Alku

Hallottam a lépteit. Olyan volt, mintha vízhangzana, mintha valahonnan nagyon mélyről jönne elő, és minden léptével közelebb és közelebb kerülne. Koponyám belsejében lüktetett a hang, mintha tolná szét, iszonyatos kínt éreztem. Már nem érzem a kezeim, ujjaim alig tudom megmozdítani, tenyerem bizsereg, ezer hangya mászkál rajta, és csipked. Hallucinálok? Lassan már nem látok. Ködfátyol húzódott elém, olyan nyálkás vízfolyam, mely nem engedi, hogy lássak. Pislogásommal nem sokat törődik, csupán lehetetlen próbálkozás eltüntetnem azt. Körbe kacagja gyötrelmes kínlódásomat. Úgy érzem, lassan felemészt, a világ a feje tetejére állt, a sötétség bekebelez. Már nem érzem a vérem csöpögését, talán már csak percek lehetnek hátra, talán csak ennyi volt megírva.

Furcsa, hogy utolsó gondolataim körülötte forognak, azon, hogy vajon hogy reagál nemlétemre, hogy mi lesz vele, hogy hiányzom-e majd neki, vagy megkönnyezik-e. Azt hiszem igen. Talán csak buta remény, talán csak csalfa képzelet, hogy szüksége van rám, hogy szeret, de jól esik, ezt hinnem, és érte harcolnom.

Jéghideg, fagyos ujjak marták el arcomat. Hegyes karmával belevájt amúgy is sebzett húsomba.

- Hiányoztam, Angyal?

Hangját és mondatait nem értettem tisztán, agyam valamiféle zavaros képet festett. Távolból jövő morajlás volt csupán, el-el csípet hangfoszlányok, megkevert, vontatott szólamok.

Feltépte sebeim, és végighúzta egészen a nyakamig. Az alvadt vérem által keletkezett heg eltűnt, és ismét éreztem a forró szivárgást.

- Térdre! – zúgott a hang.

Letépte láncaim, és tehetetlenül zuhantam a földre. Utolsó erőmmel, belekapaszkodtam a lábaiba, homlokom a térdére támasztottam. Nem akartam végérvényesen a földre zuhanni, de szükségem volt a támaszára.

- Hát még élsz. Kitartó vagy. Add fel! Az enyém vagy!

Hátrébb lépett, és én a porba hulltam. A szám tele lett a pokol szennyével, sebeim marta a kénes érzés. Fejemre taposott, és ezzel végérvényesen megszégyenített.

- Hódolj be, és megkímélem semmitmondó életed!

Utolsó erőmet magamba szívva martam bele a talajba, és igyekeztem felemelni a fejem. Erőlködésem hiábavaló volt.

- Mit tudsz felajánlani Angyal? Mond ki a varázsszót, és vége! Elmehetsz!

Dacos némaságom feldühítette, hajamnál fogva felhúzott a földről.

- Rendben, játszhatunk másképp is. – vicsorgott. – Én ráérek. Vagy így, vagy úgy, de az enyém lesztek. Utolsó esélyt adok neked. Egyetlen apró esélyt. Véreddel lepecsételed a szerződésünk, és elengedlek.

Nem láttam a betűket, nem tudtam elolvasni, mi áll benne, és esélyem sem volt a döntésre. Erőszakkal tolt fölé, és sebeim tépve tette érvényessé azt.

- Így. – nevetett fel hangosan. – Jó kis Angyal. Még találkozunk.