- Szóval, képzelj el egy szobát… - fészkelődött előttem, mint egy izgága sajtkukac. – Mond, jól ülsz? – kérdeztem játékosan.
- Aham. Tökéletesen. – hajtotta a fejét az ölembe, haja aranylóan csillogó fürtjei lágyan takarták be combomat. Akaratlanul is késztetést éreztem, belesimítani ezekbe a kusza, játékos szálakba.
- Figyelek. – nyugtázta, s bal kezemet birtokba véve, tenyerem közepét matatta. – ez mi?
- Élet vonal.
- Mit tud?
- Mutatja, mi volt, s mennyi van hátra.
- Hmm. – határozottan elgondolkodott. – ott van valami. – bökött a felső sarokba.
- Igen, egy szakadás.
- Mi mi?
- Olyan dologra utal, hogy ott volt valami, ami megváltoztatta az élet vonalát.
- El…mondod? – csuklott bele a hangja a mondatba.
- Persze. – simítottam ismét bele a mandula illatú hajzuhatagba.
- Édesanyám, beteges asszony volt. Sokat jártak kórházba, mindenféle, speciális magánklinikába, hátha segít valami. Én, nem emlékszem rá, csak halványan. Mosolya lágy volt, haja fekete, mint az éjszaka. Szemei sötétek, arca sápadt. Emlékszem a mosolyára. Nagyon szerettek volna engem. Apám délceg katona ember volt, büszke a rangjára és a származására. Mindig peckesen járt, egyenes derékkal, emelt fővel. Szerettek volna örököst, ki a vagyont, meg a nevet tovább viszi. Minden vágyuk volt egy fiú, de az orvosok, nem kecsegtettek jóval. Elmondták, hogyha a baba meg is foganna, nem tudná kihordani, hisz nincs elég ereje. De ha mégis, akkor belehalna a szülésbe. Sokáig gondolkodtak rajtam, de anyám, erősködött, hogy így számára, nem élet az élet.
Bevállaltak.
Csodával határos módon, anyám túlélte a megpróbáltatásokat, de amúgy is gyenge szervezete nehezen bírta. Boldogan, s büszkén tartott a karjába, majd átadott apámnak, hogy megnézhesse az ifjú „trónörököst”. Apám boldog volt, de egyben nagyon szomorú is. Behívták a seregbe, s nem tehette meg, hogy ellenkezik, így magunkra kellett hagynia. Utolsó otthon töltött napját, a végrendelete megírásával, és hitelesítésével töltötte. Azt akarta, hogy minden rendben legyen velünk.
- Mi lett? - szorított rá a kezemre.
- Elesett a fronton. Anyám, mikor megtudta a hírt, nagyon elkeseredett, nem tett jót a szervezetének ez a hír. Apám után néhány hónappal ő maga is a mennybe ment.
- Veled?
- Másfél éves voltam, így árvaházba kerültem. A papírok kimondták, hogy az örökségem csak feltételekkel kapom meg, addig meg a pénz egy részét az engem nevelők kapják meg, hogy mindent biztosítsanak. Nos, kihasználták ezt a gesztust. A pénzt elharácsolták, de én, nem kaptam sem különleges bánásmódot, sem neveltetést.
Emlékszem a rideg falakra, nem voltak csak pöttöm ablakok, azokon belül kúszott némi fény, bár azt is megtörték, a rideg, vasrácsok. Nehogy, véletlen, ki akarj szökni, ki a szabadba.
Egyedül dadám volt, ki néha lehelt belém némi kedvességet, egy héten egyszer engedték, hogy meglátogasson, s akkor kimentünk a kis zöld játszótéri parkba, s mesélt a szüleimről. Azok a napok tartották bennem az életet, s a reményt.
Majd egy nap, elmaradtak ezek a látogatások, nem tudom, hogy nem engedték többé hozzám, vagy magával vitte őt is a zord halál.
Némaság telepedett ránk, de nem bántam. Szőkeségem nagyokat nyelve sóhajtott, s még mindig tenyeremmel játszott. Jól esett a meleg, birizgáló érintése. Én tekintetemmel a fagyos fehérséget néztem, ahogy ellepi a tájat. Sűrű masszaként zuhant alá, kísérte a fagyos fuvallat, s vitte tovább. Idén, először havazik.
- Lu. – suttogta.
- Mond, szívem. – simítottam finoman a vállára.
- Ez honnan? – húzta végig az ujjait ismét a csuklómat körül ölelő hegeken.
- Nem mondhatom. – sóhajtottam.
- De fájt…
- Igen.
- Ki tette?
- Lényeg a név? Nem számít.
- De miért?
- Jó kérdés. – nyeltem egy nagyot. – Élvezte. – mondtam ki a semmibe.
- Sajnálom. – adott rá forró csókot.
- Tudom, nem a te hibád. – adtam puha szeretgetést fejbúbjára.
- Mond…
- Hmm?
- Vele is ott találkoztál igaz? – fordult meg az ölemben, hogy a kékesszürke szempárral a tekintetem vadássza.
- Kivel?
- Hát… Vele.
- Yuki, igen, de szerintem ezt, már említettem.
- De nem részletesen.
- Van időnk. – sóhajtottam.
- Ezt tőlük kaptad?
- Mármint?
- Az emlékeket. Ők adták fentről?
- Fogós kérdés, nem tudom. Érzem a sebek által hagyott éles fájdalmat, a fejemben erősen élnek az emlékek, a testem sajog, a lelkem érez, nem tudom, hogy kerültem ide, és mikor, de úgy érzem, ezeket, valóban átéltem, nem csak belém táplálták, hisz akkor, nem lenne ennyire élő.
- Mi van, ha csak egy itteni emberbe költöztettek?
- Úgy véled, ez lehetséges?
- Nem tudom, csak veled gondolkozom.
- Nem bánom ezeket, az emlékeket, akárhogy is volt, ezek tettek azzá, aki ma vagyok.
- Van amin, változtatnál?
- Nincs szívem. Mindennek oka van.
- Ez igaz. – fektette a homlokát a combomra. Egyik kezével a térdem simogatta, másikat meg maga mellett pihentette.
Ismét csendbe borult a ház. Én a fürtjeivel játszottam, Ő meg kis idő múltán elaludt az ölembe.
A hó rendületlen szakadt odakint, a nappali melegében, jólesőn nyújtózkodva, nekem se kellett sok, hogy elaludjak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése