Ezüstje szelíden táncolt a szélben. Olyan érzéssel töltött el, mintha direkt élvezné a fuvallat eme játékát. Hátát sajátomhoz támasztotta, és révedt bele a semmibe. Hője másképp érintett, mint akkor, most másképp éreztem.
- Mond, hallod a szelet?
- Érzem azt, hogy csíp, néha beleborzongok. Fázom bele, vagy épp jól esik. Hallom, ahogy fütyül, de nem érzem úgy, ahogy anno.
- Jobb?
- Ezt nem mondhatom. Más.
- Érzések?
- Jóleső, fájó, hasogató vagy épp melengető. Leírhatatlanul csodálatos. Az ízek összetettsége, az érintések forrósága. Nem tudom neked leírni.
- Hiányzik?
- Nem hallom a napkeltét, nem látok gondolatot, de úgy érzek, ahogy sosem gondoltam. Fáj, hasít, lüktet. Izgulok, a szívem ver, az ereim, a létem, mindent érzek.
- Maradsz?
- Mindenképp. Még csak most indultunk el az úton. Van itt valakim, akiért felelek, aki tőlem függ.
- Szereted?
- Kötődöm hozzá, még akkor is, ha nem tudok rajta kiigazodni. Ő a családom lett. Jól esik a közelsége, a léte, a vele töltött idő. És nem csak vele, mással is. Meg akarom ismerni Őket, tudni milyenek is valójában, miért teszik azt, amit, és hogyan működnek. Úgy érzem jó úton járok.
- Nélküled olyan üres fenn minden.
- Ez jól esik, de várnotok kell. Vissza fogok menni, ígérem.
- Majd jövök hozzád.
- Örülni fogok Neked.
Csak fél pillanatra merültem el a csöndben, és már nem is volt velem. Bár lehet közelben maradt, de már nem érzem a jelenlétét. Furcsa üresség lett úrrá rajtam, a múltam emlékei bennem vándorolnak, és kínzó ürességgel telítenek el. Tisztában, a jelenbéli létemmel, már tudom, semmit sem éltem odafenn. Éreztem kötődést, tiszteletet, szeretve voltam, és akkor úgy véltem, viszonzom is. Tévedtem. Elzártam magamtól a dolgokat, nem engedtem közel.. még Őt magát sem. Őt, aki mindennél jobban szeretett. Aki most várakozással telve vár odafenn engem, én mégsem megyek hozzá vissza. Úgy érzem, meghasadok, mégis az ittlétemet érzem fontosabbnak. A saját bensőm döntése, hogy maradjak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése