2011. december 15., csütörtök

Kiscipők az ablakban

Sose feledem a napot, mikor életemben először láttam havat. Az eddigi otthonom melegebb részen feküdt, így a telek inkább csak hűvösebbek, esősebbek voltak, de hó, az sose volt. Mikor a nevelőnők meséltek a havas téli történetekről, hogy jött az angyalka, aki karácsonyfát csempészett a nappali közepében, és minden földi jóval díszítette, nem tudtam elképzelni, milyen is az.
Ez az év különleges volt. Magam mögött hagytam a sárga falakat. Kicsit savanyú szájízzel, és egy könnycseppel a szememben. Szerettem a dadám. Kedves, mosolygós, megértő asszony volt. S bár sok gyermekre kellett felügyelnie, velem, mindig kivételezett egy picit. Lefekvés előtt meleg pogácsát hozott apró rongyszalvétában, és mindig megsimogatta a fejem. Nem voltam egyedül, Yuki mindig mellettem volt. Sokszor együtt aludtunk, mert félt a villámtól. Amim volt megosztottam Vele.

Egy napon egy család jött. Magas, testes férfi kísérte balján a vékonyka vörös nőt. Mosolya lágy volt, vonásain látszott, hogy sokat megélt, mégis örömmel nézett a világra. Őt választották. Naponta bejártak, hol egyik, hol másik, hol mindketten, és szokták egymás társaságát. Elmentek sétálni, volt, hogy kimehettek egész napokra a falakon kívül. Tudtam jól, eljön az a pillanat, mikor már nem jönnek vissza többé. Mikor senki se látta, könnyesre sírtam a kispárnám. Nehéz volt elfogadni, hogy az egyetlen barátom, de inkább a testvérem, magamra hagy egy életre. A búcsúnk túl gyors volt, én pedig túl buta, hogy elmondjam, mit is érzek. De hát csak hét éves voltam. Az ember ilyen idős korában, normál esetben a kiskocsit tologatja a szőnyegen, vagy a legnagyobb baja, hogy nem kap csokit anyától a szupermarketben. Nekem el kellett veszítenem az egyetlen embert, akit szeretek.
Az udvaron állt, a dadánk kísérte ki, szépen felöltöztetve, kezében egy megkopott kistáska, benne a saját holmiijai. Nem sok minden, csak pár mesekönyv meg egy öreg tűzoltó autó.
A hölgy jött érte, megcsókolta a homlokát, majd a kis kezét megfogva, kisétáltak a kapun. Nem engedtek hozzá. Az ablakból bámultam, és igyekeztem nem elsírni magam. Mikor kikanyarodott, intettem Neki, de nem hiszem, hogy látta volna…
Nehéz idők jöttek, túl nehezek. A hiánya egyre elviselhetetlenebb volt. A többiekkel képtelen voltam kapcsolatot tartani.

Tizennyolc. Nagy szám, az ember életében, az enyémben is az volt. A nap, mikor elhagyom a falakat. Dadám szorosan ölelt magához, majd némi pénzt a zsebembe csúsztatva, kiengedett.
Végigfutott az emlékeim közt a kép, mit oly rég láttam.

Minden olyan zord volt, hideg és barátságtalan. Az emberek gorombák, az utcák sötétek és hidegek. Tehervonatokon szálltam meg, mik voltak, hogy elindultak velem, az ismeretlenbe. Volt nap, hogy azt se tudtam, hol vagyok, s éheztem. Volt, hogy megsajnáltak, és adtak némi meleg ételt.

Furcsa a hó. Fehér és hideg. Ha bőrödhöz ér éget, majd cseppé változik. Fehér eső. Tán ez a legjobb szó rá.
Nem volt nagy város, alig pár lelkes, de az emberek itt, mosolyogtak. Kaptam kalácsot és langyos kakaót. A templom harangja lágyan bimm-bammolt, s énekszó csendült fel.
Ismerős volt a dallam, még nagyon régről, mikor hasonló éjszakákon a dadám énekelte ezt nekünk. Sose tudtam mire vélni, de tetszett a hangzása.
Kisgyermekek álltak körbe egy hatalmas zöld levelűt, mely telis tele volt csillogó díszekkel.
Énekelték az ismerős dallamot, s a lelkem megérintette valami. Emlékeztem a mesére, melyben erről szóltak, hogy emberek megünneplik ezt a napot, mikor Isten fia megszületett a földön. Szóval, ilyen ez…
Gyönyörű este, teli fényekkel, mosolygós arcokkal, meleg pléddel, és a reménnyel.
A templomban kaptam szállást, és meleg levest. Egy kedves pap invitált az esti énekre, és a szokásos körjáratra. Boldogan tartottam velük. Végre ismét úgy éreztem, való vagyok valahová.
Másnap korán indultam útnak, búcsút intve ennek a kedves városnak.
Az egyik kis ház ablakába betekintve kiscipőket láttam sorakozni. Kipucolva álltak a párkányon, a kandallóban lobogott a tűz, s mellette ott díszelgett az a hatalmas, titokzatos fa.

Akkor, ott, azon a napon, eltökéltem, egyszer, ha családom lesz, én is meg fogom tartani ezt az ünnepet, melyet mindenki Karácsonynak hív.

2 megjegyzés:

  1. Tudod mit, most nem tudom részletesebben kifejteni ennél: sírok. Gyönyörű és szívszorító. *-*

    VálaszTörlés