2011. szeptember 15., csütörtök

Nincs kettő...

Közel egy hónap telt el, bár nem tudom pontosan, igazából, már nem is érdekel. Valamiféle gépi üzemmódra kapcsoltam. Kizártam magam elől a külvilágot, és csak egy bizonyos előre programozott napirend alapján teszem a dolgom. Felkelek, tusolok, öltözöm, eszem, dolgozom, hazajövök, talán megint eszem és egy fürdés után ismét alszom.
Nem sok minden zökkent ki a jelenlegi állapotomból, néha azon kapom magam, hogy a telefonom bámulom. Nem tudom, mit várok… Na jó, tudom, de azt is, hogy hiába való.
Nem tudom elfogadni. Nem a tényt, hogy elment, nem azt, hogy keresi a szerelmet, hogy boldog akar lenni. Nem állok az útjába, sőt. Tényleg szívből kívánom, így legyen.
De!
Nem értem a miértet. Miért nem mondta el, miért nem beszélt, miért nem mondott ennyit, ég áldjon, vagy bármi? Nemes egyszerűséggel összepakolt, és eltűnt az életemből…
A telefonja ki van kapcsolva. Lehet, hogy már rég számot váltott. Képes volt egy pillanat alatt teljesen eltűnni az életemből. Nem, egyszerűen nem….

A halk kopogásra nem jött tőlem válasz. Észre se vettem, fel se fogtam, csak jóval később. Nem gyújtottam villanyt, jól esett a sötét, nem akartam fényt. Egyedül a kezemben lévő telefon kéklett. Még mindig azt bámultam.
Az ágyam szélére ült, és nagyot sóhajtott.
- Luci… kérlek.
Nem válaszoltam, csak a fényt bűvöltem, mintha varázs lámpa lenne. Nem jött jin, nem kérdezte, mi a három kívánságom.. nem történt semmi. - Ne tedd ezt. Lucius, kérlek. - Meleget éreztem, apró pulzálást a bőrömön, mintha valami meleg érintett volna. Nem kérek belőle, elhúztam a kezem. Nem értem, tényleg nem értem. – Lucius, Lucius, figyelsz te rám egyáltalán? – Miért ment csak így el, miért? Csak úgy, a semmibe. Nem is tudom ki ez a pasi, mi van, ha.. – Basszus, az istenért, nézz már rám! Itt vagyok, hallod? – mi van, ha valami maffiózó, és eladja, hisz olyan szép és kecses, külföldön nagyon keresik az ilyet. Lehet már… - Jól van, tudod mit? Akkor bazd meg! Leszarom. Kurvára elegem van ebből, annyira jó, hogy még szóra se méltatsz. Lassan egy hónap, oké? Túl kéne már tenned magad! – lehet, már futtatják, öntudatán kívül. Valami drogokkal nyomják tele, és még védekezni se tud. Bele se akarok gondolni, nagyon nem. – Jól van. Nem érdekelsz, akkor baszódj meg!
Hatalmas csattanást hallottam. Kizökkentet a gondolatomból, odafordítottam a fejem. Körülnéztem a sötét szobában, de nem láttam semmit. Mindegy, biztos a szél. És ismét kinyitottam a telefonom, és a kijelzőt kezdtem bámulni….


Az utolsó csepp


Apró kis lámpát gyújtottam a sarki asztalomon, halvány, sárgás fénye kellemesen világította meg a falakat. Finom ez a szövet, fogtam meg a takaróm anyagát. Lágy selyem, még valamikor évekkel ezelőtt kaptam, azt hiszem egy szülinapra. Kollégától, hmm, lehet épp Tőle. Nem emlékszem pontosan. Fura. Kellemes érzés, hideg, mégis jól eső. Talán darut ábrázolhat a kis fekete minta, mely ismétlődik rajta. Igazából sose tudtam rájönni, de az biztos, hogy valami madár. Nem számolom a napokat, azok mégis peregnek, telnek. Lassan azon kaptam magam, hogy érdektelen vagyok, hogy csak úgy megyek, nézek a semmibe. Néha az étkezéseket is elfeledem. Csak akkor tudatosul, mikor gyomrom jelzi a szükségét. Nem viszem túlzásba, nem is kell.
Halkan nyílt az ajtó, és Ő a küszöbön állt meg. Nem jött beljebb, nem lépett tovább, csak állt ott. Nem tudom mióta, nem tudom, mikor jutottam arra a szintre, hogy nem érzékelem a külvilágot. Karját a félfának támasztva figyelt engem, és nem szólt semmit. Valahol, belül éreztem a jelenlétét, de nemigazán törődtem vele, ha akar valamit, mondja.
- Ok. Ennyi volt! – kiabált. Nem esett jól a fülemnek. – nem érdekelsz, vili? – kimarta a kezemből a telefont. – ezt most elveszem! – dühösen néztem rá, de nem hatotta meg. – Figyelj rám, mert csak egyszer mondom el! Elég volt! Tűrtem, próbáltam, igyekeztem, de úgy tűnik nem érdekel. Belefáradtam érted? Tudod te milyen ez nekem? Felfogtad te egyáltalán? Egy kibaszott hónap, még több is! Elegem van oké? Nevezz engem bárminek, lehetek türelmetlen, meg szemét, de ezt be kell fejezned! Ez így nem mehet tovább! Hiányzol oké? Egyedül vagyok, kibaszottúl egyedül. És nem én akartam ezt, nem én választottam, de itt élünk egymás mellett, ezen a néhány négyzetméteren, és szükségem van rád, mert megőrülök! Tudom, hogy szar, meg nehéz. Hidd el megértelek. Ki tudná jobban mint én? Mindenemet felhagytam, senkim sincs! Nincs családom, nincs semmim. Mindenkit elvesztettem, mégse panaszkodtam soha, mert Te voltál nekem. Lehet ez nem kölcsönös, vagy púp vagyok a hátadon, de akkor mond meg, és itt se vagyok. Ez így nem jó, nagyon nem! Kedvellek, és önzőség, de szükségem van rád, arra, hogy beszéljünk, hogy együtt legyünk. Kell a társaságod, kell az, hogy meghallgass, hogy beszélj hozzám, hogy néhanapján átölelj. Tudom, hogy nehéz most neked, de értsd meg, ez így nem jó. Ne akarj mindent elveszíteni!
- Mi? Gil. Teee… Mikor?
- Egy jó ideje baszod! Jó hogy végre felébredtél a csipkerózsika álmodból, mert már azon voltam, hogy nyakon öntelek egy vödör hideg vízzel!
Értetlenül néztem rá, és ő lehiggadt kicsit.
- Figyelj! – ült le mellém az ágyra. – Kellesz nekem, oké? Nem vagyok valami érzelgős, és a szavak embere se. Nem szoktam.. de nem bírom. Szükségem van rád.
- Ne haragudj….
- Nem haragszom, ez több annál. – magához húzott és átölelt. – Itt vagyok. Kérlek, vedd észre, hogy itt vagyok!
Visszaöleltem, és lassan összeállt a kép. Mit tettem? Én nem vagyok normális.
- Sajnálom. – suttogtam a vállába.
- A telefonod megtartom. – közölte határozottan, majd elengedett. – Kérlek, menjünk sétálni!
Tétován bár, de megfogtam a kezét, mert felém nyújtotta. Mosolya lágy volt és határozott. Szemei önbizalmat sugároztak, mégis szomorúak voltak. Lassan álltam fel, és követtem Őt.
Jót tett a friss levegő. Ő beszélt hozzám, és bár nem tudom miről, vagy mit, de mégis…
Vele voltam.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése