Pelyhek

Megj: Ez most kicsit más, kicsit külön van a többitől, de ez is részük. Most nagyot ugrunk az időben, sokkal nagyobbat, mint eddig. Ez itt a jelen, egy töredéke annak, ahol most állnak.

-         Regglet. – dugta ki az orra hegyét a takaró alól.

-         Felébresztettelek? Ne haragudj, nem akartam.

-         Hova? Jaah.. péntek van.

-         Igen, már bent kéne lennem.

-         Ne menj. –suttogta.

-         Muszáj mennem. –sóhajtottam, átvéve az ő csendességét.

Megfogta a kezem, finom erőszakkal húzott vissza magához. Lágy ölelést adott.

-         Ne. –cuppant a vállamba. –Kérlek. –ismételten puszi.

-         Rávettél. Maradok. –mosolyogtam rá lágyan, s ő, kihúzta az ingem, és végigsimított a mellkasomon.

Beleborzongtam az érintésébe, forró tenyere felfűtötte bőröm. Jól esett az érintése. Mellé ültem az ágyon, és a kezét fogva, magamhoz húztam. Nem ellenkezett.

Belecsókoltam a szőke fürtökbe.

-         Szerinted, mivel töltsük a napot?

Nagyot nyújtózott majd a nyakam köré fonta a karjait.

-         Menjünk sétálni –suttogta.

-         Hmm, jó ötlet.

Másfél óra telt el, mire kikászálódtunk az ágyból, én reggelit készítettem, ő letusolt, és felöltözött. Feltette a kedvenc lepkés fülbevalóját, és a bőr nyakláncát is. Nem öltözött túl feltűnően, de nem is ingben feszengett. Pont számára megfelelő utcai viselet volt. Én a fehér ingemet bordóra cseréltem, hozzá kötöttem aranyszín nyakkendőt, amit tavaly pont Tőle kaptam, s miután készen voltunk, ő dzsekit is húzott, én zakót és elindultunk.

Rég jártunk ebben a parkban, valahogy mostanában annyi minden összejött, hogy nem volt időnk egymásra, és magunkra sem. Ő sokat nyílt, végre nélkülem is kimozdul, és elkezdett egy iskolát is, amit úgy látom, kedvel. A kiskölkök elmentek Olaszországba két hétre, így végre van egy kis csend, és ismét egymáséi lehetünk. Igazán rég volt már így. Majdhogynem három éve annak, hogy minden fenekestül megváltozott. Együtt éltünk, úgy, hogy a kapcsolatunk nem volt túl rózsás, és még mindezt tetőzte az, hogy Gil kisöccse is hozzánk költözött, majd Dominicot is befogadtuk. A kicsik mellett nem maradt időnk kérdésekre, sem arra, hogy együtt legyünk. Jöttek a kötelességek. A napjaink nagyrészt általános beszélgetésekkel teltek, mégis egyre inkább éreztem az összhangot, és azt, hogy hála az apróknak, egyre inkább egy csapatot alkotunk. Ő nem veszekszik, nem kiabál, nem dacol. Inkább segít, és szépen lassan kinyílt nekem és mindenki másnak is. Gilbert már nem az a fiú, akit 5 éve ott találtam a földön. Ő már azóta egy teljesen más ember. Nem bánom, hisz én sem az vagyok, aki voltam. Tűz és víz voltunk, most pedig családként élünk, és ez, csak úgy lehetett, ha mind a két fél nyit, és változik a másik kedvéért. Sok szokásomat kinőttem, már nem vagyok olyan görcsös, és azt hiszem bátran kijelenthetem, boldog vagyok. Van egy családom, és szeretem őket. Bár mikor az ember kisfiú, nem így képzeli el az ideális családmodellt, de nem panaszkodom, hiszen szeretet vesz körül, és ez az, amire életem során vágytam…

-         Nézd! –fogott rá a karomra és vadul mutogatott. Egy szempillantás alatt elveszítettem a fonalat a saját gondolataimban, és igyekeztem koncentrálni. A park végében lévő cseresznyefákra mutogatott. Apró kis rózsaszín virágjaik nyíladoztak, és a szél lágyan lengette ágaik.

-         Itt a tavasz. –suttogtam, miközben kinyújtottam a karom, tenyerem az égnek, és vártam.

-         Mire vársz? –Kérdezett bökdösve.

-         Ssss. Pelyhekre.

Némán állt, és várt, bár sejtem, nem tudta, mire is.

Talán egy óra is tovaszökhetett, mikor tenyerem érintették az első fagyos pelyhek. Lágyan hullámoztak és hulltak le a magasból.

-         Havazik. Ámult bele a tenyerembe.

-         Az utolsó. –suttogtam, majd a csillogó fehérséget, a kezébe adtam. Elindultam, de nem engedtem el.

-        

Kéz a kézben sétáltunk még a nap le nem ment.