2012. március 7., szerda

Egy sima, egy fordított

Gabriellt furcsa, megmagyarázhatatlan érzés vette körül, miközben nyugodt tempóban haladt a hatalmas, gránátból és ezüstből kirakott folyósón. Megannyiszor tette már meg ezt az utat. Napi rendszerességgel, közlekedett a hálókörletek közt, fenntartva az egyensúlyt. Kapcsolati pont volt aki, elmondta, mi a dolga az angyaltársainak.
Most mégis más volt. Életében először érezte azt az átható, semmihez sem hasonlító bűzt. Orrát irritálta ez a szúrós, keserű és egyre erősödő szag. Keresztül hatolt a testén, marta, facsarta, cincálta. Hátán végigfutkosott a hideg, még a napfényben ezüstösen csillogó szárnyait is megremegtette ez az érzés. Nem esett neki jól. Életében először tapasztalta azt, amit barátjának, sok ezer éven keresztül viselnie kellett. Az irigység és a gyűlölet szaga volt ez, az utálaté, melyet angyaltársai vetítettek ki felé.
Megállt a hatalmas ajtó előtt, majd nagyot nyelve, egyet koppantott, s várt. A monstrum lomha mozgással nyílt, a fény, mely kiáradt belőle, szinte elvakította.
- Gyere be, kérlek. – hallatszott a lágy, dallamos hang odabentről, segítve az angyalunkat a felocsúdásban. Néhány perc is eltelt, mire képes volt a földbe gyökerezett lábát mozgásra bírni. Szemét bántotta a teremből áradó fény, szája pedig tátva maradt a látványtól. Méltóképp viselte, a Tükrök Terme nevet. Amerre a szem ellátott, végtelen hosszú sorban, két oldalt tükrök sorakoztak, mindegyikükből más-más színű, vakító fény áradt ki.
- Gyere csak közelebb. – vízhangzott a hang.
Gabriell néma áhítattal, enyhén meghajolva, szemét lesütve lépdelt előre, majd letérdelt az Égi fénylő aurája előtt.
- Üdvözöllek. – harsogta. – Állj fel, kérlek.
Az angyal nagyon óvatosan és lassan emelkedett fel, szárnyait, cseppet megborzolta, szemeivel, még mindig a folyosó gránit lapjait fürkészte, pontosan tudta a szabályt, miszerint, tilos a szemkontaktus.
- Kérlek, - vett visszáb hangjának erejéből – nézz rám.
Hatalmasat nyelt, küszködve a torkát mardosó csomóval, de hiába. Óvatosan emelte Teremtőjére tekintetét. Nem látott mást, mint fényes aurát, melyen keresztül is látott. Kissé meglepődhetett, mert az Égi, elmosolyodott.
- Nem kell félned. Nem látod a valódi alakom, csak ha azt én, úgy kívánom. Ebből a teremből, nem szivárog ki semmi. Ez itt, az én rezidenciám, és ami körülöttünk van, az, az én művem.
- Értem. – motyogta kissé megszeppenve.
- Minden tükör, egy élet, minden élet egy út, mely valahonnan valahová vezet. A tükrök, mindent elárulnak nekem. Látod, ennél itt például, már sötétedik az üveg. Azt jelenti, hogy ez az ember belül már annyira romlott, hogy lehetetlenség visszahozni a jó oldalára, őt már bekebelezte a gonosz. Vagy itt – simított végig az üvegen – már középig megrepedt. Azt jelzi, hogy már közel van az életének vége. Ha egy ember meghal, eltörik a saját tükre.
- Miért vagyok itt? – kérdezte kissé félénken.
- Türelmetlen, és lényegretörő. – kacagott fel csengő hangon. – Pont, mint Lucifer. Miatta vagy itt. Mikor voltál Nála?
- A napokban láttam, ahogy végigszeli a parkot, épp egy kisfiúra felügyeltem, egy villanyoszlopon állva, mert Ashakielnek sürgős dolga akadt.
- Nem így értettem. –csóválta enyhén a fejét. – Mikor beszéltél vele?
- Elég régen. Nincs jogom beleavatkozni a földi lények életébe. Jelenlétemmel csak összezavarnám, de vigyázok Rá, nem kell aggódni.
- Azt tudom. – csendesedett el még jobban, majd egy arannyal és gyémánttal kirakott faragott karfájú heverőre ült. - Gyere ide kérlek. – sóhajtotta.
Az angyal némán teljesítette a kérést, majd tisztes távolságban, megállt.
- Kérlek. – suttogta a fénylő alak, miközben kinyújtotta a kezét.
Szárnyait szorosan maga köré vonva, kissé félve lépett közelebb. A vele szembe ülő alak lágyan simított végig az ezüstös tollakon, finoman borzolta fel őket, s finoman húzta vele közelebb angyalát.
- Ti vagytok az elsők, - sóhajtott – Belőlem születtetek, a saját képemre mintáztalak benneteket. Te, aki anno az Édenkertet őrizted Lucifer letaszítása után, ma meg a lakhelyünk, s emellett hírvivő vagy. Mikáél, a Mennyei Sereg vezetője, Uriél, aki a Fény Krónikájának őrzője, Ráfáél, az Isteni gyógyító, Ráquél, aki a karmikus kapcsolatokért felel, és persze Lucifer… Ő, aki az első volt, minőtök közt.
Az angyalt forrósággal öntötte el Teremtőjének lágy érintése, oly régen nem érezte, hogy el is felejtette. Tapintásának lágyságát nem lehet leírni, a legdrágább, legminőségűbb selyem vagy bársony, ehhez képest durva pokróc. Bizsergette testét, s a Belőle káradó hő, lágyan tüzelte fel. Összezavarta ez az érzés, nem tudott vele mit kezdeni, de túlságosan jól esett neki ahhoz, hogy hátrébb lépjen.
- Bűntudat mardos, képtelen vagyok feldolgozni ezt. Lucifert nemrég, megkörnyékezte a gonosz. Féltem Őt. Mi lesz, ha elragadja?
- Nem kell. – nyugtatgatta Gabriell. – Lucifer erős angyal, mindig is az volt. Még mikor a pokolban élt, akkor is ellent tudott állni, meg tudta őrizni a tisztaságát. Másképp, most nem lenne ott, ahol. Nem kaphatott volna új esélyt.
- Ez igaz, de ne feledd, hogy mit tettünk Vele. Ez a teher engem nyom, és nem tudom, meddig vagyok képes cipelni.
Lágyan nyitotta szét a szárnyait, majd a köztük lévő alig távolságot is megszüntetve, puhán ölelte körül a Mestere auráját.
- Nem tehettél mást. – suttogta.
- Dühös voltam, és meggondolatlan. A legtisztább, legélőbb, legigazibb angyalom vetettem a mélybe.
- Mi tettük.
- Parancsot teljesítettetek, az én parancsom. Szükségem van, a megbocsátásra. Arra, hogy megbékéljen a lelkem ezzel.
- Mit szeretnél, mit tegyek?
- Menjetek le Mikáél-el Hozzá.
- Seregestül?
- Nem szükséges. Csak ti, ketten. Adjátok Neki oda, a maradék emlékeit, azokat, amiket még én vettem el Tőle, sok száz éve.
- Mindet?
- Igen, mindet.
- Uram. – térdelt le Elé, méltóságteljesen. – tudod, hogy a szavad, szent a számomra, de jól meggondoltad a tetted? Ha megtudja, hogy elárultuk, hogy a Hozzá legközelebb álló angyal volt, aki letépte a szárnyait, s végignézte gyötrelmes kínlódását…
- Nem kell félned, drága Gabriell. – simított végig az arcán. – Az én parancsomnak engedelmeskedtél. Minden teher az enyém.
- Ő a legjobb barátom. – könnyezte bele az őt simító tenyérbe.
- Tudom. Néha kicsit több is annál. – adott lágy csókot a homlokára.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése