Reggelt

- Tessék. – toltam az orra alá a gőzölgő feketét.

- Emmi? – kérdezett még fátyolos szemekkel.

- Koffein. Gondoltam jót fog tenni a tegnap esti alkohol mennyiség után. Hoztam vizet is, meg fehér bogyót.

- Mire?

- Migrénre. – mosolyogtam.

- Auh. Te látnok vagy.

- Tudom. – mosolyogtam, miközben elsimítottam a szőke tincseit az arcából. Tusolj le, aztán gyere ki a konyhába. Talán a gyomrod képes lesz megbirkózni némi meleg szendviccsel.

- Angyal vagy.

Rámosolyogtam, és kisétáltam a szobájából.

- Gombás?

- Igen.

- Azt szeretem. – mormogta, miközben nekikezdett a falatozásnak.

Olyan jóízűen evett, hogy nem mertem rászólni, hogy az én részemet is ő pusztította el.

- Egészségedre. – vettem el némi mosoly kíséretében a tányért.

Megfogta a kezem.

- Kérsz még? – néztem rá kérdőn.

- Nem. Köszönöm.

- Akkor elpakolok.

- Nyugi már. Ülj le.

- Mi baj? – néztem a szemébe.

- Semmi. Csak lazíts már egy kicsit. Folyton itt ugrálsz körülöttem. Néha nagyon idegesítő. Nyugi már.

- Oké, bocsi. Csak szeretném, ha jól éreznéd magad.

- Én tudom ezt jól, de hidd el. Jól vagyok. De nagyon kellemetlen, hogy.. hogy is mondjam. Kiszolgálsz. Értesz?

- Azt hiszem.

- Nem kell. Tudom, hogy kedvesség meg minden. De ez nekem kellemetlen. Tudod mindig azt kérded nekem jó-e így, hogy jól érzem-e magam, és hasonlók. De most én kérdeznék. Neked, jó így? Mert folyton csak azon agyalsz, másoknak, nekem, vagy bárkinek megfelel-e, de magaddal sose számolsz.

- Persze, hogy jó.

- Luci, komolyan, kérlek szépen, néha lazíts oké? Nem kell megfelelned senkinek. Főleg nekem nem. Így is csak hálával tartozom.

- Majd igyekszem.

- Kedvellek, tudod? Nagyszerű ember vagy, csak néha kiborítasz.

- Tényleg megpróbálok lazítani.

- Ez a beszéd. Akkor maradj itt, én elpakolok.

- Segítek.

- Nem! Ott maradsz.

- Igen is. – mosolyodtam el.

Igen. Bevallom néha tényleg túlzásokba esem. De csak azt szeretném, ha jó lenne. Ha jól érezné magát. Rá kellett jönnöm, Gil nem gyerek. Megvan a saját élete, még akkor is, ha egy ideje az, az enyémmel összefonódott. Ő külön személyiség, és be kell látnom, nem kell rá vigyáznom. Mármint, tud ő magára. Csak féltem. Nem akarom, hogy baja essék. Mi lenne velem nélküle? Meg amúgy is. Azért vagyok, hogy vigyázzak rá. Új esélyt kapott, és vele én is. Amióta itt van nekem, úgy érzem, teljes az életem. Volt eddig valami, ami hiányzott. Nem tudom mi, de most megtaláltam ezt a megfoghatatlan nevén nem nevezhető dolgot. Ő adta ezt meg nekem. Azzal, hogy velem van, hogy nem vagyok egyedül, hogy van kihez hazajönnöm. Talán ez a kulcs.