Szőke varázs

- Jó reggelt. – mosolygott rám, a konyhaasztalnál ülve.

- Szia. – vakargattam meg igencsak álmos fejem.

- Jól aludtál?

- Mennyi az idő?

- Majdnem dél van. Hétalvó. – tolt elém egy csésze, gőzölgő kávét.

- Uhh. Köszi Gil. – mosolyogtam rá.

- Gondoltam kelleni fog.

- Nagyon tudsz. – néztem rá hálásan.

- Na mesélj, mi volt? – ült le mellém a székbe.

- Ne is kérdezd. – fogtam meg a fejem.

- Yukival?

- Komolyan mondom… Mi?

- Gond volt?

- Honnan tudod hogy?

- Nem vagyok bolond. Kiszúrtam. A készülődés, az idegesség…

- Ne haragudj, hogy…

- Spongya. Inkább mond el!

Belekezdtem, elmeséltem mindent Neki, töviről hegyire. Mi volt az étteremben, a boltban a pénzekkel, meg a sikátori esetet. Kiröhögött a bolti mesém kapcsán, közölte, nem is várt márt tőlem. Majd komolyra fordult a tekintete, a folytatásnál.

- Szereted még?

- Fontos még nekem, de, már másképp.

- De szereted?

- Te vagy nekem.

- Nem ezt kérdeztem. Lu, kérlek!

- Igen. – sóhajtottam.

- Értem. – mondta ki a szót elkeseredetten. Akkor jöjjön el. Megengedem, hogy itt lakjon, amíg rendeződik a dolog.

- De.

- Nincs de. – állt fel, és elindult a szobája felé.

- Gil, kérlek. – indultam utána.

Rám csapta az ajtaját.

- Hagyj most!

- Gil. Egyetlen percet kérek, nyisd ki. – simítottam végig az ajtó pácolt erezetén.

Kinyitotta, majd nekem hátat fordítva leült az ágy szélére.

- Egy perc! Nem több!

- Köszönöm. – ültem le közvetlenül mögé. Kezemmel finoman a vállára simítottam, de elhúzódott. Nem hagytam annyiban, így átöleltem. – Gil. Ő a múltam, nem több. Kötődöm hozzá, hiszen az életem része, nélküle nem az lennék, aki. Te sokat jelentesz nekem, ezt remélem, tudod. Te vagy a jelen, s remélem, a jövőm is. Belefáradtam a szélmalomharcba. Nem vagyok az a típus, aki magára önti, La Mancha lovagjának páncélját és vakmerőn nekivágtat a képzelt óriásoknak. Nem futkoshatok a végtelenségig egy képzelet után. Nekem szükségem van a biztos pontra. Túl sokáig voltam magányos, még akkor is, mikor nem voltam egyedül. Szükségem van arra, hogy mellettem legyenek, támaszt nyújtsanak. Bár kifelé erős vagyok, belül, nagyon gyenge.

Ő olyankor volt mellettem, amikor senki más, mikor egyedül voltam, úgy éreztem, oly kicsi vagyok, mint egy porszem. Kellett egy kapaszkodó, hogy ne rettegjek a széltől. Voltak napok, mikor úgy feküdtem le, hogy rettegtem a holnaptól, imádkoztam az ágyamnál, hogy ne jöjjön el az új nap, a nap, mikor ismét szembe kell néznem a démonaimmal. Nem futhatok előlük örököst, s nem várhatjuk másoktól, hogy megvívják helyettünk a harcunk.

Mindenki életében eljön a nap, mikor el kell engednie olyan dolgokat, melyekhez görcsösen ragaszkodik, melyekről vakon azt hiszi, képtelen nélküle, nélkülük létezni. Fáj, hasogat, sokszor felsebez, majd beléd döf, de rájössz, hogy utána is létezel. Bár a seb örök, s fájó pont marad, mégis képes vagy élni nélküle.

Megéltem ezt Gil, és hidd el, nem volt nehéz, voltak pillanatok, mikor nem tudtam magamról, mikor úgy éreztem, felemészt a sötét, és magával ránt.

Sokszor megkísért, érzem a jelenlétét, a húsomba maró hegyes karmait, érzem, ahogy húz lefelé, taszít a mélybe, ahol egykor éltem. Azt akarja, hogy örökké a rabja legyek, hogy a lelkemből táplálkozzon, hogy a kínomból merítsen erőt, de nem hagyom magam…

Kell, hogy legyen kapaszkodóm, egy pont, amiért élnem kell, amit kihelyeztem. Tudod, én családra vágyom, gyerekzsivajra magam körül, arra, hogy körülzsongjon az a sok kedves, csilingelő hang. Vágyom az ölelésre, arra, hogy szívből szeressenek, s hogy engem. Vágyom a tűzre, amely egy érintéstől lobban, s arra, hogy ez idővel se múljon, hogy lobogjon bennem, s hajtson előre, egészen a végéig. Nem tudom, mi okból vagyok, valójában itt, de tudom, hogy meg akarom élni, ki akarom használni az élet által nyújtott minden apró kis morzsát. Be akarom kebelezni, megemészteni, megélni.

Nem csak túlélni vágyom, vagy vegetálni, abból épp elég volt. Nincs szükségem olyan vágyakra, melyek nem teljesülhetnek, mert elevenen eltemettük őket.

Én szilárd alapokra szeretnék építkezni, és ehhez olyan társra van szükségem, akivel ezt, meg is tehetem. Yuki, bármennyire is szeretem, nem ez az ember, nem a megfelelő. Megpróbáltuk, nem ment, nem remélhetem a végtelenségig, hogy ez változik, hogy képesek leszünk egymás irányába oly szinten változni, hogy ez minden igényt kielégítsen.

Lehet, most is egy álmot kergetek, de nem szeretnék lemondani róla. Gil, én szeretlek Téged. – szorítottam rá jó szorosan. - Szükségem van Rád!

Lassan fordult felém, de nem nézett a szemembe, arcán ezüstösen csillogott a könnyei által keltett út. Finoman felém hajolt, majd szorosan magához ölelt.

- Jól van. – suttogta szipogva. – Megértettem.

- Micsodát?

- Téged.

- Hmm?

- Nem fontos. - csóválta a fejét.

- De az, nekem, az.

- Csak, - sóhajtott – a helyzeted. Én tudom, milyen. Megértelek, és, nem haragszom. Ne haragudj, hogy olyan durva voltam.

- Nincs baj.

- Nekem ez annyira más. Sose voltam így senkivel, és nem csak azért különös a kapcsolatunk, mert férfi vagy, hanem mert, annyira más vagy, mint azok, akiket eddig valaha ismertem. Nem vagyok hozzászokva ennyi kedvességhez, és ennyi jóhoz. Én sose voltam még így szeretve. A szüleim rendes emberek, de sose voltam a szemükben különleges. Sose éheztem, vagy ilyenek, egyszerűen csak, voltam számukra. Most érzem először azt, hogy tartozom valahova, hogy igazán, a részese egy egésznek. Ez nagyon jó, de mégis, egyben fura is. El kellett ezt fogadnom, el kellett Téged fogadnom, így. Mármint, azt, hogy tényleg ilyen vagy, hogy lehet egy ember, ennyire… nem is tudom, Te.

Kedvesen mosolyogtam Rá, bár nem egészen értettem, miről beszél, de örültem, hogy nem neheztel rám. Finoman túrtam a szőke tincsei közé, majd egy csókot adtam a homloka közepére. Csukott szemmel várta, hogy fojtassam, így adtam Neki még egyet, majd végigsimítottam az arcán.

- Ennyi? – vigyorgott rám gonoszul, majd puhán csókolt rá a felső ajkamra.

Hagytam, hogy Ő irányítson, diktálja a tempót, és állítsa fel a szabályokat. Suta volt, és néha kissé bizonytalan, de vágyott engem, s ez jól esett. Ez a nap kettőnkről szólt, csak és kizárólag RÓLUNK! Sose kérnék ennél többet.

Kockázatok, és mellékhatások

Én meg az a drága konfliktuskerülő magatartásom, úgy döntöttünk, nem megyünk rögtön haza, és rontunk ajtóstól Gilre, hogy jajj képzeld, a volt munkatársam amúgy, Yuki volt, és pár hétig bizony itt fog lakni. Valahogy úgy éreztem, nem lenne jó vége. Így, azt láttam a legjobbnak, hogy tartok némi szünetet, elmegyek, bevásárolok a boltba, addig kitalálom, hogy is vezessem ezt fel, drága egyetlenemnek.

Így is történt.

Miközben a polcok között masíroztam az enyhén nyikorgó kocsimmal, azon morfondíroztam, hogy vigyek-e Neki valamit? Végül is, nem árt, ha van egy kis apróság nálam, amit szeret, hátha örül neki. Így betettem egy zacskó savanyú cukrot. Nem is akármilyet, azt, amit a kedvencének véltem felfedezni. Citromosat. Elmosolyodtam a tényen, hogy mennyire nem egyezik az ízlésünk, még ebben sem, de legalább nem kell attól rettegnie, hogy éjjel feldézsmálom a dugi cuki készleteit. Eszem ágában sincs ilyen savanyú izéket a számba venni. Plusz öröm, hogy így, az általam kedvelt habcukor, mogyorós csoki, meg társai, biztonságban vannak. Azokra meg Ő nem gerjed. Nem értem a logikáját, de ha neki jó, hogy a néha savanyú modorát, savanyú cukorral frissíti, hát, tessék. Én nem akadályozom meg benne.

A kasszánál ácsorogtam, mikor eszembe villant, hogy a legfontosabb dolgot nem is hoztam. Sűrű elnézést kérés közepette robogtam vissza. Az emberek csúnyán néztek, de na, ez van, ezután az este után, csoda, hogy még fog az agyam. A pénztáros hölgy lágyan mosolygott, majd a kártyám háromszori elutasítása után, megkérdezte, van-e annyi készpénzem, mert úgy tűnik, döglődik a rendszer. Na Luci, ez sem a te napod. Kicsaptam a pultra a tárcám tartalmát, majd többszöri átszámolás után, megbizonyosodtunk róla, hogy nem elég. Vagy visszateszek valamit, vagy imádkozunk, hogy működjön a gép. Egy morc pasi állt mögöttem, aki egyre türelmetlenebb volt. Hetykén odalökte a maradék pénzt, csak tűnjek már onnan. Ha nem öl meg a sikátorban, komolyan hálát adok az égnek. Hatalmas sóhajtással vonszoltam ki magam, komolyan nem hiszem el, hogy ennyire szerencsétlen vagyok. Pedig úgy tűnik, nagyon is beerősödött ez a negatív széria. Mit tudok tenni? Tűrök.

A sikátorból hirtelen jött az erős szorítás. Be kell valljam, egy pillanat alatt a frászt hozta rám, a pulzusom az egekben, a szívem a torkomban, a kezemben lévő csomagok hatalmas puffanással estek a földre. A benne lévő gyümölcsök szanaszét gurultak, és a lekvár üvegje ripityára tört.. Mikor a tenyerét a számra tapasztotta és a falhoz nyomott, megismertem a támadóm.

- Mi az istent művelsz? Normális vagy? – üvöltöttem rá dühösen.

- Ugyan már Lu. – vigyorgott. – Nem gondoltam, hogy ennyire megijedsz.

- Ennyire? Ennyire? Mond te az eszednél vagy? Majdnem kiugrott a szívem a helyéből, te nem normális.

- Ajj már. – kacagott. – Ne görcsölj, csak poén volt.

- Poén? Ez? Baszod Yuki, ez nem vicces! Kifizeted ezt a sok romot, világos? – az agyam a füstölgés szélén volt és készült felrobbanni, nem vagyok túlzottan ideges típus, de ez, komolyan az én energiáim is meghaladta.

- Jól van már. Nyugi. – simított végig a vállamon. – Leléptettem az olaszt. Veled akartam lenni. – hajolt közelebb.

- És ez a megoldás? Hát remek, mondhatom. – villogott rá a szemem.

- Hiányoztam? Mond! – dörgölődött hozzám, miközben a zakóm gombolta ki.

- Állj le! – szorítottam a kezeire.

- Naaa… - susmorgott, s nem hagyta abba az ostromot. – Tudom ám, hogy kívánsz. Érzem.

- Az istenit Yuki. – üvöltöttem rá, miközben igyekeztem lehámozni a kezét a gatyámról – Mi a frász ütött beléd? – néztem a szemeibe. – Te ittál.

- Picit. – hajolt még közelebb.

- Hiányoztaaam? – susogta a fülembe, miközben belenyalt.

- Elég! – üvöltöttem, miközben a kezeire martam, és a falhoz nyomtam. – Most hagyd abba! – a dühöm a tetőfokára hágott, és már nem tudtam parancsolni a testemnek. – Tudni akarod? Valóban? Igen a kurva életbe, hiányoztál! Tudd meg, hogy hónapokig azt se tudtam, mi az isten van. Egyik napról a másikra, csak úgy lelépsz, és hagysz nekem egy cseszett sms-t? Mond mi a faszt képzelsz? Én is emberből vagyok, nem valami kibaszott kirakati bábú. Nem, képtelen voltam felfogni, hogy tehetted ezt. Pont te! Nehezen ment, hogy elfogadjam, leléptél. Erre, épp hogy belekezdtem az új életembe, egy olyan ember mellett, akit szeretek, s úgy érzem, lassan de biztosan, stabilizálódik a kapcsolatunk… van pofád idejönni? Komolyan elhatároztad, hogy minden gond nélkül majd én elfelejtem a múltat, és megint együtt lehetünk? Hát tévedsz. Jobb, ha elmész innen, és hanyagolod ezt a gondolatod, mert eszem ágában sincs tönkretenni az életem. Te a múlt vagy, s már régen el kellett volna engedjelek. A saját hibám, hogy képtelen vagyok rá, hogy ragaszkodtam hozzád, mint baráthoz. De a barátok nem tesznek ilyet. Sose tennének.

- Sajnálom. – motyogta.

- Tudom. Menj haza, józanodj ki, és ha képes vagy normálisan kommunikálni velem, majd keress fel.

- Oké. Tényleg sajnálom.

- Tünés! – engedtem el a karját. Azt hiszem alaposan megszorongattam, de már mindegy.

 - Ezt meg. – mutatott a romokra. – kifizetem.

- Oké, oké. – fordítottam neki hátat, hogy ne lássa a könnyeim. – Tűnj már innen. – zokogtam.

Hosszú időbe telt, hogy teljesen lenyugodjak. Órákig kocsikáztam a városban, néztem az embereket, a fényeket, a várost. Sétáltam a parkba, rugdostam a kavicsokat magam előtt. Biztosra akartam tudni, hogy mikor hazamegyek, Gil, már alszik. Nem volt szükségem több sebre. Legalább ezt a napot hagyjuk meg így.

Néma csendben pakoltam be a cuccokat a hűtőbe és a szekrényekbe. A fürdőbe gyors lemostam magamról az egész napos szennyet, majd osonkodva bújtam mellé. Háttal feküdt nekem, finoman végigsimítottam a lágy görbületen, majd alig ölelve Őt, lefeküdtem.

Némán fogott rá a kezemre, majd megszorította, felém fordult, majd adott a homlokomra egy csókot. Végigsimított a karomon, majd szorosan ölelve hozzám bújt.

- Üdv itthon.

Egy sima, egy fordított

Gabriellt furcsa, megmagyarázhatatlan érzés vette körül, miközben nyugodt tempóban haladt a hatalmas, gránátból és ezüstből kirakott folyósón. Megannyiszor tette már meg ezt az utat. Napi rendszerességgel, közlekedett a hálókörletek közt, fenntartva az egyensúlyt. Kapcsolati pont volt aki, elmondta, mi a dolga az angyaltársainak.

Most mégis más volt. Életében először érezte azt az átható, semmihez sem hasonlító bűzt. Orrát irritálta ez a szúrós, keserű és egyre erősödő szag. Keresztül hatolt a testén, marta, facsarta, cincálta. Hátán végigfutkosott a hideg, még a napfényben ezüstösen csillogó szárnyait is megremegtette ez az érzés. Nem esett neki jól. Életében először tapasztalta azt, amit barátjának, sok ezer éven keresztül viselnie kellett. Az irigység és a gyűlölet szaga volt ez, az utálaté, melyet angyaltársai vetítettek ki felé.

Megállt a hatalmas ajtó előtt, majd nagyot nyelve, egyet koppantott, s várt. A monstrum lomha mozgással nyílt, a fény, mely kiáradt belőle, szinte elvakította.

- Gyere be, kérlek. – hallatszott a lágy, dallamos hang odabentről, segítve az angyalunkat a felocsúdásban. Néhány perc is eltelt, mire képes volt a földbe gyökerezett lábát mozgásra bírni. Szemét bántotta a teremből áradó fény, szája pedig tátva maradt a látványtól. Méltóképp viselte, a Tükrök Terme nevet. Amerre a szem ellátott, végtelen hosszú sorban, két oldalt tükrök sorakoztak, mindegyikükből más-más színű, vakító fény áradt ki.

- Gyere csak közelebb. – vízhangzott a hang.

Gabriell néma áhítattal, enyhén meghajolva, szemét lesütve lépdelt előre, majd letérdelt az Égi fénylő aurája előtt.

- Üdvözöllek. – harsogta. – Állj fel, kérlek.

Az angyal nagyon óvatosan és lassan emelkedett fel, szárnyait, cseppet megborzolta, szemeivel, még mindig a folyosó gránit lapjait fürkészte, pontosan tudta a szabályt, miszerint, tilos a szemkontaktus.

- Kérlek, - vett visszáb hangjának erejéből – nézz rám.

Hatalmasat nyelt, küszködve a torkát mardosó csomóval, de hiába. Óvatosan emelte Teremtőjére tekintetét. Nem látott mást, mint fényes aurát, melyen keresztül is látott. Kissé meglepődhetett, mert az Égi, elmosolyodott.

- Nem kell félned. Nem látod a valódi alakom, csak ha azt én, úgy kívánom. Ebből a teremből, nem szivárog ki semmi. Ez itt, az én rezidenciám, és ami körülöttünk van, az, az én művem.

- Értem. – motyogta kissé megszeppenve.

- Minden tükör, egy élet, minden élet egy út, mely valahonnan valahová vezet. A tükrök, mindent elárulnak nekem. Látod, ennél itt például, már sötétedik az üveg. Azt jelenti, hogy ez az ember belül már annyira romlott, hogy lehetetlenség visszahozni a jó oldalára, őt már bekebelezte a gonosz. Vagy itt – simított végig az üvegen – már középig megrepedt. Azt jelzi, hogy már közel van az életének vége. Ha egy ember meghal, eltörik a saját tükre.

- Miért vagyok itt? – kérdezte kissé félénken.

- Türelmetlen, és lényegretörő. – kacagott fel csengő hangon. – Pont, mint Lucifer. Miatta vagy itt. Mikor voltál Nála?

- A napokban láttam, ahogy végigszeli a parkot, épp egy kisfiúra felügyeltem, egy villanyoszlopon állva, mert Ashakielnek sürgős dolga akadt.

- Nem így értettem. –csóválta enyhén a fejét. – Mikor beszéltél vele?

- Elég régen. Nincs jogom beleavatkozni a földi lények életébe. Jelenlétemmel csak összezavarnám, de vigyázok Rá, nem kell aggódni.

- Azt tudom. – csendesedett el még jobban, majd egy arannyal és gyémánttal kirakott faragott karfájú heverőre ült. - Gyere ide kérlek. – sóhajtotta.

Az angyal némán teljesítette a kérést, majd tisztes távolságban, megállt.

- Kérlek. – suttogta a fénylő alak, miközben kinyújtotta a kezét.

Szárnyait szorosan maga köré vonva, kissé félve lépett közelebb. A vele szembe ülő alak lágyan simított végig az ezüstös tollakon, finoman borzolta fel őket, s finoman húzta vele közelebb angyalát.

- Ti vagytok az elsők, - sóhajtott – Belőlem születtetek, a saját képemre mintáztalak benneteket. Te, aki anno az Édenkertet őrizted Lucifer letaszítása után, ma meg a lakhelyünk, s emellett hírvivő vagy. Mikáél, a Mennyei Sereg vezetője, Uriél, aki a Fény Krónikájának őrzője, Ráfáél, az Isteni gyógyító, Ráquél, aki a karmikus kapcsolatokért felel, és persze Lucifer… Ő, aki az első volt, minőtök közt.

Az angyalt forrósággal öntötte el Teremtőjének lágy érintése, oly régen nem érezte, hogy el is felejtette. Tapintásának lágyságát nem lehet leírni, a legdrágább, legminőségűbb selyem vagy bársony, ehhez képest durva pokróc. Bizsergette testét, s a Belőle káradó hő, lágyan tüzelte fel. Összezavarta ez az érzés, nem tudott vele mit kezdeni, de túlságosan jól esett neki ahhoz, hogy hátrébb lépjen.

- Bűntudat mardos, képtelen vagyok feldolgozni ezt. Lucifert nemrég, megkörnyékezte a gonosz. Féltem Őt. Mi lesz, ha elragadja?

- Nem kell. – nyugtatgatta Gabriell. – Lucifer erős angyal, mindig is az volt. Még mikor a pokolban élt, akkor is ellent tudott állni, meg tudta őrizni a tisztaságát. Másképp, most nem lenne ott, ahol. Nem kaphatott volna új esélyt.

- Ez igaz, de ne feledd, hogy mit tettünk Vele. Ez a teher engem nyom, és nem tudom, meddig vagyok képes cipelni.

Lágyan nyitotta szét a szárnyait, majd a köztük lévő alig távolságot is megszüntetve, puhán ölelte körül a Mestere auráját.

- Nem tehettél mást. – suttogta.

- Dühös voltam, és meggondolatlan. A legtisztább, legélőbb, legigazibb angyalom vetettem a mélybe.

- Mi tettük.

- Parancsot teljesítettetek, az én parancsom. Szükségem van, a megbocsátásra. Arra, hogy megbékéljen a lelkem ezzel.

- Mit szeretnél, mit tegyek?

- Menjetek le Mikáél-el Hozzá.

- Seregestül?

- Nem szükséges. Csak ti, ketten. Adjátok Neki oda, a maradék emlékeit, azokat, amiket még én vettem el Tőle, sok száz éve.

- Mindet?

- Igen, mindet.

- Uram. – térdelt le Elé, méltóságteljesen. – tudod, hogy a szavad, szent a számomra, de jól meggondoltad a tetted? Ha megtudja, hogy elárultuk, hogy a Hozzá legközelebb álló angyal volt, aki letépte a szárnyait, s végignézte gyötrelmes kínlódását…

- Nem kell félned, drága Gabriell. – simított végig az arcán. – Az én parancsomnak engedelmeskedtél. Minden teher az enyém.

- Ő a legjobb barátom. – könnyezte bele az őt simító tenyérbe.

- Tudom. Néha kicsit több is annál. – adott lágy csókot a homlokára.

Az új élet küszöbén

Sikeresen elgémberedett tagokkal, ébredtem a telefonom finom rezgésére, el sem tudtam képzelni, ki merészel, hajnali négy órakor esemessel bombázni. Mindaddig biztos voltam, annak a személynek a kibelezésében, míg meg nem láttam a küldő nevét. Majdnem kiejtettem a kis fehér kütyüt a kezemből, mikor olvastam; Yuki az.

Egy pillanat leforgása alatt tettem magamévá azon információhalmot, melyet nekem küldött:

Ma este hatkor, a Részeg tengerészben! Ne késs!

Hmm, nyomtam le a tetejét a csodálatos szerkezetnek, mik nem vannak…

Óvatosan másztam ki kedvesem alól, s kissé megropogtattam elgémberedett tagjaim, sétáltam pár tiszteletkört, majd úgy véltem, pár óra alvás, még jót tenne, így kutattam magamnak egy plédet, majd a szőkém mellé heveredtem.

Öt órakor már lázasan készülődtem, szívem a torkomban, kezem remeget. Gillem, kíváncsi tekintettel fürkészte minden mozdulatom, s értetlenül állt azt firtatva, hogy egy üzleti vacsi miatt miért is vagyok én, ennyire feszült.

Nem hazudtam neki, csak nem mondtam el, a teljes igazságot, elég volt most annyi, hogy egy volt munkatársammal vacsorázom. Őszintén, nem volt most ahhoz türelmem, hogy esetlegesen kitör belőle a féltékenységi roham, és rúg, üvölt, csapkod. Inkább maradtam ennyiben. Valószínű, úgyse tuja meg az életben, akkor meg? Jobb az ilyet elkerülni.

Finoman simította végig a vállamon a kezét, kissé félénken igazgatott rajtam valamit, majd megfordított.

- Nyugi már, ne légy ilyen görcsös. –mosolygott. – Ez egy vacsi, nem a világvége. – igazgatta helyre a nyakkendőm. – Csinos vagy. – ütögetett vállon.

- Köszi. – mosolyogtam rá.

- Aztán ne légy soká.

- Igyekszem.

Még az ablakból intett, s megvárta, hogy a kocsival elhajtsak. Kicsit most, útálom magam emiatt, de nem tudok mit tenni. Jobb így… Asszem.

Én érkeztem először, a pincér, udvariasan kísért egy kissé félreesőbb négyszemélyes asztalhoz, majd megkérdezte, kívánok-e inni valamit, még az asztaltársaságom megérkezik. Kedvesen utasítottam vissza az ajánlatot, majd helyet foglaltam.

Nem telt sok időbe, hogy meglássam feltűnni az ajtóban. Nem érkezett egyedül. Egy jólfésült, magas, széles vállú nála idősebb férfi társaságában jött, aki nem mellesleg egyenruhában volt. Kabátjaik leadása után, mosollyal fogadtak, s köszöntöttek.

- Szia Lu, rég találkoztunk. – megölelt. – Ő itt, egy barátom, Fabio Cortelli.

- Jó estét. – nyújtottam kezet, de ő, meghajolt előttem.

- Jó estét, Fabio Cortelli vagyok.

- Lucius Keijiwara – hajoltam meg én is előtte tiszteletteljesen. Meglepett, hogy ismeri a szokásaink. Én természetesen hozzá próbáltam igazodni, hisz európai, markáns, erős férfi, nem úgy tűnt, hogy tisztában van, a japán értékrenddel. Tévedtem.

- Akkor üljünk le. – mosolygott kedves barátom, egy kis lazaságot és derűt csempészve a dolgokba. – Rendeltél?

- Nem, megvártam, még megérkezik mindenki.

- Remek akkor rendeljünk.

A pincér gyors iramban távozott, miután felírta, ki-mit óhajt, majd ugyan ilyen gyorsan szolgált ki minket.

Úgy véltem, jobb belevágnom a beszélgetésbe.

- Mondja Mr. Cortelli, jól látom, hogy Ön a hadseregnél szolgál?

- Igen, a haditengerészetnél.

- Oh, apám is katona volt.

- Én már nem vagyok jelen bevetéseken, tudja, már családos emberként, nem tehetem meg. Viszont mint ügyvéd, jelenleg is a hazám szolgálom.

- És akkor asszony meg gyerekek? – érdeklődtem finoman.

- Van egy fiam, most lesz 3 éves. – csillogott büszkén a szeme.

- Hogy hívják?

- Akira. – valószínűleg nagyon meglepett arcot vághattam, mert elmosolyodott. Nem gondoltam, hogy képes rá, eléggé szigorú arckifejezése van.

- Itt született, Japánban?

- Igen, az édesanyja japán, de a gyerek, velem él, Olaszországban. Tudja, sokáig itt éltem, ezen a gyönyörű földrészen.

- Értem már. – mosolyogtam.

Drága Yukim, nem folyt bele az ismerkedésünkbe, úgy volt vele, hagyja had, barátkozzunk kicsit össze.

- Nos, Keijiwara-san, - vált kicsit üzletiesebb formára a hangja. – Elmondanám, miért jöttünk.

- Persze.

- Yuki, a cégünkhöz szerződne, és nagyszerű munkaerő, mint Ön is tudja, viszont, úgy láttam tisztának a dolgot, hogy előbb, az itt fennlévő munkaszerződését kell megszüntetni, elintézni a papírokat, hogy a cégnél, minden rendben menjen.

- Természetesen. – köhintettem. – Nincs semmi akadálya. Néhány hét alatt, mindent el tudunk intézni, hisz ezek csak formalitások.

- Köszi Lu. – mosolygott a jobbomon.

- Semmiség. – viszonoztam a gesztust.

- Én addig itt hagynám a fiatalurat, magának, nekem van pár intéznivalóm az országban. Tudna számára szállást nyújtani, vagy gondoskodjak erről?

- Nos, - dőltem hanyatt a székben, enyhén gonosz vigyorral. – erről a kérdésről, már nem egyedül döntök, meg kell kérdeznem a párom, hogy megoldható-e, de ha ad elérhetőséget, értesítem.

Láttam Yuki képén a döbbenetet, nem hiszem, hogy erre a válaszra számított, egy pillanat alatt váltott a színe fakóra. Gonosz vagyok, de jól esett kimondani ezeket, a szavakat.

 - Természetesen. – adott a kezembe egy aranyszín dombornyomott kártyát. – Itt elér.

- Köszönöm.

A vacsora további része, felhőtlen beszélgetéssel telt, a vége felé, megengedtem a tegező viszonyt, hisz a pasi, egész szimpatikus, meg amúgy is, jobb ez így. Mesélt az életéről, arról, hogy találkozott Yukival, s megannyi másról is. Yuki boldogan áradozott az országról s, hogy milyen nehezen szokott hozzá a klímához, meg hogy mennyire elegánsak kinn.

A Vacsora finom volt, a kiszolgálás remek, s a hangulat is. Jó volt Yukit látni, még akkor is, ha igazából csak a munka miatt. Nem akartam magán ügyeket teregetni, így inkább csak általános dolgokról beszéltünk. Tudtam, a dolgok oroszlán része csak most jön. Gillel, és vele is. Fel kell kötnöm a gatyám…

Emlékek a múltból.

- Szóval, képzelj el egy szobát… - fészkelődött előttem, mint egy izgága sajtkukac. – Mond, jól ülsz? – kérdeztem játékosan.

- Aham. Tökéletesen. – hajtotta a fejét az ölembe, haja aranylóan csillogó fürtjei lágyan takarták be combomat. Akaratlanul is késztetést éreztem, belesimítani ezekbe a kusza, játékos szálakba.

- Figyelek. – nyugtázta, s bal kezemet birtokba véve, tenyerem közepét matatta. – ez mi?

- Élet vonal.

- Mit tud?

- Mutatja, mi volt, s mennyi van hátra.

- Hmm. – határozottan elgondolkodott. – ott van valami. – bökött a felső sarokba.

- Igen, egy szakadás.

- Mi mi?

- Olyan dologra utal, hogy ott volt valami, ami megváltoztatta az élet vonalát.

- El…mondod? – csuklott bele a hangja a mondatba.

- Persze. – simítottam ismét bele a mandula illatú hajzuhatagba.

- Édesanyám, beteges asszony volt. Sokat jártak kórházba, mindenféle, speciális magánklinikába, hátha segít valami. Én, nem emlékszem rá, csak halványan. Mosolya lágy volt, haja fekete, mint az éjszaka. Szemei sötétek, arca sápadt. Emlékszem a mosolyára. Nagyon szerettek volna engem. Apám délceg katona ember volt, büszke a rangjára és a származására. Mindig peckesen járt, egyenes derékkal, emelt fővel. Szerettek volna örököst, ki a vagyont, meg a nevet tovább viszi. Minden vágyuk volt egy fiú, de az orvosok, nem kecsegtettek jóval. Elmondták, hogyha a baba meg is foganna, nem tudná kihordani, hisz nincs elég ereje. De ha mégis, akkor belehalna a szülésbe. Sokáig gondolkodtak rajtam, de anyám, erősködött, hogy így számára, nem élet az élet.

Bevállaltak.

Csodával határos módon, anyám túlélte a megpróbáltatásokat, de amúgy is gyenge szervezete nehezen bírta. Boldogan, s büszkén tartott a karjába, majd átadott apámnak, hogy megnézhesse az ifjú „trónörököst”. Apám boldog volt, de egyben nagyon szomorú is. Behívták a seregbe, s nem tehette meg, hogy ellenkezik, így magunkra kellett hagynia. Utolsó otthon töltött napját, a végrendelete megírásával, és hitelesítésével töltötte. Azt akarta, hogy minden rendben legyen velünk.

- Mi lett? - szorított rá a kezemre.

- Elesett a fronton. Anyám, mikor megtudta a hírt, nagyon elkeseredett, nem tett jót a szervezetének ez a hír. Apám után néhány hónappal ő maga is a mennybe ment.

- Veled?

- Másfél éves voltam, így árvaházba kerültem. A papírok kimondták, hogy az örökségem csak feltételekkel kapom meg, addig meg a pénz egy részét az engem nevelők kapják meg, hogy mindent biztosítsanak. Nos, kihasználták ezt a gesztust. A pénzt elharácsolták, de én, nem kaptam sem különleges bánásmódot, sem neveltetést.

Emlékszem a rideg falakra, nem voltak csak pöttöm ablakok, azokon belül kúszott némi fény, bár azt is megtörték, a rideg, vasrácsok. Nehogy, véletlen, ki akarj szökni, ki a szabadba.

Egyedül dadám volt, ki néha lehelt belém némi kedvességet, egy héten egyszer engedték, hogy meglátogasson, s akkor kimentünk a kis zöld játszótéri parkba, s mesélt a szüleimről. Azok a napok tartották bennem az életet, s a reményt.

Majd egy nap, elmaradtak ezek a látogatások, nem tudom, hogy nem engedték többé hozzám, vagy magával vitte őt is a zord halál.

Némaság telepedett ránk, de nem bántam. Szőkeségem nagyokat nyelve sóhajtott, s még mindig tenyeremmel játszott. Jól esett a meleg, birizgáló érintése. Én tekintetemmel a fagyos fehérséget néztem, ahogy ellepi a tájat. Sűrű masszaként zuhant alá, kísérte a fagyos fuvallat, s vitte tovább. Idén, először havazik.

- Lu. – suttogta.

- Mond, szívem. – simítottam finoman a vállára.

- Ez honnan? – húzta végig az ujjait ismét a csuklómat körül ölelő hegeken.

- Nem mondhatom. – sóhajtottam.

- De fájt…

- Igen.

- Ki tette?

- Lényeg a név? Nem számít.

- De miért?

- Jó kérdés. – nyeltem egy nagyot. – Élvezte. – mondtam ki a semmibe.

- Sajnálom. – adott rá forró csókot.

- Tudom, nem a te hibád. – adtam puha szeretgetést fejbúbjára.

- Mond…

- Hmm?

- Vele is ott találkoztál igaz? – fordult meg az ölemben, hogy a kékesszürke szempárral a tekintetem vadássza.

- Kivel?

- Hát… Vele.

- Yuki, igen, de szerintem ezt, már említettem.

- De nem részletesen.

- Van időnk. – sóhajtottam.

- Ezt tőlük kaptad?

- Mármint?

- Az emlékeket. Ők adták fentről?

- Fogós kérdés, nem tudom. Érzem a sebek által hagyott éles fájdalmat, a fejemben erősen élnek az emlékek, a testem sajog, a lelkem érez, nem tudom, hogy kerültem ide, és mikor, de úgy érzem, ezeket, valóban átéltem, nem csak belém táplálták, hisz akkor, nem lenne ennyire élő.

- Mi van, ha csak egy itteni emberbe költöztettek?

- Úgy véled, ez lehetséges?

- Nem tudom, csak veled gondolkozom.

- Nem bánom ezeket, az emlékeket, akárhogy is volt, ezek tettek azzá, aki ma vagyok.

- Van amin, változtatnál?

- Nincs szívem. Mindennek oka van.

- Ez igaz. – fektette a homlokát a combomra. Egyik kezével a térdem simogatta, másikat meg maga mellett pihentette.

Ismét csendbe borult a ház. Én a fürtjeivel játszottam, Ő meg kis idő múltán elaludt az ölembe.

A hó rendületlen szakadt odakint, a nappali melegében, jólesőn nyújtózkodva, nekem se kellett sok, hogy elaludjak.

Csengőszó

…A rideg, sötét ágak lengedeznek a csípős szélben, fütyülő zenéje messze elhallik. Körüllengi az erdőt a némaság. Tél van. Nem mozognak a mókusok, nem ugrálnak ide s tova az ágakon, nem majszolnak makkot a fák odvában. Alszik a természet. Meleg vackában pihen az élet. Fagyos takaró óvja álmát.
Háborítatlan, hófehér természet, puha lágy jégség, apró pici pelyhek. Ismét havazik. Lágyan hullámzik a szélben, táncot járva, csengve, zenélve, még végül megpihen odalenn. Ág reccsen, nem bírja súlyát, hoppan a lepel s takarja párját.

Templomharang szűrődik be a fák közé, hajnal van, a városban alszanak a házak, ablakszemük csukva, nem világlik lámpafény.

Fagyott a csermely, nem mozdul sodra, lágyan takarja a fagynak burokja. Kelő nap süti leplét, ragyogva csillatag. Sugara ereje nem olvaszt takarót, csak fényárba úsztatja az ódon erdőt.

Vakító fehérség, lombtalan, zúzmarás ágak…

Hóvirág nyílik ablakomon, persze csak gyermeki képzeletem súgja ezt. Jégvirág. Igencsak rég láttam ilyet.

Izgatottan keltem, némán osonva léptem ki szobám ajtaján. Még a ruháim is oly csendben húztam magamra, mint egy házasságtörő, nehogy a férj megtudja, hogy az asszony mit tett az éjjel.

Karácsonyi manót játszom. Sose volt még erre példa, de egyszer ezt is el kell kezdeni. Talán hagyományt teremtünk, talán nem, de szeretném, ha méltóképp, az Ő szájíze szerint lenne eltöltve ez az ünnep.

Sose vettem ilyenkor tűlevelűt, és megvallom őszintén, nem is tudom, hogy lóduljak neki eme kalandnak, de szerencsére, vannak ismerőseim. Egy barátom ajánlott egy külvárosi piacot, ahol árulnak efféle fákat. Elmondta, mit kell nézzek, és hogyan válasszak, nehogy átverjenek.

Szerencsémre azért itthon is vannak néhányan, akik megünneplik eme ünnepet. Én valahogy eddig, nem éreztem rá késztetést. Most, hogy van kivel, és miért, így természetesnek vettem, hogy csempésszek neki egy kis hazai, otthoni hangulatot.

Az égig magasodó tűlevelűek között sétálva, egyszercsak szembetalálkoztam a tökéletes darabbal. Haragoszöld, sűrű levelű, kerekded fenyő volt, olyan két méteres, illata lenyűgöző, finom, friss, kissé kesernyés. Az eladónál érdeklődtem kiszemeltem áráról, majd némi alkudozás után, boldogan csomagoltattam be a zsákmányom. Megkértem, hogy tegye hátra, míg én megveszem az apróbb kellékeket, s ő mosolyogva eleget tett kérésemnek.

A vásárban tovább haladva, lenyűgözött a fényáradat. Megannyi színes világító, villogó égő, csillogó díszek, aranyszín és ezüst füzérek. Bordó és arany mellett döntöttem. Ekképp vettem meg mindent. Majdnem dél volt, mire mindent beszereztem. Felmálháztam az autómat és elindultam haza. Tudtam jól, hogy Gil ilyenkor már gitáron van, így bíztam benne, hogy üres a ház.

Szerencsém volt. Gyorsan rámoltam ki minden hozzávalót, tettem az előtérbe a hatalmas zöldet, és nekiláttam életem első karácsonyfa díszítésének. Nem is olyan rossz muri ez, mosolyogtam magamban, miközben felakasztottam az utolsó angyalkát is. Még a végén, rendszert csinálunk belőle. Tetszett a szememnek a végeredmény, kellőképp díszes, de mégsem agyonzsúfolt. Kacsa a sütőben, ajándékok a fa alatt. Szerencsémre a csomagolással nem kellett vesződnöm, azt a boltban elintézték helyettem. Ahogy az óra elütötte a hatot, a szívem a torkomba kezdett dobogni. Tudtam jól, bármelyik pillanatban megérkezhet. Már huszadjára álltam meg a tükör előtt és igazítottam meg a hajam. Nyakkendőm minden alkalommal szorosabbra és szorosabbra húztam. Mire megláttam a kertkapuba, már nem kaptam levegőt.

Elészaladtam.

- Hát te? – nézett rám kérdőn egy aprócska mosollyal a szája sarkában. Joggal lepődött meg, hisz azt mondtam neki, ma sokáig leszek benn, erre én üdvözlöm.

- Eléd jöttem. – mosolyogtam. – Kérlek, csukd be a szemed, és kövess.

Minden nélkül tette, amit mondtam, szorosan fogta a kezem, és bátortalan léptekkel csoszogott utánam.

- Kinyithatod. – suttogtam már mögüle, finoman a derekára karolva.

Szólásra nyitotta a száját, de nem jött ki belőle hang. Némán, megrekedt valahol. Szemeiben tükrözött az égők színes játéka. Nagyot nyelve szorított rá a kezemre.

- Ez!!

- Tetszik?

- Csodálatos.

- Nagyszerű. – mondtam ki vidáman, némi szusszanás közepette. – Csináltam vacsit. Gyere.

S jött, közbe szemeivel pásztázta a feldíszített otthonunk, figyelte a füzéreket, a fa alatt heverő vörösded csomagolásban lapuló dobozokat, és a lágyan pislákoló gyertyákat. Az asztalhoz érve újra rámszorított, puhán ölelt magához, majd egy lágy csók kíséretében köszönte meg.

A vacsora elfogyasztása után, a kezét fogva vittem a fa alá.

- Akkor most?

- Hmm?

- Hogyan tovább? – mosolyogtam.

- Őhm, ilyenkor szoktunk énekelni.

- Szeretnél?

- Nem szükséges. – nevetett. – Ezt a részt, nyugodtan kihagyhatjuk.

- Akkor?

- Csengő.

- Micsoda?

- Csengő. Tudod, anya mindig csengetett, egy apró kis rézcsengőn, hogy megjött a Jézuska és lehet jönni, feldúlni a lakást, meg csomagoló papírt tépdelni.

- Érteem, akkor, hmm. – bajba voltam. Erre igazából nem számoltam, pedig utána olvastam, de ez… nem volt írva. Nem hoztam csengőt. Nincs nálunk… Összeszorult a szívem, a tenyerem elkezdett izzadni. Észrevehette, mert nekiindult a szobájának.

Sajnálkozó tekintettel néztem rá, mikor visszatért.

- Semmi gond! – simított végig a karomon. – Én is készültem. – és a tenyerembe csúsztatta a rézszín kis harangot.

Az aprócska bimm-bamm rekedtes rézízű szólamára útnak indultak könnyeim.

Nem voltam egyedül. A kisharang puhán csörömpölve huppant a krémszínű szőnyegen. Ajkai érintésére kiengedtem kezemből. Forrón csókolt, kezeit csípőm köré fonta.

- Akkor bontunk? – tettem fel a kérdést, miközben nyakára csókoltam.

- Pill. – pirult bele, és nekilódult a szobája ajtaja felé.

- Hová?

- Nyugi, mindjárt re! – kiáltotta az ajtóból.

Mosolyogva baktatott vissza a kezében feltornyozva a masnis dobozokkal.

- Nem kellett volna…

- Dehogynem. Tudtam, hogy sunnyogsz valamiben, és nem akartam adósod lenni.

- Nem lettél volna, ez…

- Tudom, de szerettem volna. Kezd te jó?

- Rendben.

A legfelső dobozt kezdtem neki bontani, szemeivel engem fürkészet, az arcomat és a kezeimet felváltva. Várta a reakcióm.

Puha sárgás színű mamusz belül fehér bodros béléssel.

- Nah? – mosolygott.

- Köszönöm. – mosolyogtam, - bár, nem nekem szokásom mezítláb futkosni az utcakövön.

Vihogott, kezeit a hasára tapasztotta, és elfetrengett a szőnyegen.

- Neked való ez. Olyan öreg emberes.

- Na szép. – legyintettem rá, mintha meg akarnám csapni. Ő meg elhúzódva fogta a fejét jajgatva.

- Te jössz. – böktem rá.

Némi hatásszünetet követően nekilódult az aranyszín masni bontásának, szemei elkerekedtek, mikor meglátta a benne lapuló hangszert.

- Jézusom. – hüledezett.

- Megígértem nem?

- De hát, ez. Jesszus, nem kellett volna, ez kész vagyon!

- Ugyan. – legyintettem.

- Köszönöm. – szipogott. – Te jössz.

A következő csomagban finom tapintású, bordó ing lapult, rajta vékony csíkban sárga szövés. Hozzá arany nyakkendő, és egy bordó zsebkendő.

- Ez gyönyörű.

- Örülök, hogy tetszik. Tudod, kellett már az újítás. Mindig olyan görcsös vagy. Fehér vagy szürke, egyhangú ing, semmi vidámság, semmi minta vagy ilyenek. Gondoltam, hátha, szívesen hordanád.

- Igazán tetszik, tényleg. Igazad van. Nem is vettem észre, hogy nincsenek mintás ingjeim.

- Mostmár lesz.

- Igen. Lesz bizony. – mosolyogtam rá.

  

Hosszan ültünk még a puha szőnyegen, és bontogattuk az ajándékokat. Nevetve, beszélgetve, egymás arcát figyelve. Ő hozzám bújt, én átkaroltam. Puhán adtam csókot az aranyszín fürtjei közé, majd figyeltük a szikrázó fényeket.

Boldog Karácsonyt Gil! Boldog Karácsonyt.

Kiscipők az ablakban

Sose feledem a napot, mikor életemben először láttam havat. Az eddigi otthonom melegebb részen feküdt, így a telek inkább csak hűvösebbek, esősebbek voltak, de hó, az sose volt. Mikor a nevelőnők meséltek a havas téli történetekről, hogy jött az angyalka, aki karácsonyfát csempészett a nappali közepében, és minden földi jóval díszítette, nem tudtam elképzelni, milyen is az.

Ez az év különleges volt. Magam mögött hagytam a sárga falakat. Kicsit savanyú szájízzel, és egy könnycseppel a szememben. Szerettem a dadám. Kedves, mosolygós, megértő asszony volt. S bár sok gyermekre kellett felügyelnie, velem, mindig kivételezett egy picit. Lefekvés előtt meleg pogácsát hozott apró rongyszalvétában, és mindig megsimogatta a fejem. Nem voltam egyedül, Yuki mindig mellettem volt. Sokszor együtt aludtunk, mert félt a villámtól. Amim volt megosztottam Vele.

Egy napon egy család jött. Magas, testes férfi kísérte balján a vékonyka vörös nőt. Mosolya lágy volt, vonásain látszott, hogy sokat megélt, mégis örömmel nézett a világra. Őt választották. Naponta bejártak, hol egyik, hol másik, hol mindketten, és szokták egymás társaságát. Elmentek sétálni, volt, hogy kimehettek egész napokra a falakon kívül. Tudtam jól, eljön az a pillanat, mikor már nem jönnek vissza többé. Mikor senki se látta, könnyesre sírtam a kispárnám. Nehéz volt elfogadni, hogy az egyetlen barátom, de inkább a testvérem, magamra hagy egy életre. A búcsúnk túl gyors volt, én pedig túl buta, hogy elmondjam, mit is érzek. De hát csak hét éves voltam. Az ember ilyen idős korában, normál esetben a kiskocsit tologatja a szőnyegen, vagy a legnagyobb baja, hogy nem kap csokit anyától a szupermarketben. Nekem el kellett veszítenem az egyetlen embert, akit szeretek.

Az udvaron állt, a dadánk kísérte ki, szépen felöltöztetve, kezében egy megkopott kistáska, benne a saját holmiijai. Nem sok minden, csak pár mesekönyv meg egy öreg tűzoltó autó.

A hölgy jött érte, megcsókolta a homlokát, majd a kis kezét megfogva, kisétáltak a kapun. Nem engedtek hozzá. Az ablakból bámultam, és igyekeztem nem elsírni magam. Mikor kikanyarodott, intettem Neki, de nem hiszem, hogy látta volna…

Nehéz idők jöttek, túl nehezek. A hiánya egyre elviselhetetlenebb volt. A többiekkel képtelen voltam kapcsolatot tartani.

Tizennyolc. Nagy szám, az ember életében, az enyémben is az volt. A nap, mikor elhagyom a falakat. Dadám szorosan ölelt magához, majd némi pénzt a zsebembe csúsztatva, kiengedett.

Végigfutott az emlékeim közt a kép, mit oly rég láttam.

Minden olyan zord volt, hideg és barátságtalan. Az emberek gorombák, az utcák sötétek és hidegek. Tehervonatokon szálltam meg, mik voltak, hogy elindultak velem, az ismeretlenbe. Volt nap, hogy azt se tudtam, hol vagyok, s éheztem. Volt, hogy megsajnáltak, és adtak némi meleg ételt.

Furcsa a hó. Fehér és hideg. Ha bőrödhöz ér éget, majd cseppé változik. Fehér eső. Tán ez a legjobb szó rá.

Nem volt nagy város, alig pár lelkes, de az emberek itt, mosolyogtak. Kaptam kalácsot és langyos kakaót. A templom harangja lágyan bimm-bammolt, s énekszó csendült fel.

Ismerős volt a dallam, még nagyon régről, mikor hasonló éjszakákon a dadám énekelte ezt nekünk. Sose tudtam mire vélni, de tetszett a hangzása.

Kisgyermekek álltak körbe egy hatalmas zöld levelűt, mely telis tele volt csillogó díszekkel.

Énekelték az ismerős dallamot, s a lelkem megérintette valami. Emlékeztem a mesére, melyben erről szóltak, hogy emberek megünneplik ezt a napot, mikor Isten fia megszületett a földön. Szóval, ilyen ez…

Gyönyörű este, teli fényekkel, mosolygós arcokkal, meleg pléddel, és a reménnyel.

A templomban kaptam szállást, és meleg levest. Egy kedves pap invitált az esti énekre, és a szokásos körjáratra. Boldogan tartottam velük. Végre ismét úgy éreztem, való vagyok valahová.

Másnap korán indultam útnak, búcsút intve ennek a kedves városnak.

Az egyik kis ház ablakába betekintve kiscipőket láttam sorakozni. Kipucolva álltak a párkányon, a kandallóban lobogott a tűz, s mellette ott díszelgett az a hatalmas, titokzatos fa.

Akkor, ott, azon a napon, eltökéltem, egyszer, ha családom lesz, én is meg fogom tartani ezt az ünnepet, melyet mindenki Karácsonynak hív.