogy ugorjak be, épp a korházba igyekszem. Elnézését kéri, de nem tud eljönni, a menyasszonya nem érezte jól magát. Bevitte a korházba.
- Értem – makogtam – köszönöm, hogy szólt. Némán álltam fel, kezet fogtam vele, majd csendben kisétáltam az utcára. Kezemben a telefon, de nem tudtam, felhívhatom-e ilyenkor, hogy szabad-e, és hogy egyáltalán mit is… így a zsebembe nyomtam és elindultam haza.

Röpke fél perc volt csak, amit velem beszélt. Nem tudott értelmes mondatokat kicsikarni magából, és én, nem is kényszeríttetem ilyesmire. Közöltem vele, hogy szabadságon marad, amíg csak kell, és vigyázzon rá. Amikor letettem a telefont, csak akkor csuklott meg a hangom, nem akartam gyengének tűnni előtte, mikor Ő annyira erős volt.

Gil a nappaliban kuporgott, valami régi Westernfilmet bámult. Lábai maga alá húzva, a vállára termo plédet terített. Mikor meghallotta a lépteim kíváncsi szemekkel nézett rám.
- Szia, hát te? Nem úgy volt, hogy ma az egyik alkalmazottaddal vacsorázol? –Nem válaszoltam, csak néztem Őt. Levettem a kabátomat és a cipőmet, majd odamentem hozzá. Levettem egy párnát az ülőgarnitúráról, és mellé ültem, le a földre.
Nem szólt egy szót sem, csak döbbenten nézett rám. Nem értett semmit, de nem akart faggatni. Közelebb ült, és magához húzott. Szorosan ölelt át, jól esett a melege. Nem szokott ilyen lenni velem, de most hálás voltam érte, mert nagy szükségem volt rá.
- Nem sikerült, nem maradt meg nekik –motyogtam a könnyeimmel küszködve, de Ő, nem hagyta, hogy befejezzem. Lágyan érintette ujjával az ajkaim. –Ssss. Majd rám terítette a takarót, és ölelt, mintha semmi se létezne, csak mi ketten.