Mire ébredtem jóval múlt dél. Óvatosan tántorogtam ki a konyhába, hogy feltegyem a kávét, majd a fürdőbe vezetett az utam. Langyos vízsugár ébresztette elmém, és mire kijöttem, már embernek éreztem magam. Hajam még nedves volt, rajtam egy szál törülköző, mikor csengettek. Meglepett arcomat mi sem mutatta volna jobban, hogy az ajtó másik oldalán álló Yukiho lágyan mosolygott rám.
- Jó reggelt – lépdelt be vidáman, és leült a konyhaasztalhoz.
- Jó reggelt. Hát, te mit keresel itt?
- Nem emlékszel? Megbeszéltünk mára egy fontos konferenciát egy multimilliárdos tőzsdecápával, és bármennyire is szeretném, az én bájos mosolyom, és fellépésem nem lesz elég neki, hogy ránk bízza a pénzét. Tudod, jól, hogy csak veled hajlandó beszélni.
- O hogy tegyem magam a tombolára, totálisan elfelejtettem. Mennyi az idő?
- Fél egy múlt pár perccel, van húsz percünk, hogy Osakába érjünk.
- Zseniális…
Percekkel később egy krémszínű öltöny, fehér ing, bordós nyakkendő párossal ismételten a konyhába léptem.
- Ez ki? – Szisszent a jobb oldalról a dühvel és indulatokkal fűszerezett csekélyke kis mondat.
Fujtatása egyre erőteljesebb lett, éreztem, ahogy éget a pillantásával. Nem engem fürkészett, hanem Yukit. Ő mint mindig, kedves mosollyal üdvözölte „lakótársam” és tiszteletteljesen fordult hozzá, hogy bemutatkozzon. Szemmel láthatóan, a fújtató gőzmozdonynak esze ágában nem volt kezet fogni vele, szemei szikráztak. Esküszöm, ha tekintettel ölni lehetne, már kihalt volna az emberiség.
- Ő itt a titkárom. - nyomatékosítottam.
Yuki láthatóan feszenget, nem igazán értette, mi is történik, bár az igazat megvallva, nekem sem volt róla fogalmam.
- Mennünk kell Gilbert. Fontos tárgyalásom lesz, ha hazajöttem, beszélünk.
És egy pillanat alatt fogtam Yukit, és elindultam kifelé. Hallottam, ahogy puffog, és csattanva fájnak a polcok, csörömpölnek a tányérok, és egymás után két ajtó is csapódik.
- Ne haragudj, nem tudom mi ütött belé, - mentegetőztem a mellettem reszkető Yukinak.
Szemlátomást megijedt. Én is csak józanságomnak és lelki erőmnek köszönhetem, hogy nem mentem vissza és képeltem fel. Majd ha visszajövök, lenyugszik, és elrendezem.
- Ne haragudj, nem tudom mi ütött belé. Soha nem viselkedett még így. – Nyomatékosítottam, mert szemmel láthatólag az előző mondatom nem fogta fel.
- Nincs gond Lucius, szimpla féltékenységi roham.
- Féltékeny? Miért lenne az?
- Hát nem egyértelmű? Rám az. Valószínű egy szóval nem említettél eddig neki, most pedig azt látta, hogy a konyhában ülök, te pedig egy szál törülközőben nyitsz nekem ajtót. Valahogy én is így reagálnám le a dolgokat a helyében.
- Sokkal később jött ki, addigra készen voltam.
- Csak hiszed. Már az ajtóban toporgott, mikor leültem a székre.
- Basszus.
- Ne aggódj, nem hinném, hogy baj lesz. Majd lenyugszik.
- Remélem. Különben sincs oka rá.
- Nincs?
- Miért kéne? Ami este volt, csak megtörtént. Mindketten tudjuk az okát. Az alkohol volt. És különben is öt éve… Yumi óta soha nem volt…
- Ez igaz.
- Na látod.
- Szakítottunk.
- Micsoda? Miért? Mikor? Hogyhogy?
- Tudod, hogy hány éve próbálkozunk, ez felőrölte a kapcsolatunk, körülbelül csak a gyerek volt az egyetlen, ami összekötött minket. A tény, hogy mind a ketten akartuk. És mikor… Feladtuk. Nagyon rég nem ért hozzám, érted? Már nem beszélünk, teljesen elhidegedtünk. Tudom, hogy ez nem egy szép dolog, de hidd el nekem, nem bírtam tovább. Itt nem hónapokról van szó. Lassan két éve ez megy, és… belefáradtam érted?
- Sajnálom, tudom, hogy mennyire fontos volt neked, és mennyire szeretted.
- Így van, de többet, nem tudok tenni. Jobb volt mindkettőnknek.
- Megleptél, amikor…
- Tudom, ne haragudj, egyszerűen nem tudtam kihez fordulni. Akkor lett vége. Összeszedtem a csomagjaim, visszapakoltam mindent a szekrénybe. Ültem a saját szobámban, a saját ágyamon, és mégis hihetetlen ürességet éreztem. A mobilom híváslistáján az elsőt hívtam… Te voltál az. Nem akartam gondot, egyszerűen…
- Szükséged volt rám.
- Igen.
- Fordított esetben, és is hozzád mentem volna.
Némán bólintott. Az út további részét csendben töltöttük, csak a rádió duruzsolt csendesen.
A sofőrünk megfelelően belelépett a gázpedálba, így időben érkeztünk. Bedobtam az ügyfelünknek az összes kártyánkat, elregéltem, mennyire jó befektetés, és milyen hihetetlenül megérné, meg persze, hogy miénk a megtiszteltetés, hogy a pénzét ránk bízza, és higgye el, hogy ez élete legjobb döntése. Hála Yukinak voltak táblázatok, és kimutatások. Valószínűleg egész éjszaka, ezen dolgozott.
Hosszú órák teltek el, mire ügyfelünk döntést hozott. Aláírtuk a szerződést, majd ismételt órák teltek el, amit azzal töltöttünk, hogy eldöntöttük, mibe fektetjük a pénzét.
Rettenetesen elfáradtunk, mire elindultunk haza hajnali egy óra is elmúlt. Yuki hamar elaludt a kocsiban, így nekem maradt a rádió és az út fényei.
Mikor az autó megállt a házam előtt akkor oltódott a villany. Nehézkes mozdulatokkal zártam magam mögött a kaput, és mentem végig a kis köves úton. A bejárati ajtón túljutva csendes reccsenés hallatszott. Mikor megmozdultam, ismét. A talpam alól jött a hang. Hát persze, hisz valószínű romokban áll a konyha. Dúlt-fúlt. Felkészültem a legrosszabbra. Mikor villanyt kapcsoltam, ledöbbentem. Minden a helyén volt. A szekrények, a tálak, a kiegészítők. A konyha üresebb volt. Az étkészletem a semmivé vált, de nem hevert a talpam alatt. Eltűnt. A szemetes is üres.
Első utam, Hozzá vezetett. Tudtam, hogy még ébren kell lennie. Halk kopogás után nyitottam ajtót, nem vártam meg, hogy engedje. Az ágyon kuporgott. Odaültem a szélére, és csendben figyeltem őt. Remegett. Finoman nyúltam felé, s amint megérezte az érintésem, felém fordult, nem mondott semmit, csak szorosan hozzám simult. Görcsösen szorított, és közben még mindig, remegett. Végigsimítottam a homlokán. Nedves volt. Nem tusolás utáni, forrón nedves, homloka égetett. Lázas volt. Óvatosan nyúltam dereka alá és fektettem vízszintbe, az ajtót félig nyitva hagyva indultam ki gyógyszerért, vízért, és nedves ruháért.
Minden ellenkezés nélkül vette be a pirulát, és a rongyot feltettem a homlokára. Arca vöröslött. Kezeivel finoman szorította ingemet. Kiitta a poharat, valószínű még mindig szomjas, így ismét hozni akartam, de nem engedett el. Levettem a kezeit az ingem ujjáról.
A kezei… tele voltak vágásokkal, némelyik igen mélynek tűnt. Az ujjain is, és a tenyerében. Vadul fürkésztem végig, és szedtem ki az átlátszó szilánkokat. Agyam eltompult, ösztönösen rohantam ki a ládáért, és egy üveg vízért.
Mikor a kezét végignéztem, s elláttam a sebeit, ösztönösen végig néztem, nincs-e egyéb sérülése. Pillanatok alatt fejtettem le róla a vizes pólóját. Tiszta veríték volt, tűz forró. Nem tudtam, mit tegyek, tisztába voltam vele, hogy a gyógyszer, amit adtam, nem elég. Miután nadrágjától is megszabadítottam, megkértem, karoljon a nyakamba, megtette. Felkaptam és egyenesen a fürdőbe vittem. Langyos vizet engedtem, és bele ültettem.
- Ne aggódj, nem lesz semmi baj, mindjárt, mindjárt jobb lesz. – Motyogtam, de valahogy úgy éreztem saját megnyugtatásomképp. Nem volt feszült, sem ideges. Inkább kába. Valószínű már nem tudott magáról. Finoman engedtem a hideget a kádba és közbe figyeltem Őt. Didergett, szája elkékült, szemei vöröslöttek.
Egy óra is eltelt mire sikerült lenyomni a lázát. Óvatosan segítettem ki a kádból, s miután megtöröltem, elindultunk a szobája felé. Nagyon bizonytalan volt a lépteibe, de nem engedte, hogy felvegyem. Rám támaszkodva poroszkált. Leültettem az ágyra, és néztem körül a szobájában, merre lehetnek a fehérneműk, ruhák. Egy fiókos polc volt szembe a sarokba, úgy véltem, ott tarthat efféle holmit, de mikor elindultam volna, rám fogott. Nyakam köré kulcsolta a kezeit és közel bújt.
- Sajnálom. – suttogta.
- Semmi baj, nem haragszom, majd később megbeszéljük.
Nem hiszem, hogy ez lett volna a megfelelő alkalom ennek a kitárgyalására, főleg, hogy egyáltalán nem érdekelt most ez. Egy dolog járt a fejemben, hogy biztonságban tudjam és meggyógyuljon. Már azon morfondíroztam, mentőt hívok, vagy orvost, és beviszem a korházba, de nem engedett. Még mozdulni sem. Csak szorított.
- Jól van, maradok.
És őt kicsit félre tolva, saját ruháim egy részétől is megszabadulva, mellé feküdtem.
- Sajnálom.
- Ssss. Jól van, mondtam, hogy semmi baj, majd holnap, holnap megbeszéljük. Most aludj.
Nyöszörgött még valamit, de azt már nem értettem.
- Holnap. Most nem hinném, hogy értelme lenne. – Suttogtam a homloka közepébe, és puszival zártam a mondatom.
Ismét a kezeim kérte, s ujjaimra fogva aludt el a mellkasomon. Lassacskán alább hagyott a görcsös remegés, és a zihálás. Helyébe lágy ritmusú szuszogás jött. Elaludt… Fújtam ki a levegőt. Jobbomat nem engedte, így balommal simítottam végig rajta, s óvatosan húztam a takarót a hátára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése