Parázs

Kedvenc kávézómban ülök lassan fél órája. Yukiho késik, bár most úgy vagyok ezzel, hogy várok, míg megjön. Nem tudom, mi játszódik benne, és őszintén arról sincs sejtésem, miért pont rám van szüksége. Igaz, elég rég ismerjük egymást, barátok vagyunk, de valahogy mindig úgy éreztem, Ő az a fajta ember, aki képes magában megvívni a harcokat, hisz mindig, bármi is történjen, mosolyog. Elképesztően erős jellem, igazi harcos típus. Néha meglepődöm, hogy ez a kis vékony, nyurga gyermeklelkű személy, ennyire erős tud lenni.

Lágyan simított végig a vállamon, majd közvetlen mellettem foglalt helyet. Kissé meglepett, hiszen általában, szembe szokott ülni, vagy távol tőlem. Most pedig közel van, talán túlságosan közel is. Karja érinti az enyém. Miután levette magáról a fekete szövetkabátját, intett a pincérnek. Egy alkoholos kávéitalt rendelt, és nekem is egy új kört. Előttem még pár korty volt az édesen keserű löttyből.

-        Ne haragudj, - suttogta. –El kellett még mennem, elintézni pár dolgot.

-        Semmi gond – suttogtam vissza, hogy ne törjem meg a beszéd hangulatát.

Lágyan mosolygott rám. Miután az italainkkal feltűnt a pincér, és azokat letette az asztalra Yuki intett neki, és vette a jelet. Ott hagyott minket magunkba. Sokszor voltunk itt. A helynek megvolt az a hangulata, hogyha akartál csak magadban, voltál. Nem zavart bele a szomszéd asztal zaja a beszédbe. Kölön boxokra vannak osztva az asztalok, ahol 4-12-16-os kiosztások vannak. Csak a saját csapatod. Kellemes halk zene, lágyan pislákoló sárgás fények, a falon barnás, inkább narancs festés, puha bőr utánzatú kanapé, finom tapintású fa. Szeretek itt lenni. Nem ez az első alkalom, hogy itt találkozunk, most mégis, megmagyarázhatatlanul ideges vagyok.

Mutató ujján finom erezetű gyűrű, puhán koccan az üvegen. Óhatatlanul oda vonzza a szemem. Annyira lágy és finom ujjai vannak. Hosszúk és vékonyak. Bőre fakó, mégis selyemre hasonlatos lágyság. Érzem, hogy forrósodik a testem, talán nem kellett volna az alkohol, pedig alig volt valami. Lehet elpirultam. Leveszem a szemem róla, és helyette inkább az asztal erezetét bámulom.

Hangosan dobbantam bele az érintésébe. Lágyan cirógatott végig a bőrömön. Mire észbe kaptam, már a kezem fogta, és tenyerem belsőjét simította. Rászorítottam, hogy hagyja abba a bizsergést, majd elhúztam. Ő mégis közelebb csusszant. Közel hajolt, és a nyakamba fújtatott.

-        Kérlek.

-        Ne csinálj butaságot. Tudod, hogy meg fogod bánni.

-        Úgy csinálsz, mintha ez lenne az első.

-        Ez nem igaz, de más. Akkor nem volt még… senkid és részegek voltunk. Csak megtörtént.

-        Ne akard bemesélni, hogy csakis az alkohol volt az ok.

-        Nem ezt mondtam, ne forgasd ki a szavaim, egyszerűen csak…

-        Gyere velem.

Mire letisztult a kép, már az utcán sétáltunk, egyenesen felé. Felismertem az utcát, és a régies épületet, ahol lakik. Pontosan tudtam, mire készül, tudom, mit akar tőlem, és hazudnék, ha azt mondanám, nem akarom megtenni. Érzem, hogy nem jó, tudom, hogy nem szabadna, de egyszerűen, annyira hihetetlenül…. Gyönyörű. Igen, ez a jó szó.

Égetett a forróság, mikor a combjai közé simultam, oly lágyan feküdt a karjaim közt, és mégis oly erősen szorított. Borzongatott, mikor a nyakamba csókolt, oly finoman érintett, hogy a apró kis szőrszálak mind az egekbe tornáztak. Végigjátszottunk egymás testén. Elgyönyörködtem a finom csípőcsontján, és a testének minden apró kis vonalán. Egyszerűen úgy éreztem, nem létezik ily gyönyörű, és mégis a karjaim közt éreztem.

Az egész éjszakát együtt töltöttük. Egy idő után nem számoltam, hányadik alkalommal volt az enyém. Mégis úgy éreztem, még akarom, még, még, még. Mikor felébredtem, a bogár fekete hajzuhatag finoman tekeredett a nyakán, és lágyan esett az arcába. Még aludt. Oly nyugodt volt, oly törékeny. De még álmában is… mosolygott. Ott volt nekem, mégis úgy éreztem, nem helyes. A lelkem hasított, mikor a fekete fürtöket ezüstnek láttam, mikor úgy éreztem, mást tartok a karjaimban. Hazug boldogság, aranyló fuvallat. Múlt és jelen. S miközben Őt tartottam karjaimban, hallgattam, ahogy finoman fújtat. Azon gondolkodtam, Ő vajon most mit csinál, és merre lehet.

Talán ebben a pillanatban ébredtem rá, a szívem több részre hasad. El kéne döntenem, melyik a helyes út. A múltam alakjai, vagy jelenem pillanatai. Hazug vak remény, vágyaim korbácsolta ösztönös cselekedet. Érzések, miket végig kell játszani. Négy alak, kik közül csak egy irányba indulhatok. Mégis merre tovább?