Hát meg kell valljam, nem vagyok egy sportember. Ez a kis hülye ott ugrált mellettem egész hazáig. Pattogott, mint valami túlhúzott búgócsiga. Én meg… alig vonszoltam magam. Nem vagyok én ehhez szokva. Túlságosan elkényelmesedtem a kocsitól. Sportolnom kéne? Meglehet.
Totál nyomott fejjel kúsztam a zuhany alá, jól esett a meleg, kissé átfagytam a hűvös szélben. Monoton mozgással vettem magamra kedvenc pizsamám, majd nekiindultam bevackolni magam az ágyba. Már épp leültem, mikor kopogtak.
- Tessék.
- Alszol?
- Nem. Gyere csak.
Becsoszogott a fehér kis mamuszában, amit nemrég vettem neki, mert rossz volt nézni, hogy a mezítlábas talpacskáival a hideg kövön mászkál. Szájában a fogkeféjével leült az ágyam szélére.
- Auokoreunomoudod?
- Tessék?
Kivette a szájából a kefét.
- Akkor elmondod?
Ehhh. Azt hittem megúszom ezt a dolgot, de tévedtem.
- Hát…
- Megigérteed. – nézett rám elesett fejjel.
- Igen. Igazad van. – sóhajtottam.
- Na bökd ki! Volt begyszó, meg miegymás, szóval…
- Oké oké. De előbb add ezt ide. – szedtem ki a kezéből a fogkefét. Majd a szája sarkán letöröltem a ragacsos fehérséget. – Így.
- Szóval? – mosolygott.
- Szóval. Még valamikor múlt héten, vagy előtte... nem is tudom pontosan, de lényegtelen. Szóval van egy nagyon befolyásos, gazdag ügyfelünk, akivel végre sikerült egyezségre jutnunk. Persze nem szerződés aláírásra, de elértük, hogy leüljön velünk tárgyalni. Viszont vannak kitételei. Először is az, hogy mi megyünk hozzá, a házába, és ott tárgyalunk. Meg kell mutatnunk neki a szóban forgó ingatlanokat és területeket. Mindegyiket személyesen fel kell vele keresnünk, hogy megnézze, és ezeken, az utakon mondanánk el a koncepciókat, mutatnánk a terveket, és ajánlanánk az esetleges befektetési dolgokat.
- Ennyi?
- Nagyjából.
- Hát baszod. – röhögött, és kifeküdt mellém az ágyon. – Te nem vagy komplett tudod? Én már azt hittem, hogy valami kibaszott ordenálé problémád van, olyan hetedhét országra szólós, fingom sincs hogy oldom meg, mert egy világ sorsa múlik rajta cucc. Erre, csak egy elkényeztetett milliárdost kell körbenyalogatni. Komolyan behalok rajtad.
- De…
- Nemár Lu. Ne szívd már ezeket így fel. – közelebb csúszott. – Mi ezzel a gond? Elleszel pár napot, azt kész. Túlélem. Nem vagyunk összekötve. Nincs gáz.
- Ez igaz. – sóhajtottam. – Csak Kínába kell utazni.
- Rendben. Szal nem leszel az országban. Nincs para. Majd írok sms-t, vagy tudom is én, beszélünk esténként két szót
- Körülbelül egy hónap. – nyögtem ki végre nagy nehezen.
- Ohh. – akadt meg a lélegzete egy pár percre. – Hát oké. – elhalkult.
- Gil, én… próbáltam elérni, hogy jöhess, hogy velem légy, de…
- Nincs gond. Elleszek.
- De.
- Jól van. Nyugi. – simított végig a hajamon.
- Sajnálom. – fogtam két tenyerem közé az arcát, majd csókot adtam a homlokára.
- Tudom. – szipogta.
- Ne… - kezdem bele, de már késő volt. Éreztem a tenyeremre kúszó sós cseppeket. – Igyekszem haza, jó? – nyugtatgattam. – Hívlak, meg majd e-mailen tartjuk a kapcsolatot. Még vebkamerázom is veled, csak ne sírj.
- Mikor?
- Hétfőn indulok.
- Jó. – bújt hozzám, mint egy kisgyerek.
Én simogattam a feje tetejét, és a vállát, majd mikor elhalkult a sírás, megkérdeztem:
- Velem alszol?
Csak bólogatott, és bekúszott a takaró alá.
Ez a hét olyan gyorsan telt, hogy el sem hiszem. Gyűlöltem magam azért, hogy minden nap jóval kilenc után szabadultam, de leginkább azért, hogy még szombaton is dolgoznom kellett. Gil bezárkózott. Mire megérkeztem, már aludt, nem beszéltünk egész héten, és én elmondhatatlanul ramatyul éreztem magam. Vele akartam lenni, kárpótolni, vagy legalább egy kicsit… De nem jött ki úgy a lépés.
Vasárnapom ráment a pakolásra és a telefonokra. A pontos indulást egyeztettem, és az egyéb formaságokat. Megint este lett, mire a bőrönd készen állt az indulásra. Felhúztam az órát hajnali 4-re, és elindultam Gil szobája felé. Nem jött ki fény, így halkan kopogtam, de válasz se jött. Óvatosan nyitottam be. Háttal nekem feküdt, nem mozdult. Szuszogása egyenletes volt.
- Alszol? – suttogtam, de nem jött felelet. Nem akartam felkelteni, bár éreztem, hogy csak szimulál. Valamiért úgy voltam vele, neki lehet így jobb. Ráhagytam.
- Majd hívlak, ha odaértem. – és becsuktam az ajtaját.
Fájdalmasan korán rikácsolt az óra. Egy csontom se kívánta ezt az utat, de muszáj. Csendesen, mint egy jól idomított betörő, kisomfordáltam a bőröndökkel, meg a cuccokkal. Kabátot húztam, majd elindultam a kocsi felé. A csomagtartóba behelyeztem mindent, majd visszaindultam a kézi táskámért, meg a laptopért. Már a kertkaput nyitottam...
- Várj. – Ordibálta, miközben mezítláb, egy szál gatyába kicsattogott hozzám.
- Megőrültél? – kiáltottam rá. – Meg fogsz fagyni, hajnali négy óra van, és legalább minúúsz SOKK fok. Tüdőgyulladást kapsz te kis hülye!
- Én… - szipogott.
Odacsoszogott hozzám, és átkarolta a nyakam.
- Leszarom. – suttogta.
- Ne haragudj. – öleltem át. Tényleg mérges voltam rá, nem akarom, hogy megfázzon, de túlreagáltam.
- Fátylat rá. Nem mehetsz búcsú nélkül, tudod?
- Este el akartam, csak…
- Tudom. Még nem voltam kész.
- Akkor?
- Vigyázz magadra. – szorított rám.
- Hívlak majd.
- Jól van. – ereszkedett vissza a talajra.
- Mennem kell. – néztem a könnyes szemeibe, és elszorult a szívem.
- Várni foglak. – csókolt meg. Puha volt és meleg. Száraz, mégis egész testem belebizsergett. Az ajkait kaptam sajátomra. Mindenre számítottam csak erre nem. Hosszan engedett csak el.
- Sietek. – nyögtem ki a sok apró csók közt, amikkel jutalmaztam. – Sietek. – és a homloka is kapott egyet.
Szomorúan nézett, ahogy kiálltam, és elindultam. A kertkapuból még integetett, majd visszaszaladt a házba.
Ha most nem kap tüdőgyulladást, akkor soha.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése