2011. augusztus 12., péntek

Nyitott szemmel


- Nah, várod már az estét? – böktem oldalba a mellettem gubbasztó szőkeséget. Fel se vette, szerintem meg se hallotta. A fülében ott lógott az a borzalmas vacak, amin keresztül az a számomra elviselhetetlen zaj áradt. Egy ideje a kedvemért, így hallgat zenét. Hmm szépen fogalmaztam, tegyük idézőjelbe ezt a szót. Inkább nevezzük hangok egymásutánjának, vagy még egyszerűbb szavam van rá, ricsaj. Eszeveszett, értelmetlen gitárszaggatás, ha hangszer volnék, elsírnám magam. Mindegy, neki tetszik. Megálltam vele szembe, majd beletúrtam a hajába. Rámnézett, én intettem.
- Mond. – mosolygott, miközben kiszedte a dugaszt a füléből.
- Várod már az estét?
- Persze. Tök klassz lesz.
- Kérnék tőled valamit.
- Persze, mond.
- Be kéne vásárolni, még én előkészítem az asztalt meg ilyenek, így időt spórolnánk, menni fog?
- Naná. Mit kell venni? – csillant fel a szeme.
- Ott a lista a konyhaasztalon, mellé tettem elég pénzt. Ha szeretnél még valamit, nyugodtan vedd meg magadnak.
- Remek. – Mosolygott, és elindult ki a konyhába.
- Kérlek, mindenképp azt vedd, ami oda van írva. Nem véletlen írtam márkát.
- Igen apaaa… - és kislisszolt az ajtón. A levágtatott a lépcsőkön, és mire a kapuhoz ért, már ismét a fülébe zajongott a masina.

Már a harmadik szekrényem kutatom át, és még mindig nem találom azt a terítőt, amit fel szeretnék tenni, szinte észre se vettem, hogy lakótársam még mindig oda van, mikor csengettek.
Legnagyobb meglepetésemre Yuki toporgott az ajtó előtt. Pedig meg voltam róla győződve, hogy a szőke úgy elviharzott, hogy nem vitt kulcsot.
- Szia. – mosolygott rám a megszokott módon.
- Szia. – vághattam még mindig meglepett képet.
- Korán jöttem?
- Jajj dehogy, csak azt hittem Gil az.
- Miért, hol van?
- Elküldtem boltba.
- Oh, biztos előkerül. Ismerve ezeket, a külföldieket tuti leragadt a játék részlegnél és épp valamelyik új játékunkat tolja. – nevetett.
- Azért én aggódom. – néztem az órámra. – Már vagy két órája elment.
- Uhh, akkor jobb lesz, ha megkeressük.
- Igazad van. Megpróbálom felhívni.
A dallam a szobából jött, Yuki nekilódult felkutatni, majd a fehér kis mobillal tért vissza.
- Ezen, nem fogod elérni. – mosolygott.
- Remek. Akkor kérlek, Te maradj itthon, és tartsd a frontot, ha netán elkerülném. Csörögj, ha hazajött. Én pedig elindulok megkeresni.
- Rendben. – vágta be magát a fotelba, és a távirányítóért nyúlt. – addig megnézem az esti filmet.
- Okké, akkor hívj. – és kiviharzottam az ajtón. A kertkapunál megálltam egy pillanatra, majd a kocsihoz indultam. Jobbnak láttam ezt a megoldást, mert mi van, ha nem csak a pár sarokkal arrébb lévő boltba kell mennem, hanem fel kell kutatnom érte a várost.
A gázra tapostam, majd nagy nehezen találtam parkoló helyet is. Elindultam befelé, és mint valami felajzott bika kutattam a sorok között.
Megtaláltam. Ott állt a rizses polc előtt. Az egyik lábáról a másikra ereszkedett, és igencsak tanácstalan képet vágott.
- Mi baj? – érintettem finoman a vállát nehogy megijedjen.
Könnytől csillogó szemmel nézett rám, majd elfordult.
- Semmi. Mindjárt kész vagyok.
- Látom, hogy valami nincs rendben. Kérlek. Már nagyon aggódtam érted.
- Tényleg nincs baj. – fújtatott.
- Rendben. – vágtam savanyú grimaszt, majd a vele szembe lévő polcról lekaptam két zacskó rizst, és a kezénél fogva elrángattam. Nem ellenkezett, csak jött utánam. Már csak a szója szósz és némi rágcsálni való hiányzott a listáról, azokat is gyors betettem, és a kasszához álltam. Mellettem Gil az embereket bámulta, a pár sorral arrébb álló nőt, és a karján ülő csecsemőt. Mindenkit, csak engem nem.

Mikor kiértünk, mindent betettem a csomagtartóba, míg ő tanácstalanul ácsorgott mellettem. Éreztem, hogy valami bántja, de nem akarja elmondani.
Tudtam mit kell tennem. Nem hazafelé indultam. Yukinak írtam egy sms-t: Megvan. Pár óra, és otthon vagyunk.
Érteni fogja. És elindultam neki a város másik oldalának.
- Hova mész? – kérdezte alig hangon.
- Egy nyugis helyre. – mosolyogtam.
Egy hatalmas fa lombjai alatt parkoltam le. Lekapcsoltam a motort, majd hátra dőltem az ülésben. Körülöttünk, egy teremtett lélek sem volt.
- Nos, elmondod mi bánt?
- Semmi. – szipogott.
- Na jó, ne viselkedj úgy, mint egy ovis. Felnőtt emberek vagyunk, kérlek, mond el szépen mi baj, hátha tudok segíteni.
- Csak… - szipogott tovább, és törölgette a már piros szemeit. Majd néma csend.
- Kérlek. – simítottam végig a kezén.
- Azt mondtad, hogy…
- Mit? Én bántottalak meg valamivel?
- Dehogy. Csak mondtad, hogy ne hozzak másfélét.
- Mit? Nem értelek. Gilbert könyörgöm, mond már mi bánt.
- Hogy mondtad, mást nem hozhatok, csak amit leírtál, és nem volt.
- Micsoda? Mi nem volt?
- Olyan rizs. Nem volt nekik.
- És? Tettünk be másfélét. Nehogy azt mond nekem, hogy azért nem jöttél haza, mert nem volt xy márkájú rizs a polcon, csak z, mert akkor felkötöm magam.
Komolyan gondolta, ismét elkezdett sírni, én pedig nem értettem semmit. Ő szó szerint vette.
- Jesszusom. – fogtam meg a fejem. – megoldottuk nem?
- De.
- Sajnálom Gil, én nem gondoltam, hogy ebből ekkora baj lesz. Legközelebb másképp fogalmazom, ígérem.
- Nem erről van szó. Sajnálom. – motyogta.
- Gyere, sétáljunk.
Szó nélkül jött utánam. Lezártam a kocsim, majd elindultunk befelé a fák közé.
- Tudod, - kezdett bele. – apám nagyon tiszteletteljes ember. Mindig azt mondta, az ő szava szent, és így nevelt minket.
- Titeket?
- Igen, engem, meg a kisöcsémet. Elég hamar megtanultam, hogy amit ő mond, az úgy van. Ha a kékre azt mondja, piros, akkor az attól a naptól piros is.
- Mennyi idős az öcséd?
- Nyolc éves, nemsoká kilenc lesz. Nagyfiú már.
- Értem. És az apukád, bántott titeket?
- Párszor megvert, mikor nem úgy volt, ahogy. Szóval hamar megtanultam, hogy mindent szó szerint és parancsként vegyek.
- Mond. – fogtam meg a kezét finoman, és állítottam meg. – szerinted én bántanálak?
- Nem. – motyogta.
- Figyelj rám. – simítottam végig az állán. – lassan fél éve, hogy velem laksz, nagyon szeretném, ha boldog lennél, ezt tudnod kell. Én soha de soha nem bántanálak, szeretlek téged.
- Tudom.
- Akkor, miért nem jöttél haza?
- Féltem, hogy kiabálni fogsz.
- Úgy ismersz? Most tényleg, kiabáltam én valaha is veled?
- Nem. Épp ez az. Túlságosan is nyugis vagy. Azt hittem, az első veszekedésünkkor, hogy kiteszed a szűröm. Erre csak meg akartad velem beszélni. Nem vagyok ehhez szokva.
- Soha nem ártanék neked, értesz? És addig maradsz itt, amíg csak szeretnél.
- Biztos?
- Persze.
Átölelt, finoman, és félénken, de megtette. Magamhoz húztam, és rászorítottam.
- Jól van. Menjünk szépen haza, Yuki már aggódik biztosan.
Csak bólogatott.
- Jó itt neked? – kérdeztem a tájat bámuló utasomtól. – bólogatott.
- Szeretném, ha tudnád, hogy.
- Tudom. – vágott közbe.
- Na mit tudsz? – mosolyogtam.
- Hogy mit akarsz mondani?
- És mit?
- Hogy családtag vagyok.
 - Pontosan.
- És Yuki?
- Ő is az.
- Mióta ismered?
- Huh, hát… Ő nem emlékszik rá, csak később mondtam el, de hat éves korom óta. Ott állt az árvaház udvarán. Körülötte már mindenki eltűnt. Elvették a maciját, vagy valamelyik játékát, már nem tudom. Négy éves volt.
- Árvaház? – nézett rám csodálkozva.
- Igen, tudod, nekem sose volt családom. Legalább is nem tudok róla.
- Nem tudtam.
- Tudom, nem beszéltünk róla még.
- És mi volt?
- Nagyon nyeszlett kisgyerek voltam. Alacsony és vékonyka. Kinn voltak a bordáim. A gondozó néniknek úgy kellett tömniük, hogy egyek is valamit. Féltem az emberektől, sőt rettegtem. Így senki nem volt a közelembe, mert amint egy bizonyos távolságba kerültek, és ordítottam, mint a sakál. Rettegtem tőlük.
Ott állt, és nem vett észre. Sokáig figyeltem. A földet bámulta, és.. kitekerték a kezét, lehet el is törték, mégse sírt. Tartotta magát, és olyan erősnek és büszkének látszott. Ő volt az első ember, akihez odamentem. Megálltam mellette, és megfogtam a kezét. Ő rám nézett, egyenesen a szemembe. Olyan megfoghatatlan tűz lobogott benne, olyan elmondhatatlan erő, és szikrázás.
Két hétig, csak két hétig voltunk egymás mellett, majd Őt elvitték, én meg, ismét egyedül maradtam.
- Örökbe fogadták?
- Igen, egy nagyon kedves nő vitte haza. Hihetetlenül szerette.
- Mi van vele?
- Már meghalt sajnos, mikor Yuki 16 volt.
- Sajnálom.
- Én is.
- És Te?
- Én?
- Örökbe fogadtak?
- Nem, soha. Tizennyolc éves koromban, egy csomag ruhával, és némi pénzzel kiléptem az árvaház ajtaján.
- Sajnálom. És aztán?
- Majd elmondom jó? Mostmár tényleg ideje lesz felmennünk. – mosolyogtam, miközben kiszálltam az autóból.
Yuki az ablakból intett nekünk, és mire az ajtóhoz értünk, már ki is nyitotta. Mosolygott, és megveregette mindkettőnk vállát.
- Üdv itthon.

1 megjegyzés:

  1. Csodálatos volt mint mindig, az elején még én is aggódtam Gil miatt, hogy hova tűnt, majd amikor végre meglett,és tétován álldogált a rizsespolc előtt, sejtettem, hogy mi lehetett az oka a késlekedésnek, de azt már nem, hogy emögött az érzés mögött az édesapja drákói szigora állt. És lassan néhány múltdarabka is a helyére kerül, ennek külön örülök, nagyon kíváncsi vagyok mikor láthatjuk a teljes képet. :D

    VálaszTörlés