Csengőszó

…A rideg, sötét ágak lengedeznek a csípős szélben, fütyülő zenéje messze elhallik. Körüllengi az erdőt a némaság. Tél van. Nem mozognak a mókusok, nem ugrálnak ide s tova az ágakon, nem majszolnak makkot a fák odvában. Alszik a természet. Meleg vackában pihen az élet. Fagyos takaró óvja álmát.
Háborítatlan, hófehér természet, puha lágy jégség, apró pici pelyhek. Ismét havazik. Lágyan hullámzik a szélben, táncot járva, csengve, zenélve, még végül megpihen odalenn. Ág reccsen, nem bírja súlyát, hoppan a lepel s takarja párját.

Templomharang szűrődik be a fák közé, hajnal van, a városban alszanak a házak, ablakszemük csukva, nem világlik lámpafény.

Fagyott a csermely, nem mozdul sodra, lágyan takarja a fagynak burokja. Kelő nap süti leplét, ragyogva csillatag. Sugara ereje nem olvaszt takarót, csak fényárba úsztatja az ódon erdőt.

Vakító fehérség, lombtalan, zúzmarás ágak…

Hóvirág nyílik ablakomon, persze csak gyermeki képzeletem súgja ezt. Jégvirág. Igencsak rég láttam ilyet.

Izgatottan keltem, némán osonva léptem ki szobám ajtaján. Még a ruháim is oly csendben húztam magamra, mint egy házasságtörő, nehogy a férj megtudja, hogy az asszony mit tett az éjjel.

Karácsonyi manót játszom. Sose volt még erre példa, de egyszer ezt is el kell kezdeni. Talán hagyományt teremtünk, talán nem, de szeretném, ha méltóképp, az Ő szájíze szerint lenne eltöltve ez az ünnep.

Sose vettem ilyenkor tűlevelűt, és megvallom őszintén, nem is tudom, hogy lóduljak neki eme kalandnak, de szerencsére, vannak ismerőseim. Egy barátom ajánlott egy külvárosi piacot, ahol árulnak efféle fákat. Elmondta, mit kell nézzek, és hogyan válasszak, nehogy átverjenek.

Szerencsémre azért itthon is vannak néhányan, akik megünneplik eme ünnepet. Én valahogy eddig, nem éreztem rá késztetést. Most, hogy van kivel, és miért, így természetesnek vettem, hogy csempésszek neki egy kis hazai, otthoni hangulatot.

Az égig magasodó tűlevelűek között sétálva, egyszercsak szembetalálkoztam a tökéletes darabbal. Haragoszöld, sűrű levelű, kerekded fenyő volt, olyan két méteres, illata lenyűgöző, finom, friss, kissé kesernyés. Az eladónál érdeklődtem kiszemeltem áráról, majd némi alkudozás után, boldogan csomagoltattam be a zsákmányom. Megkértem, hogy tegye hátra, míg én megveszem az apróbb kellékeket, s ő mosolyogva eleget tett kérésemnek.

A vásárban tovább haladva, lenyűgözött a fényáradat. Megannyi színes világító, villogó égő, csillogó díszek, aranyszín és ezüst füzérek. Bordó és arany mellett döntöttem. Ekképp vettem meg mindent. Majdnem dél volt, mire mindent beszereztem. Felmálháztam az autómat és elindultam haza. Tudtam jól, hogy Gil ilyenkor már gitáron van, így bíztam benne, hogy üres a ház.

Szerencsém volt. Gyorsan rámoltam ki minden hozzávalót, tettem az előtérbe a hatalmas zöldet, és nekiláttam életem első karácsonyfa díszítésének. Nem is olyan rossz muri ez, mosolyogtam magamban, miközben felakasztottam az utolsó angyalkát is. Még a végén, rendszert csinálunk belőle. Tetszett a szememnek a végeredmény, kellőképp díszes, de mégsem agyonzsúfolt. Kacsa a sütőben, ajándékok a fa alatt. Szerencsémre a csomagolással nem kellett vesződnöm, azt a boltban elintézték helyettem. Ahogy az óra elütötte a hatot, a szívem a torkomba kezdett dobogni. Tudtam jól, bármelyik pillanatban megérkezhet. Már huszadjára álltam meg a tükör előtt és igazítottam meg a hajam. Nyakkendőm minden alkalommal szorosabbra és szorosabbra húztam. Mire megláttam a kertkapuba, már nem kaptam levegőt.

Elészaladtam.

- Hát te? – nézett rám kérdőn egy aprócska mosollyal a szája sarkában. Joggal lepődött meg, hisz azt mondtam neki, ma sokáig leszek benn, erre én üdvözlöm.

- Eléd jöttem. – mosolyogtam. – Kérlek, csukd be a szemed, és kövess.

Minden nélkül tette, amit mondtam, szorosan fogta a kezem, és bátortalan léptekkel csoszogott utánam.

- Kinyithatod. – suttogtam már mögüle, finoman a derekára karolva.

Szólásra nyitotta a száját, de nem jött ki belőle hang. Némán, megrekedt valahol. Szemeiben tükrözött az égők színes játéka. Nagyot nyelve szorított rá a kezemre.

- Ez!!

- Tetszik?

- Csodálatos.

- Nagyszerű. – mondtam ki vidáman, némi szusszanás közepette. – Csináltam vacsit. Gyere.

S jött, közbe szemeivel pásztázta a feldíszített otthonunk, figyelte a füzéreket, a fa alatt heverő vörösded csomagolásban lapuló dobozokat, és a lágyan pislákoló gyertyákat. Az asztalhoz érve újra rámszorított, puhán ölelt magához, majd egy lágy csók kíséretében köszönte meg.

A vacsora elfogyasztása után, a kezét fogva vittem a fa alá.

- Akkor most?

- Hmm?

- Hogyan tovább? – mosolyogtam.

- Őhm, ilyenkor szoktunk énekelni.

- Szeretnél?

- Nem szükséges. – nevetett. – Ezt a részt, nyugodtan kihagyhatjuk.

- Akkor?

- Csengő.

- Micsoda?

- Csengő. Tudod, anya mindig csengetett, egy apró kis rézcsengőn, hogy megjött a Jézuska és lehet jönni, feldúlni a lakást, meg csomagoló papírt tépdelni.

- Érteem, akkor, hmm. – bajba voltam. Erre igazából nem számoltam, pedig utána olvastam, de ez… nem volt írva. Nem hoztam csengőt. Nincs nálunk… Összeszorult a szívem, a tenyerem elkezdett izzadni. Észrevehette, mert nekiindult a szobájának.

Sajnálkozó tekintettel néztem rá, mikor visszatért.

- Semmi gond! – simított végig a karomon. – Én is készültem. – és a tenyerembe csúsztatta a rézszín kis harangot.

Az aprócska bimm-bamm rekedtes rézízű szólamára útnak indultak könnyeim.

Nem voltam egyedül. A kisharang puhán csörömpölve huppant a krémszínű szőnyegen. Ajkai érintésére kiengedtem kezemből. Forrón csókolt, kezeit csípőm köré fonta.

- Akkor bontunk? – tettem fel a kérdést, miközben nyakára csókoltam.

- Pill. – pirult bele, és nekilódult a szobája ajtaja felé.

- Hová?

- Nyugi, mindjárt re! – kiáltotta az ajtóból.

Mosolyogva baktatott vissza a kezében feltornyozva a masnis dobozokkal.

- Nem kellett volna…

- Dehogynem. Tudtam, hogy sunnyogsz valamiben, és nem akartam adósod lenni.

- Nem lettél volna, ez…

- Tudom, de szerettem volna. Kezd te jó?

- Rendben.

A legfelső dobozt kezdtem neki bontani, szemeivel engem fürkészet, az arcomat és a kezeimet felváltva. Várta a reakcióm.

Puha sárgás színű mamusz belül fehér bodros béléssel.

- Nah? – mosolygott.

- Köszönöm. – mosolyogtam, - bár, nem nekem szokásom mezítláb futkosni az utcakövön.

Vihogott, kezeit a hasára tapasztotta, és elfetrengett a szőnyegen.

- Neked való ez. Olyan öreg emberes.

- Na szép. – legyintettem rá, mintha meg akarnám csapni. Ő meg elhúzódva fogta a fejét jajgatva.

- Te jössz. – böktem rá.

Némi hatásszünetet követően nekilódult az aranyszín masni bontásának, szemei elkerekedtek, mikor meglátta a benne lapuló hangszert.

- Jézusom. – hüledezett.

- Megígértem nem?

- De hát, ez. Jesszus, nem kellett volna, ez kész vagyon!

- Ugyan. – legyintettem.

- Köszönöm. – szipogott. – Te jössz.

A következő csomagban finom tapintású, bordó ing lapult, rajta vékony csíkban sárga szövés. Hozzá arany nyakkendő, és egy bordó zsebkendő.

- Ez gyönyörű.

- Örülök, hogy tetszik. Tudod, kellett már az újítás. Mindig olyan görcsös vagy. Fehér vagy szürke, egyhangú ing, semmi vidámság, semmi minta vagy ilyenek. Gondoltam, hátha, szívesen hordanád.

- Igazán tetszik, tényleg. Igazad van. Nem is vettem észre, hogy nincsenek mintás ingjeim.

- Mostmár lesz.

- Igen. Lesz bizony. – mosolyogtam rá.

  

Hosszan ültünk még a puha szőnyegen, és bontogattuk az ajándékokat. Nevetve, beszélgetve, egymás arcát figyelve. Ő hozzám bújt, én átkaroltam. Puhán adtam csókot az aranyszín fürtjei közé, majd figyeltük a szikrázó fényeket.

Boldog Karácsonyt Gil! Boldog Karácsonyt.