2011. október 20., csütörtök

Castanea


Ez a nap pocsék. Nem elég, hogy hétfő van, és lassan elmúlt négy óra, és én még mindig nem ettem egy falatot se, de…

Utálom a hétfőket!

Hála drága Yuki barátomnak, aki jótékonyan eltűnt, és se híre, se hamva, még elérni sem lehet, itt ülök nyakig a slamasztikába. Egy jó nevű cég ügyvezetőjével lenne tárgyalásunk a jövő héten. Hogy ez miért rossz? Neem az. Csupán az a problémám ezzel, hogy Kínába kéne utaznom. Nem egy pár napra, hanem legalább egy hónapra, ha nem többre…

Minden meseszép és madárfüttyös lenne, ha meg tudnám oldani a helyettesítést… de nem tudom, mert az egyetlen ember… Na mindegy. Szal reggel óta azon igyekszem, hogy el tudjam érni drága lakótársam velem utazását… Nem jutottam sehova.

Fogalmam sincs, hogy közlöm vele, hogy egy hónapra elmegyek, Ő meg marad otthon egymaga. Nem fog örülni. Nagyon nem.

Talán, ha vennék neki valamit, valami szépet, hogy megenyhüljön. Tuti ideges lesz, és kiakad, és kiabálni fog. Nem akarom, ma nincs szükségem további negatív impulzusra.
A papírhalmok egyre gyűlnek előttem, és várom a hívást, hogy megoldható-e plusz egy fő elszállásolása.
Nem akar csörögni ez a vacak, a fene egye meg.

Mi lenne, ha én magam hotelben szállnék, és akkor jöhetne? Átköltöznénk kis időre Kínába, aztán meglennénk ott mi.

Ehh… az a baj, hogy a vendéglátónk ragaszkodik ahhoz, hogy nála szálljunk meg. Az Ő, vagyis az ügyintézők jóindulatára vagyok bízva.

De, hogy magyarázom meg, hogy egy európai férfit viszek magammal, azt nem tudom…

A csípős, hideg szél keresztül fújt a vékony szövetkabátomon. Belevacogtam az érzésbe. Utálok fázni. Nincs olyan késő, mégis már csak a lámpák kékes fényei vezetnek az autómhoz. A hosszú parkolóban már nincsenek sokan. Két árván maradt négykerekű vár a gazdájára. Valószínűleg, hiába. Talán majd holnap hazaviszik őket. Én voltam az utolsó. Zártam az ajtót, és intettem a takarítóknak.

Idegesen kutatok a zsebembe, egyiket a másik után feltúrom. Hol a kulcsom?
Ez nem a te napod Lucius. Tudtam én, hogy nem a legbriliánsabb ötleteim egyike, hogy külön szedem az irodai és a lakás kulcsokat. Most mehetek vissza.

Nem mondanám, hogy meleg volt a kocsimban, de a motor beindítása után, félúton, már elég tűrhető volt. Csekélyke fény szűrődött ki az ablakon. Valószínű tévézik. Jól van Lu, végy nagy levegőt, és készülj a harcra.
Bentről kellemes meleg áradt, mikor kinyitottam az ajtót. Meglepett, hisz még nem volt időm a fűtéssel foglalkozni.
- Szia. Hazajöttem!
- Jajj, szia! – ugrott fel a kanapéról és nagy mosoly kíséretében jött elém.
- Mi az? – néztem rá, kicsit döbbent fejjel.
- Ö.. semmi csak. – nézett félre. Azt hiszem el is pirult.
- Hiányoztam? – mosolyogtam meg.
- Ühüm. – bólogatott. – Figyi, remélem nem baj, de begyújtottam. Hűvös volt már a lakásban.
- Dehogy baj. Levettél a vállamról egy gondot. – megsimítottam a fejét, és lehajoltam hogy levegyem a cipőm. Megfogta a kezem.
- Mi az? – néztem rá kérdőn.
- Tudod én…
- Mi a baj? Bökd már ki! Összetörtél valamit? Vagy baj van? Mond el bátran, nem leszek mérges, esküszöm.
- Biztos?
- Persze biztos. Na mi történt?
- Én csak…
- Naaa… Mi tört össze?
- Semmi, vagyis de, de most nem arról van szó. Tudom, hogy fáradt vagy meg minden, de kérnék valamit.
- Micsodát?
- Így maradnál?
- Hmm?
- Öt perc és felöltözöm.
- Jól van. – sóhajtottam. – Hova szeretnél menni?
- Csak sétálni.
- Akkor várlak.

Öt perc se volt, és már trappolt is le az emeletről a fekete sportcipőjében meg a kis vékony dzsekijében, amit valamikor tavasszal vettünk.
- Nem fogsz így fázni?
- Nem hiszem. – vihorászott. – Én nem vagyok olyan fagyos, mint egyesek. – és megböködte az oldalam.
- Szépen vagyunk. – nevettem. – ezért még kapsz.

Elindultunk. A hideg szélben, a kertkapun túljutva, megálltam.
- Rossz rádnézni. – közöltem, miközben felhúztam az álláig a kabátot. – Így. – veregettem meg a vállát.
- Jobban érzed magad?
- Miért?
- Hát, hogy most beeszkimósodtam miattad. Elfelejted, hogy én nem fázok.
- Tudod mit? – néztem rá szigorúan. – Inkább azt mond meg, merre menjünk.
- Város, kirakatok?
- Legyen. Mond, nem vagy éhes?
- Tudnék enni.
- Akkor menjünk.
- Mond.
- Hmm?
- Ettél ma már valamit?
- Öhm. Nemigazán.
- Na szép, aztán csodálkozol, hogy megfagysz.
- Tessék?
- Kérlek. Legalább délben szakíts annyi időt magadra, hogy eszel. Én nem akarom, hogy bajod essen.
- Rendben. Ne haragudj. – aggódik értem?
- Semmi. Csak ígérd, oki?
- Begyszó.
- Akkor jó.
- Jujj, odanézz! – tapogatta az egyik kirakatot.
- Micsodát?
- Azt ott, a gitárt. Olyan szép.
- Hmm, tényleg az.
- Tudod. Voltam órán.
- Mikor?
- Az nem lényeg. Voltam, és nagyon tetszett, a tanár azt mondta, ügyes vagyok, és jó lenne, ha rendszeresen bejárnék.
- Örülök, hogy végül elmentél.
- Hát. Unalmas minden nap csak otthon ülnöm. Igazad volt, mikor azt mondtad, kell valami hobby, vagy elfoglaltság. Hogy jobban teljen.
- Így van. És amit vettem gitárt, az nem jó?
- Hát…
- Szóval nem. Akkor majd munkából hazafelé megveszem Neked ezt.
- Tényleg? De…
- Aham. Ha ezt szeretnéd.
- De baromi drága.
- Megoldom, oké? Nem fogok miatta tönkremenni.
- Köszi. – simított végig a karomon.
- Szívesen.

Vacsi után, hazafelé, kerülővel mentünk, mert úgy döntöttünk, a park este, biztosan szép. Igazunk volt. Jól esett a fák látványa, és a finoman megmunkált padoké. Az apró kis kőtörmelékkel felszórt úton haladtunk.
- Gyereee. – kiáltotta és a kezemet fogva berángatott az erdőbe.
- Nyugi már, hova szaladsz? Ott neves a talaj és beázik a cipőm, nemáár….
- Mi?
- Semmi. – mosolyogtam. Csillogott a szeme. Olyan rég láttam ilyen felelőtlen boldognak. Leguggolt az egyik fa tövében, és kutatni kezdett az avar közt. Megálltam felette, és néztem.
- Mit keresel?

- Segítesz?
- Mit?
- Na. Ne állj már ott olyan bambán. – megfogta a kezem és lehúzott. Jól esőn meleg volt a tenyere, sőt forró, a saját hideg kezemhez képest… tényleg nem fázott, arca piros volt, érintése… még mindig fogott egyik kezével, a másikkal az avar közt matatott.
- Mit keresünk?
- Megvan! – kiáltott és a tenyerembe helyezte a kis barna gombócot.
- Hümm? – néztem rá kérdőn.
- Ne mond, hogy gyerekkorodban a szüleid…. – sóhajtott. – szóval. Tudod mikor kicsik voltunk anya mindig elvitt minket a közeli parkba sétálni. Az öcsémmel hintáztunk, meg futkostunk, aztán mindig elmentünk gesztenyét szedni. Igaz nálunk másféle terem, de azért remélem, ez is megteszi.
- Micsodát?
- Hát, tudod anya, mindig azt mondta, hogy ősszel az első gesztenyéd meg kell tartani. Tedd a zsebedbe, és akkor egész télen nem fogsz fázni. Úgy gondoltam, hogy Neked ez jól jön.
- Zsebre?
- Bizony. – bólogatott. – De vigyázz rá nagyon. Megóv a hidegtől.
- Rendben. – zsebre dugtam.
- Lucius.
- Tessék? – néztem a szemeibe.
Végigsimított a hajamon, majd egészen közel hajolt. – Mi bánt? – suttogta.
- Nincs semmi.
- Érzem. Megint Yu…. – nyelt egyet. – Elmondod? Kérlek.
- Semmi komoly.
- Ne csináld. – húzott fel, és közben magához is. Szorosan ölelt, egyik kezét a derekamra szorította, másikat a vállamra tette. – Kérlek.
- Otthon. – suttogtam.
- Ígéred?
- Ígérem.
- Akkor otthon. – és elindult hazafelé. Jobb kezem még mindig birtokolta. Nem zavart.
Mesélt a gesztenyevadászatokról, és arról, hogyha szerencséjük volt, találtak szelíd fajtát is, amit anyukájuk otthon megcsinált nekik, és hogy az jujj de finom. Mesélt az öcsikéjéről, aki rendkívül jófej kölyök. Hogy őt idézzem, ahhoz képest, hogy csak egy kis padlócirkáló, egész szerethető. Miért érzem úgy, hogy nem szereti a gyerekeket? Jó volt hallgatni, jó volt vele lenni… Jó volt… Fogni a kezét.

2 megjegyzés:

  1. XD olyan cukik ezek a fiúkák így együtt~ ^o^

    lehet, hogy ezt a gesztenyés megoldást nekem is ki kéne próbálnom? :P XD

    VálaszTörlés
  2. Szerintem is. Két szerencsétlenség. :D
    hmm, lehet segítene. :)
    Nyomass minden kabid zsebébe egyet, aztán meglátjuk. :D

    VálaszTörlés