Barca

- Barcelona, Hospital del Mar… Hát mit is mondjak, nagy üveges kocka épület, kedvesen berendezett szobák, apró virág az asztalon. Nem vagyok teljességgel megelégedve, de végtére is, nem volt annyira rossz.

Tény, közel voltunk a tengerhez, szinte csak elindultunk, és már ott is volt. Mindent összevetve nem is rossz ez a nyaralás dolog.

Nem volt naptejem, a nagy pakolásban otthon felejtettem. Gil elrángatott valami gigantikus pipere boltba. Vettünk egy nagy tégelyes sárgásbarna cuccot, amit húdesok faktoros napvédőnek csúfoltak, lehet én vagyok görcsös, meg márka hű, de nem szívesen kenegettem magamra. Ki tudja, mi lakik a furi üvegbe. Kinevetett, nem tudom hányszor tette a majd másfél hét alatt, de kezdtem hozzászokni.

Be kell valljam, sokkmindenre képes az a kékesszürke szempár. Elérte, hogy elmenjek vele egy focimeccsre. Közlöm, hogy én és a futball olyan messze állunk egymástól, hogy na. Sose értettem a logikáját, hogy miért jó a pályán lévő tizenegynéhány egy színbe öltözött férfinak, hogy egy manapság furcsa foltos bőr golyót üldöznek, miközben ugyan ennyi, más színben pompázó pasas tömeg, az ellenkező oldalra rohangál, és egymást fellökve harcolnak ezért a valamiért. És egyesek ez nézik. Nagy megdöbbenésemre, igen csak sokan. Eleinte igyekezett Gil felvilágosítani a szabályokról, de azt hiszem egy idő után, elvesztette a türelmét. Körülbelül két percente, ha nem kevesebb, böködtem oldalba, hogy most miért sípoltak, vagy ez a zászlólendítés mit jelent, meg a les az most mi. Egy idő után csak csúnyán nézett rám, így leszoktam a kérdezgetésről, és igyekeztem a pályán futkosó eseményeket felfogni. Eredmény Barca-Reál 0-1. Nem tudom, ennek örülnöm kéne-e vagy sem, hiszen, hamár itt nyaralunk, úgy illik, nekik szurkoljunk, de végtére is, Gil elégedetten állt fel a meccs végén, és jóízűen majszolta be a doboz alján maradt pattogatott kukoricát. Ebből arra következtetek, hogy jól érezte magát.

Ha neki jó, nekem is, igaz?

Tudod milyen vagyok, pontosan tudod, és ne mosolyogj az orrod alatt. Nem tudok úszni, ez van. Gúnyolódott, de most nekem miért? Mégis ki feltételez ilyesmit, hogy egy húszas évei végén lévő, na jó lassan ott tartó srác tud úszni? Jó, hát a gyermekek többsége megtanul, vagy így vagy úgy. Fogják, behajítják a medencébe, azt éld túl, vagy a jobbik eset, hogy mutatják a trükköt, és fenn tartják a vízen az apróságot, aztán majd beletanul, vagy ilyenek. De nekem nem volt ilyen. Együtt éltük le az életünk azon részét. Tudod, hogy nem volt lehetőségem. Mindegy. Te megtanultál, mert bátrabb voltál nálam, és valljuk be, sokkal vakmerőbb is. Akkoriban mennyi hülyeséget csináltál, és volt nap, mikor engem is belerángattál. Bevallom így utólag sem bántam meg. Nem volt az olyan rossz. Sőt, kellemes emlékeim vannak róla.

Jajj kébzeeld, vett nekem úszógumit. Majd felrobbant a nevetéstől, mikor meglátta a képem. El tudod te képzelni, milyen dühös voltam? Ez a kis dög meg….. és még viccelődik is. Komolyan mondom, ha nem hiányozna a társasága, már rég agyon csaptam volna. Egész héten mást sem csinált, csak rajtam szórakozott. Mindig kitalált valamit, amibe persze én nem akartam részt venni, hisz ki az a marha, aki sok-sok méter magasról lecsúszik azon a kacskaringós csúszdán? Na jó, rengeteg volt, mert kábé sort álltak előtte, de én? Hogy ilyesmire felmásszak? Hát nem ment még el az eszem.

- De igen. Hisz felmentél. –vihogott.

- Fel. Nem tudom hogy csinálta, de megtettem.

- Élvezted?

- Borzalmasan. Aztán nem lehetett elszedni onnan.

A velem szemben szétterpeszkedő Yuki már a hasát fogta a röhögéstől. Örülök, hogy ennyire szórakoztatom, de azért…

- És, mi volt még? Mesélj!

- Hullámvasút, ami, juj soha többé. A szívem úgy kalapált, azt hittem ott hagyom valahol félúton. A szőke meg… fülig ért a szája, és cincált, hogy menjünk még egyszer. De én erős voltam, a kezébe nyomtam a zsetont, aztán közöltem vele, hogy gyerek nap van, használja ki. Én meg leültem egy nyugisabb részen üdítőzni, és néztem, ahogy össze vissza felül mindenféle idióta gyomorforgatóra.

Ettem vattacukrot, ő meg csak savanyú képet vágott. Nem kellett neki. Milyen ember az, aki nem szereti az édességet? Nos, Ő… nem szereti, sőt, kifejezetten utálja, így mikor én édesre vágytam, Ő inkább savanyút kívánt. Szép kis banda mondhatom.

Kaja. Ettünk sok furi dolgot, de egész ízletesek voltak. A gyomrom nem szívesen vette a kísérletezgetéseinket, de egy idő után beleszokott.

Állatkerteztünk. Azt nagyon élveztük mind a ketten. Olyan gyorsan eltelt a nap. Csináltam egy csomó képet, majd odaadom, megnézheted. Mi is volt még? Jah igen. Hazafelé esküdni mertem volna, hogy majd besípol a szerkezet a reptéren, amin keresztül kell menni. Már láttam lelki szemeim előtt, ahogy minduntalan visszaküldözgetnek, mert még mindig bípel És egy idő után ott állok egy szál alsóban és cipőben. Ez meg még mindig riaszt. Elképzeltem, ahogy kiderül a tolvajlásom, és lesittelnek, mert a cipőmben akartam kicsempészni az ők aranyszín homokját, és az volt a tervem, hogy majd eladom a japán feketepiacon jó pénzért… De képzeld, nem történt meg. Minden fennforgás nélkül át tudtunk menni a kapun, így csak otthon tudtam kiszórni a cipőmből azt az özön homokot.

- Komolyan Luci, ezért már megérte.

- Ne nevess ki. Borzalmas vagy.

- De most miért? Rosszabb vagy mint egy vén tata. Ne legyél már ennyire görcsös basszus.

- Nem vagyok az.

- Jajj dehogy nem. Lucius kérlek, ne nevettess mert már fáj a hasam esküszöm.

- Akkor inkább most te mond el, milyen volt. – néztem bele egyenesen a meleg barna szempárba. Elvette rólam a tekintetét, lassan felült, majd belekavart a már egy órája kihűlt kávéjába. Szerintem észre se vette, mikor a pincér hozta, úgy el volt foglalva, hogy engem hallgatott, és próbált diszkréten nem megfulladni a nevetéstől.

- Na, mond már. – erősködtem picit.

- Jó volt. – nagy levegőt vett. – megismertem valakit.

Az ablak felé bámult, tekintete csillogott, ujjai finoman fogták a kávéskanalat. Hüvelykjén még mindig ott van a gyűrű, melyet tőlem kapott úgy öt éve, lehet több. Nem mert a szemembe nézni. Arcán lassan megjelent egy jól látható vörös pír. Azt hiszem, szégyellte magát, vagy csak… nem tudom.

- Kérlek, folytasd.

Erőt vett magán, majd néhány erőteljes lélegzetvétel után, belekezdett.

- Külföldi, lehet sosem lesz belőle semmi, sőt biztos vagyok benne. A bárban találkoztam vele. Mellém ült, s mikor jött a pincér, én kértem egy koktélt, ő pedig intett, hogy neki is ugyan ezt, és ő állja. Beszélgetni kezdtünk. Kedves fickó. Törte az angolt, de azért megértettem. Én se vagyok valami jó benne. – kuncogott. Aztán jöttek a koktélok, az este meg repült tova. Finom selyem nyakkendője volt, és előkelő öltönyt viselt. Széles vállú, magas. Volt valami… valami elmondhatatlan a szemében, ahogy tükrözött.

- Honnan való volt?

- Félvér, az édesanyja japán származású, még a világháború vége felé költöztek el Franciaországba jobb remények után kutatva. Apja pedig valami olasz pasas volt. Így ő egy szép keveréket adott kettejükből. Sötétbarna haja van, hátul copfban összefogva hordta. Enyhén hullámos. Igazán szép, sokkal selymesebb tapintású, mint a mienk.

- Tudom. – mosolyodtam el.

- Jah tényleg. – nézett rám, egy pillanatra, majd ismét elvette a tekintetét. Még mindig zavarban volt.

- Szóval, ez a második este volt, mikor találkoztunk. És mikor már tényleg csak ketten maradtunk a bárban, és a pincér óvatosan közölte, hogy zárnának, mert lassan kezdődik a következő este, megbeszéltük, hogy ott találkozunk megint.

- Ez remek. És tartotta a szavát?

- Igen. – mosolygott el. – minden nap betartotta az ígéretét. Elmentünk fürödni, meg sétáltunk a parkba. Vele mentem, múzeumba is.

- Ez remek. – néztem rá szelíden. Tényleg örültem neki, szeretném, ha boldog lenne. Jó látni, ha mosolyog, ha vidám, ha…. Jó látni, mikor Ő maga.

- Igen. – dőlt hátra- tényleg az. Szerinted, működne?

- Én csak remélem. Hiszen kedvelitek egymást nem?

- Azt hiszem, igen. Én megkedveltem, jó társaság, nagyon finom, és művelt. Kicsit hasonlít rád.

- Na szép. – nevettem.

- Sajnálom, de nekem ez az esetem.

- Semmi gond. És mi volt?

- Az égvilágon semmi. Mármint úgy, olyan értelemben. Semmi se volt. Csak jól elbeszélgettünk, és volt pár remek napunk. Kicsit félek is, hogy Ő, csak mint barát kezel. Én, szeretném ha.

- Megértelek. –vágtam közbe. Furcsán hangzik, de nem akartam tőle hallani a végét, valahogy… annyira magamnak érzem Őt. Még mindig. Ennyi év után is.

- Szóval megadta a címét, és majd tudok beszélni vele a netten.

- Remélem, hogy keres majd, és…

- Én is remélem. Jó lenne, nagyon jó. De ha nem, akkor is, megérte. Volt egy remek társaságom, és egy remek nyaralásom. Köszönöm neked.

- Ugyan. – legyintettem. – Apropó, Gilbert felvetette, hogy jó lenne összehozni egy közös vacsit. Én főznék, mit szólsz?

- Remek. Benne vagyok.

- Akkor holnap este nyolckor várunk szeretettel.

Még sokáig beszélgettünk, mindenféléről. A pasasnak nem tudom a nevét, de nem is kérdeztem, valahogy jobb így, személytelenül. Majd úgyis megemlíti, ha úgy tartja jónak. Addig meg Ő a külföldi, aztán kész. Örülök is, de fáj is a szívem. Yuki a családom, egy darabka belőlem. Ismerem már sok-sok éve. És félek, hogy egy napon, nem lesz nekem. Nem tudom, túlélném-e. Talán összeroppannék itt legbelül.