Az új élet küszöbén

Sikeresen elgémberedett tagokkal, ébredtem a telefonom finom rezgésére, el sem tudtam képzelni, ki merészel, hajnali négy órakor esemessel bombázni. Mindaddig biztos voltam, annak a személynek a kibelezésében, míg meg nem láttam a küldő nevét. Majdnem kiejtettem a kis fehér kütyüt a kezemből, mikor olvastam; Yuki az.

Egy pillanat leforgása alatt tettem magamévá azon információhalmot, melyet nekem küldött:

Ma este hatkor, a Részeg tengerészben! Ne késs!

Hmm, nyomtam le a tetejét a csodálatos szerkezetnek, mik nem vannak…

Óvatosan másztam ki kedvesem alól, s kissé megropogtattam elgémberedett tagjaim, sétáltam pár tiszteletkört, majd úgy véltem, pár óra alvás, még jót tenne, így kutattam magamnak egy plédet, majd a szőkém mellé heveredtem.

Öt órakor már lázasan készülődtem, szívem a torkomban, kezem remeget. Gillem, kíváncsi tekintettel fürkészte minden mozdulatom, s értetlenül állt azt firtatva, hogy egy üzleti vacsi miatt miért is vagyok én, ennyire feszült.

Nem hazudtam neki, csak nem mondtam el, a teljes igazságot, elég volt most annyi, hogy egy volt munkatársammal vacsorázom. Őszintén, nem volt most ahhoz türelmem, hogy esetlegesen kitör belőle a féltékenységi roham, és rúg, üvölt, csapkod. Inkább maradtam ennyiben. Valószínű, úgyse tuja meg az életben, akkor meg? Jobb az ilyet elkerülni.

Finoman simította végig a vállamon a kezét, kissé félénken igazgatott rajtam valamit, majd megfordított.

- Nyugi már, ne légy ilyen görcsös. –mosolygott. – Ez egy vacsi, nem a világvége. – igazgatta helyre a nyakkendőm. – Csinos vagy. – ütögetett vállon.

- Köszi. – mosolyogtam rá.

- Aztán ne légy soká.

- Igyekszem.

Még az ablakból intett, s megvárta, hogy a kocsival elhajtsak. Kicsit most, útálom magam emiatt, de nem tudok mit tenni. Jobb így… Asszem.

Én érkeztem először, a pincér, udvariasan kísért egy kissé félreesőbb négyszemélyes asztalhoz, majd megkérdezte, kívánok-e inni valamit, még az asztaltársaságom megérkezik. Kedvesen utasítottam vissza az ajánlatot, majd helyet foglaltam.

Nem telt sok időbe, hogy meglássam feltűnni az ajtóban. Nem érkezett egyedül. Egy jólfésült, magas, széles vállú nála idősebb férfi társaságában jött, aki nem mellesleg egyenruhában volt. Kabátjaik leadása után, mosollyal fogadtak, s köszöntöttek.

- Szia Lu, rég találkoztunk. – megölelt. – Ő itt, egy barátom, Fabio Cortelli.

- Jó estét. – nyújtottam kezet, de ő, meghajolt előttem.

- Jó estét, Fabio Cortelli vagyok.

- Lucius Keijiwara – hajoltam meg én is előtte tiszteletteljesen. Meglepett, hogy ismeri a szokásaink. Én természetesen hozzá próbáltam igazodni, hisz európai, markáns, erős férfi, nem úgy tűnt, hogy tisztában van, a japán értékrenddel. Tévedtem.

- Akkor üljünk le. – mosolygott kedves barátom, egy kis lazaságot és derűt csempészve a dolgokba. – Rendeltél?

- Nem, megvártam, még megérkezik mindenki.

- Remek akkor rendeljünk.

A pincér gyors iramban távozott, miután felírta, ki-mit óhajt, majd ugyan ilyen gyorsan szolgált ki minket.

Úgy véltem, jobb belevágnom a beszélgetésbe.

- Mondja Mr. Cortelli, jól látom, hogy Ön a hadseregnél szolgál?

- Igen, a haditengerészetnél.

- Oh, apám is katona volt.

- Én már nem vagyok jelen bevetéseken, tudja, már családos emberként, nem tehetem meg. Viszont mint ügyvéd, jelenleg is a hazám szolgálom.

- És akkor asszony meg gyerekek? – érdeklődtem finoman.

- Van egy fiam, most lesz 3 éves. – csillogott büszkén a szeme.

- Hogy hívják?

- Akira. – valószínűleg nagyon meglepett arcot vághattam, mert elmosolyodott. Nem gondoltam, hogy képes rá, eléggé szigorú arckifejezése van.

- Itt született, Japánban?

- Igen, az édesanyja japán, de a gyerek, velem él, Olaszországban. Tudja, sokáig itt éltem, ezen a gyönyörű földrészen.

- Értem már. – mosolyogtam.

Drága Yukim, nem folyt bele az ismerkedésünkbe, úgy volt vele, hagyja had, barátkozzunk kicsit össze.

- Nos, Keijiwara-san, - vált kicsit üzletiesebb formára a hangja. – Elmondanám, miért jöttünk.

- Persze.

- Yuki, a cégünkhöz szerződne, és nagyszerű munkaerő, mint Ön is tudja, viszont, úgy láttam tisztának a dolgot, hogy előbb, az itt fennlévő munkaszerződését kell megszüntetni, elintézni a papírokat, hogy a cégnél, minden rendben menjen.

- Természetesen. – köhintettem. – Nincs semmi akadálya. Néhány hét alatt, mindent el tudunk intézni, hisz ezek csak formalitások.

- Köszi Lu. – mosolygott a jobbomon.

- Semmiség. – viszonoztam a gesztust.

- Én addig itt hagynám a fiatalurat, magának, nekem van pár intéznivalóm az országban. Tudna számára szállást nyújtani, vagy gondoskodjak erről?

- Nos, - dőltem hanyatt a székben, enyhén gonosz vigyorral. – erről a kérdésről, már nem egyedül döntök, meg kell kérdeznem a párom, hogy megoldható-e, de ha ad elérhetőséget, értesítem.

Láttam Yuki képén a döbbenetet, nem hiszem, hogy erre a válaszra számított, egy pillanat alatt váltott a színe fakóra. Gonosz vagyok, de jól esett kimondani ezeket, a szavakat.

 - Természetesen. – adott a kezembe egy aranyszín dombornyomott kártyát. – Itt elér.

- Köszönöm.

A vacsora további része, felhőtlen beszélgetéssel telt, a vége felé, megengedtem a tegező viszonyt, hisz a pasi, egész szimpatikus, meg amúgy is, jobb ez így. Mesélt az életéről, arról, hogy találkozott Yukival, s megannyi másról is. Yuki boldogan áradozott az országról s, hogy milyen nehezen szokott hozzá a klímához, meg hogy mennyire elegánsak kinn.

A Vacsora finom volt, a kiszolgálás remek, s a hangulat is. Jó volt Yukit látni, még akkor is, ha igazából csak a munka miatt. Nem akartam magán ügyeket teregetni, így inkább csak általános dolgokról beszéltünk. Tudtam, a dolgok oroszlán része csak most jön. Gillel, és vele is. Fel kell kötnöm a gatyám…

Emlékek a múltból.

- Szóval, képzelj el egy szobát… - fészkelődött előttem, mint egy izgága sajtkukac. – Mond, jól ülsz? – kérdeztem játékosan.

- Aham. Tökéletesen. – hajtotta a fejét az ölembe, haja aranylóan csillogó fürtjei lágyan takarták be combomat. Akaratlanul is késztetést éreztem, belesimítani ezekbe a kusza, játékos szálakba.

- Figyelek. – nyugtázta, s bal kezemet birtokba véve, tenyerem közepét matatta. – ez mi?

- Élet vonal.

- Mit tud?

- Mutatja, mi volt, s mennyi van hátra.

- Hmm. – határozottan elgondolkodott. – ott van valami. – bökött a felső sarokba.

- Igen, egy szakadás.

- Mi mi?

- Olyan dologra utal, hogy ott volt valami, ami megváltoztatta az élet vonalát.

- El…mondod? – csuklott bele a hangja a mondatba.

- Persze. – simítottam ismét bele a mandula illatú hajzuhatagba.

- Édesanyám, beteges asszony volt. Sokat jártak kórházba, mindenféle, speciális magánklinikába, hátha segít valami. Én, nem emlékszem rá, csak halványan. Mosolya lágy volt, haja fekete, mint az éjszaka. Szemei sötétek, arca sápadt. Emlékszem a mosolyára. Nagyon szerettek volna engem. Apám délceg katona ember volt, büszke a rangjára és a származására. Mindig peckesen járt, egyenes derékkal, emelt fővel. Szerettek volna örököst, ki a vagyont, meg a nevet tovább viszi. Minden vágyuk volt egy fiú, de az orvosok, nem kecsegtettek jóval. Elmondták, hogyha a baba meg is foganna, nem tudná kihordani, hisz nincs elég ereje. De ha mégis, akkor belehalna a szülésbe. Sokáig gondolkodtak rajtam, de anyám, erősködött, hogy így számára, nem élet az élet.

Bevállaltak.

Csodával határos módon, anyám túlélte a megpróbáltatásokat, de amúgy is gyenge szervezete nehezen bírta. Boldogan, s büszkén tartott a karjába, majd átadott apámnak, hogy megnézhesse az ifjú „trónörököst”. Apám boldog volt, de egyben nagyon szomorú is. Behívták a seregbe, s nem tehette meg, hogy ellenkezik, így magunkra kellett hagynia. Utolsó otthon töltött napját, a végrendelete megírásával, és hitelesítésével töltötte. Azt akarta, hogy minden rendben legyen velünk.

- Mi lett? - szorított rá a kezemre.

- Elesett a fronton. Anyám, mikor megtudta a hírt, nagyon elkeseredett, nem tett jót a szervezetének ez a hír. Apám után néhány hónappal ő maga is a mennybe ment.

- Veled?

- Másfél éves voltam, így árvaházba kerültem. A papírok kimondták, hogy az örökségem csak feltételekkel kapom meg, addig meg a pénz egy részét az engem nevelők kapják meg, hogy mindent biztosítsanak. Nos, kihasználták ezt a gesztust. A pénzt elharácsolták, de én, nem kaptam sem különleges bánásmódot, sem neveltetést.

Emlékszem a rideg falakra, nem voltak csak pöttöm ablakok, azokon belül kúszott némi fény, bár azt is megtörték, a rideg, vasrácsok. Nehogy, véletlen, ki akarj szökni, ki a szabadba.

Egyedül dadám volt, ki néha lehelt belém némi kedvességet, egy héten egyszer engedték, hogy meglátogasson, s akkor kimentünk a kis zöld játszótéri parkba, s mesélt a szüleimről. Azok a napok tartották bennem az életet, s a reményt.

Majd egy nap, elmaradtak ezek a látogatások, nem tudom, hogy nem engedték többé hozzám, vagy magával vitte őt is a zord halál.

Némaság telepedett ránk, de nem bántam. Szőkeségem nagyokat nyelve sóhajtott, s még mindig tenyeremmel játszott. Jól esett a meleg, birizgáló érintése. Én tekintetemmel a fagyos fehérséget néztem, ahogy ellepi a tájat. Sűrű masszaként zuhant alá, kísérte a fagyos fuvallat, s vitte tovább. Idén, először havazik.

- Lu. – suttogta.

- Mond, szívem. – simítottam finoman a vállára.

- Ez honnan? – húzta végig az ujjait ismét a csuklómat körül ölelő hegeken.

- Nem mondhatom. – sóhajtottam.

- De fájt…

- Igen.

- Ki tette?

- Lényeg a név? Nem számít.

- De miért?

- Jó kérdés. – nyeltem egy nagyot. – Élvezte. – mondtam ki a semmibe.

- Sajnálom. – adott rá forró csókot.

- Tudom, nem a te hibád. – adtam puha szeretgetést fejbúbjára.

- Mond…

- Hmm?

- Vele is ott találkoztál igaz? – fordult meg az ölemben, hogy a kékesszürke szempárral a tekintetem vadássza.

- Kivel?

- Hát… Vele.

- Yuki, igen, de szerintem ezt, már említettem.

- De nem részletesen.

- Van időnk. – sóhajtottam.

- Ezt tőlük kaptad?

- Mármint?

- Az emlékeket. Ők adták fentről?

- Fogós kérdés, nem tudom. Érzem a sebek által hagyott éles fájdalmat, a fejemben erősen élnek az emlékek, a testem sajog, a lelkem érez, nem tudom, hogy kerültem ide, és mikor, de úgy érzem, ezeket, valóban átéltem, nem csak belém táplálták, hisz akkor, nem lenne ennyire élő.

- Mi van, ha csak egy itteni emberbe költöztettek?

- Úgy véled, ez lehetséges?

- Nem tudom, csak veled gondolkozom.

- Nem bánom ezeket, az emlékeket, akárhogy is volt, ezek tettek azzá, aki ma vagyok.

- Van amin, változtatnál?

- Nincs szívem. Mindennek oka van.

- Ez igaz. – fektette a homlokát a combomra. Egyik kezével a térdem simogatta, másikat meg maga mellett pihentette.

Ismét csendbe borult a ház. Én a fürtjeivel játszottam, Ő meg kis idő múltán elaludt az ölembe.

A hó rendületlen szakadt odakint, a nappali melegében, jólesőn nyújtózkodva, nekem se kellett sok, hogy elaludjak.

Csengőszó

…A rideg, sötét ágak lengedeznek a csípős szélben, fütyülő zenéje messze elhallik. Körüllengi az erdőt a némaság. Tél van. Nem mozognak a mókusok, nem ugrálnak ide s tova az ágakon, nem majszolnak makkot a fák odvában. Alszik a természet. Meleg vackában pihen az élet. Fagyos takaró óvja álmát.
Háborítatlan, hófehér természet, puha lágy jégség, apró pici pelyhek. Ismét havazik. Lágyan hullámzik a szélben, táncot járva, csengve, zenélve, még végül megpihen odalenn. Ág reccsen, nem bírja súlyát, hoppan a lepel s takarja párját.

Templomharang szűrődik be a fák közé, hajnal van, a városban alszanak a házak, ablakszemük csukva, nem világlik lámpafény.

Fagyott a csermely, nem mozdul sodra, lágyan takarja a fagynak burokja. Kelő nap süti leplét, ragyogva csillatag. Sugara ereje nem olvaszt takarót, csak fényárba úsztatja az ódon erdőt.

Vakító fehérség, lombtalan, zúzmarás ágak…

Hóvirág nyílik ablakomon, persze csak gyermeki képzeletem súgja ezt. Jégvirág. Igencsak rég láttam ilyet.

Izgatottan keltem, némán osonva léptem ki szobám ajtaján. Még a ruháim is oly csendben húztam magamra, mint egy házasságtörő, nehogy a férj megtudja, hogy az asszony mit tett az éjjel.

Karácsonyi manót játszom. Sose volt még erre példa, de egyszer ezt is el kell kezdeni. Talán hagyományt teremtünk, talán nem, de szeretném, ha méltóképp, az Ő szájíze szerint lenne eltöltve ez az ünnep.

Sose vettem ilyenkor tűlevelűt, és megvallom őszintén, nem is tudom, hogy lóduljak neki eme kalandnak, de szerencsére, vannak ismerőseim. Egy barátom ajánlott egy külvárosi piacot, ahol árulnak efféle fákat. Elmondta, mit kell nézzek, és hogyan válasszak, nehogy átverjenek.

Szerencsémre azért itthon is vannak néhányan, akik megünneplik eme ünnepet. Én valahogy eddig, nem éreztem rá késztetést. Most, hogy van kivel, és miért, így természetesnek vettem, hogy csempésszek neki egy kis hazai, otthoni hangulatot.

Az égig magasodó tűlevelűek között sétálva, egyszercsak szembetalálkoztam a tökéletes darabbal. Haragoszöld, sűrű levelű, kerekded fenyő volt, olyan két méteres, illata lenyűgöző, finom, friss, kissé kesernyés. Az eladónál érdeklődtem kiszemeltem áráról, majd némi alkudozás után, boldogan csomagoltattam be a zsákmányom. Megkértem, hogy tegye hátra, míg én megveszem az apróbb kellékeket, s ő mosolyogva eleget tett kérésemnek.

A vásárban tovább haladva, lenyűgözött a fényáradat. Megannyi színes világító, villogó égő, csillogó díszek, aranyszín és ezüst füzérek. Bordó és arany mellett döntöttem. Ekképp vettem meg mindent. Majdnem dél volt, mire mindent beszereztem. Felmálháztam az autómat és elindultam haza. Tudtam jól, hogy Gil ilyenkor már gitáron van, így bíztam benne, hogy üres a ház.

Szerencsém volt. Gyorsan rámoltam ki minden hozzávalót, tettem az előtérbe a hatalmas zöldet, és nekiláttam életem első karácsonyfa díszítésének. Nem is olyan rossz muri ez, mosolyogtam magamban, miközben felakasztottam az utolsó angyalkát is. Még a végén, rendszert csinálunk belőle. Tetszett a szememnek a végeredmény, kellőképp díszes, de mégsem agyonzsúfolt. Kacsa a sütőben, ajándékok a fa alatt. Szerencsémre a csomagolással nem kellett vesződnöm, azt a boltban elintézték helyettem. Ahogy az óra elütötte a hatot, a szívem a torkomba kezdett dobogni. Tudtam jól, bármelyik pillanatban megérkezhet. Már huszadjára álltam meg a tükör előtt és igazítottam meg a hajam. Nyakkendőm minden alkalommal szorosabbra és szorosabbra húztam. Mire megláttam a kertkapuba, már nem kaptam levegőt.

Elészaladtam.

- Hát te? – nézett rám kérdőn egy aprócska mosollyal a szája sarkában. Joggal lepődött meg, hisz azt mondtam neki, ma sokáig leszek benn, erre én üdvözlöm.

- Eléd jöttem. – mosolyogtam. – Kérlek, csukd be a szemed, és kövess.

Minden nélkül tette, amit mondtam, szorosan fogta a kezem, és bátortalan léptekkel csoszogott utánam.

- Kinyithatod. – suttogtam már mögüle, finoman a derekára karolva.

Szólásra nyitotta a száját, de nem jött ki belőle hang. Némán, megrekedt valahol. Szemeiben tükrözött az égők színes játéka. Nagyot nyelve szorított rá a kezemre.

- Ez!!

- Tetszik?

- Csodálatos.

- Nagyszerű. – mondtam ki vidáman, némi szusszanás közepette. – Csináltam vacsit. Gyere.

S jött, közbe szemeivel pásztázta a feldíszített otthonunk, figyelte a füzéreket, a fa alatt heverő vörösded csomagolásban lapuló dobozokat, és a lágyan pislákoló gyertyákat. Az asztalhoz érve újra rámszorított, puhán ölelt magához, majd egy lágy csók kíséretében köszönte meg.

A vacsora elfogyasztása után, a kezét fogva vittem a fa alá.

- Akkor most?

- Hmm?

- Hogyan tovább? – mosolyogtam.

- Őhm, ilyenkor szoktunk énekelni.

- Szeretnél?

- Nem szükséges. – nevetett. – Ezt a részt, nyugodtan kihagyhatjuk.

- Akkor?

- Csengő.

- Micsoda?

- Csengő. Tudod, anya mindig csengetett, egy apró kis rézcsengőn, hogy megjött a Jézuska és lehet jönni, feldúlni a lakást, meg csomagoló papírt tépdelni.

- Érteem, akkor, hmm. – bajba voltam. Erre igazából nem számoltam, pedig utána olvastam, de ez… nem volt írva. Nem hoztam csengőt. Nincs nálunk… Összeszorult a szívem, a tenyerem elkezdett izzadni. Észrevehette, mert nekiindult a szobájának.

Sajnálkozó tekintettel néztem rá, mikor visszatért.

- Semmi gond! – simított végig a karomon. – Én is készültem. – és a tenyerembe csúsztatta a rézszín kis harangot.

Az aprócska bimm-bamm rekedtes rézízű szólamára útnak indultak könnyeim.

Nem voltam egyedül. A kisharang puhán csörömpölve huppant a krémszínű szőnyegen. Ajkai érintésére kiengedtem kezemből. Forrón csókolt, kezeit csípőm köré fonta.

- Akkor bontunk? – tettem fel a kérdést, miközben nyakára csókoltam.

- Pill. – pirult bele, és nekilódult a szobája ajtaja felé.

- Hová?

- Nyugi, mindjárt re! – kiáltotta az ajtóból.

Mosolyogva baktatott vissza a kezében feltornyozva a masnis dobozokkal.

- Nem kellett volna…

- Dehogynem. Tudtam, hogy sunnyogsz valamiben, és nem akartam adósod lenni.

- Nem lettél volna, ez…

- Tudom, de szerettem volna. Kezd te jó?

- Rendben.

A legfelső dobozt kezdtem neki bontani, szemeivel engem fürkészet, az arcomat és a kezeimet felváltva. Várta a reakcióm.

Puha sárgás színű mamusz belül fehér bodros béléssel.

- Nah? – mosolygott.

- Köszönöm. – mosolyogtam, - bár, nem nekem szokásom mezítláb futkosni az utcakövön.

Vihogott, kezeit a hasára tapasztotta, és elfetrengett a szőnyegen.

- Neked való ez. Olyan öreg emberes.

- Na szép. – legyintettem rá, mintha meg akarnám csapni. Ő meg elhúzódva fogta a fejét jajgatva.

- Te jössz. – böktem rá.

Némi hatásszünetet követően nekilódult az aranyszín masni bontásának, szemei elkerekedtek, mikor meglátta a benne lapuló hangszert.

- Jézusom. – hüledezett.

- Megígértem nem?

- De hát, ez. Jesszus, nem kellett volna, ez kész vagyon!

- Ugyan. – legyintettem.

- Köszönöm. – szipogott. – Te jössz.

A következő csomagban finom tapintású, bordó ing lapult, rajta vékony csíkban sárga szövés. Hozzá arany nyakkendő, és egy bordó zsebkendő.

- Ez gyönyörű.

- Örülök, hogy tetszik. Tudod, kellett már az újítás. Mindig olyan görcsös vagy. Fehér vagy szürke, egyhangú ing, semmi vidámság, semmi minta vagy ilyenek. Gondoltam, hátha, szívesen hordanád.

- Igazán tetszik, tényleg. Igazad van. Nem is vettem észre, hogy nincsenek mintás ingjeim.

- Mostmár lesz.

- Igen. Lesz bizony. – mosolyogtam rá.

  

Hosszan ültünk még a puha szőnyegen, és bontogattuk az ajándékokat. Nevetve, beszélgetve, egymás arcát figyelve. Ő hozzám bújt, én átkaroltam. Puhán adtam csókot az aranyszín fürtjei közé, majd figyeltük a szikrázó fényeket.

Boldog Karácsonyt Gil! Boldog Karácsonyt.

Kiscipők az ablakban

Sose feledem a napot, mikor életemben először láttam havat. Az eddigi otthonom melegebb részen feküdt, így a telek inkább csak hűvösebbek, esősebbek voltak, de hó, az sose volt. Mikor a nevelőnők meséltek a havas téli történetekről, hogy jött az angyalka, aki karácsonyfát csempészett a nappali közepében, és minden földi jóval díszítette, nem tudtam elképzelni, milyen is az.

Ez az év különleges volt. Magam mögött hagytam a sárga falakat. Kicsit savanyú szájízzel, és egy könnycseppel a szememben. Szerettem a dadám. Kedves, mosolygós, megértő asszony volt. S bár sok gyermekre kellett felügyelnie, velem, mindig kivételezett egy picit. Lefekvés előtt meleg pogácsát hozott apró rongyszalvétában, és mindig megsimogatta a fejem. Nem voltam egyedül, Yuki mindig mellettem volt. Sokszor együtt aludtunk, mert félt a villámtól. Amim volt megosztottam Vele.

Egy napon egy család jött. Magas, testes férfi kísérte balján a vékonyka vörös nőt. Mosolya lágy volt, vonásain látszott, hogy sokat megélt, mégis örömmel nézett a világra. Őt választották. Naponta bejártak, hol egyik, hol másik, hol mindketten, és szokták egymás társaságát. Elmentek sétálni, volt, hogy kimehettek egész napokra a falakon kívül. Tudtam jól, eljön az a pillanat, mikor már nem jönnek vissza többé. Mikor senki se látta, könnyesre sírtam a kispárnám. Nehéz volt elfogadni, hogy az egyetlen barátom, de inkább a testvérem, magamra hagy egy életre. A búcsúnk túl gyors volt, én pedig túl buta, hogy elmondjam, mit is érzek. De hát csak hét éves voltam. Az ember ilyen idős korában, normál esetben a kiskocsit tologatja a szőnyegen, vagy a legnagyobb baja, hogy nem kap csokit anyától a szupermarketben. Nekem el kellett veszítenem az egyetlen embert, akit szeretek.

Az udvaron állt, a dadánk kísérte ki, szépen felöltöztetve, kezében egy megkopott kistáska, benne a saját holmiijai. Nem sok minden, csak pár mesekönyv meg egy öreg tűzoltó autó.

A hölgy jött érte, megcsókolta a homlokát, majd a kis kezét megfogva, kisétáltak a kapun. Nem engedtek hozzá. Az ablakból bámultam, és igyekeztem nem elsírni magam. Mikor kikanyarodott, intettem Neki, de nem hiszem, hogy látta volna…

Nehéz idők jöttek, túl nehezek. A hiánya egyre elviselhetetlenebb volt. A többiekkel képtelen voltam kapcsolatot tartani.

Tizennyolc. Nagy szám, az ember életében, az enyémben is az volt. A nap, mikor elhagyom a falakat. Dadám szorosan ölelt magához, majd némi pénzt a zsebembe csúsztatva, kiengedett.

Végigfutott az emlékeim közt a kép, mit oly rég láttam.

Minden olyan zord volt, hideg és barátságtalan. Az emberek gorombák, az utcák sötétek és hidegek. Tehervonatokon szálltam meg, mik voltak, hogy elindultak velem, az ismeretlenbe. Volt nap, hogy azt se tudtam, hol vagyok, s éheztem. Volt, hogy megsajnáltak, és adtak némi meleg ételt.

Furcsa a hó. Fehér és hideg. Ha bőrödhöz ér éget, majd cseppé változik. Fehér eső. Tán ez a legjobb szó rá.

Nem volt nagy város, alig pár lelkes, de az emberek itt, mosolyogtak. Kaptam kalácsot és langyos kakaót. A templom harangja lágyan bimm-bammolt, s énekszó csendült fel.

Ismerős volt a dallam, még nagyon régről, mikor hasonló éjszakákon a dadám énekelte ezt nekünk. Sose tudtam mire vélni, de tetszett a hangzása.

Kisgyermekek álltak körbe egy hatalmas zöld levelűt, mely telis tele volt csillogó díszekkel.

Énekelték az ismerős dallamot, s a lelkem megérintette valami. Emlékeztem a mesére, melyben erről szóltak, hogy emberek megünneplik ezt a napot, mikor Isten fia megszületett a földön. Szóval, ilyen ez…

Gyönyörű este, teli fényekkel, mosolygós arcokkal, meleg pléddel, és a reménnyel.

A templomban kaptam szállást, és meleg levest. Egy kedves pap invitált az esti énekre, és a szokásos körjáratra. Boldogan tartottam velük. Végre ismét úgy éreztem, való vagyok valahová.

Másnap korán indultam útnak, búcsút intve ennek a kedves városnak.

Az egyik kis ház ablakába betekintve kiscipőket láttam sorakozni. Kipucolva álltak a párkányon, a kandallóban lobogott a tűz, s mellette ott díszelgett az a hatalmas, titokzatos fa.

Akkor, ott, azon a napon, eltökéltem, egyszer, ha családom lesz, én is meg fogom tartani ezt az ünnepet, melyet mindenki Karácsonynak hív.

Ébredés

Fejgörcsre ébredtem, hasogató, kínzó fájdalomra. Megdörzsöltem homlokom, és átfordultam a másik oldalamra. Némi kínlódás után megakadt a tekintetem… Rajta! Ott feküdt mellettem. Csak a hátát láttam, és aranyszín, a végén göndörded tincseit. Gerince finoman görbült, bőrén lágyan simogatott végig a felkelő nap fénye. Késztetést éreztem végigsimítani rajta.

Csigolyáin húztam keresztül hüvelykem, puhán siklott a hepehupás útján. Oly lágy volt és jól eső. Mikor leértem, bal csípője irányába egy kanyart véve, vissza, már tenyeremmel szánkáztam vajpuha bőrén. Nem tudom, mi ütött belém, mikor nyakába csókoltam, orrom hegyével lágyan cirógattam végig majd vállához érve újra belekóstoltam hívogató bőrébe.

Mandula ízű, finom édes, haja vanília, némi mentával keverve. Friss, talán az esti sampon. Nem emlékszem, mivel fürdettem. Nem törődtem nagyon a kompozíción, csak túl akartam lenni rajta. Bal keze finoman pihen maga előtt, jobbjával párnája alá nyúl. Békésen alszik, nem riadt fel a cirógatásomba. Ez vakmerővé tesz, és feszegetem saját határaim. Végigcirógatva kezén, belekulcsolom ujjaim, a sajátjai közé. Egészen közel csúszok hozzá, oly annyira hogy bőröm minden felületével érezzem.

Fürdőztem illatában, hajszálai gyengéden csikladozták orrom, egy cseppet sem zavart, sőt, megmosolyogtam csalfa, virgonc kis játékukat.

Rámszorított. Testével finoman fordult, majd orrom hegyére csókolt.

- Szia. – suttogtam némi mosollyal a szám szélén.

- Luuuu! – ugrott ki szorításomból, és egy szemvillanás alatt a nyakamba csimpaszkodott. Oly erősen ölelt, mintha évezredek óta nem látott volna. Hanga örömről, megnyugvásról tanúskodott. – Mikor jöttél? – hangja megrekedt, elcsuklott, mélyről jövő sóhajtással és nyeléssel végződött.

- Hajnalba. – cirógattam finoman a hátát.

- Miért nem ébresztettél fel? – könnyei önkéntelenül indultak útnak, lágyan csiklandozva bőröm, csúsztak lefelé. Szipogott.

Vállába csókoltam, majd hajával csacskán játszva, egy arasszal feljebb is. – Nem akartalak felébreszteni.

- Buta! – kapott az ajkaimra. Vadul, kíváncsian, érdeklődőn. Mint egy új ízt felfedező szakács, ki csak óvatosan kóstolgatja, mégis milyen összetevőkből áll a mű, hogy miből adódik ez a nagyszerű varázs, úgy térképezett most engem. Lassan haladva, egyre bátrabban és bátrabban.

- Ssss. – simítottam végig állán és mélyen a szemébe néztem. – Nyugi. – suttogtam.

Arca könnyes volt, tekintete boldog, és vágyakozó. Kérdőn nézet rám, majd ismét felém hajolt, hogy folytassa, amit elkezdett.

Visszafogtam. Homlokom az övéhez érintettem és finoman cirógattam.

- Mi.. – kezdett bele, de már megkapta válaszom.

- Ha elkezdem, félek, nem tudom abbahagyni. – szuszogtam.

- Mi van, ha nem is akarom? – tolta el a köztünk lévő felépített gátamat, és félig rámfeküdve, folytatta az ellenem elkezdett hadjáratát. Megsemmisültem. Minden tétova félelmem, buta gondolatom, kétes érzésem tovaszállt. Helyébe vad és féktelen vágy kelt útjának, és felfűtötte testem. Már nem érdekelt a holnap, és a következő percek sem. Csak és kizárólag Ő létezet. Ő és az a bizsergető érintés, amit okozott minden egyes csókjával.

- Hiányoztál. – préselte ki magából egy légvétel között.

Eltűnt az idő, távolba révedt az óra és a perc. Okafogyottá váltak a másodpercek, csak a szívem zakatolt, az adta az egyetlen létező ütemet, csak annak ritmusára figyeltem. Elöntött a forróság, zihálva fordultam rá, és tűztől lázas homlokom megpihentettem egy percre forró mellkasán. Életemben nem volt még ennyire közel, sose volt még ennyire jól eső.

Belekezdet testem ostromlásába, végigcirógatott bőrömön, kezemet szorítva magához, puhán szeretgetett.

- Mi ez? – állt meg oly hirtelen.

- Hmm? – néztem felé kérdőn, mert nem tudtam hirtelen, mit lelt.

- Ez. – simított végig ujjai hegyével, a csuklómon végigfutó hegeken.

- Apróság. – legyintettem. Ezzel elkapta másik kezem is.

- Itt is van! – nézet döbbenten. – Mi?

Tudtam, hogy nem tehetem semmissé, tudtam, hogy Ő már nem tudja, biztos voltam benne, hogy így lesz a jobb, hogy ezzel óvom Őt, hogy a lelke így marad egyben. Nem akartam, hogy gyötrődjön, hogy álmában riadtan arra keljen, amit tett, nem akartam, hogy…

- Bélyeg. – adtam válaszom.

- Mire? – döbbent volt a hangja, szemeimbe kutatta a választ.

- A szabadságra. – sóhajtottam.

Rálelt a további sérülésemre is. Kékes foltokra, a nyakamon húzódó tépésnyomokra.

- Mi?? – cirógatott végig rajtuk. – mi történt? – fejét mellkasomra döntötte és zokogni kezdett. – Mond el!

- Értünk tettem. – csuklott el a hangom. – Kettőnkért.

- Nem értelek.

- Nem mondhatom, nem tehetem. De mostmár, minden rendben lesz.

- De ezek! – csókolta meg a nyakamon lévő forradásnyomot.

- Elmúlik. – szorítottam magamhoz.

Sosem kívánnék szebb dolgot. Sose adhatott volna nagyobbat. Féktelen volt, vad és buja. Pillanatok alatt vitt fel a csúcsra, majd rohamvágtákkal újra és újra feltüzelt. Mint egy véget nem érő hullámvasút, melyben én vagyok az utas, és Ő irányítja a szerelvényt. Nem zavart ez a felállás. Nem volt nyugtalanító a tény, hogy az Ő szabályai szerint játszunk. Hogy ő diktálja a tempót, és az ütemet. Sose álmodtam volna, hogy ennyire képes vágyni rám. Sőt az sem játszódott le bennem, hogy engedné, hogy ilyesmit műveljek vele. De hagyta, sőt, hajszolta. Habár nagyokat nyüsszent, és szorosan markolta a takarót, nem állított le. Nem fogott vissza sőt, ő maga fordította meg a csatánk azzal, hogy felülre kerülve, a saját tempóját diktálta. Elsiette, elkapkodta, de nem bántam. Sose érintették még így, sose érzet még hasonlót. Biztos voltam benne, hogy túl akar lenni, hogy robbanni vágyik.

Mikor kellőképp lenyugodott, átvettem az irányítást. Játszani kezdtem vele, mint egy szunnyadó oroszlánnal. Olyan lassan, olyan gyengéden érintettem amennyire csak lehetett. Megmosolyodtam vad próbálkozásait, arra, hogy végre tegyem amit… de most, nem hagytam magam. Ágyéka görcsösen feszült, csípőjét egyre feljebb tolta, kezeivel szorosan mart az ágynemű huzatjába. Ajkai enyhén nyitva, szemeivel engem fürkész, tekintete ködös, mámoros.

Félbe hagytam ostromlását, és ránéztem. Ismét mosolyt csalt az arcomra könyörgése.

Megenyhültem és a számba vettem. Nagyot nyüsszentett, mikor érezte forró érintésem. Lágy ütembe kezdtem, közbe ujjaimmal alig érintve cirógattam bal tenyerét. Hihetetlen hosszan, minden idegszálát pattanásig kihúzva, egyetlen végső csapással juttattam a csúcsra. Görcsbe rándult, zihált, fujtatott. Gyönyörködtem teste rezdüléseibe, majd ráfeküdtem.

Nyakába csókoltam, lágyan cirógattam, még teljesen fel nem oldódott. Csapzott tincseit igazgattam el forró homlokán, és újra annak a csodás szempárnak ajándékoztam minden figyelmem.

- Szeretlek! – magam sem tudom miért, sőt azt se, hogy lehetett ennyire tiszta ez a szó, de kimondtam. Tenyerembe csúsztatta sajátját, majd enyhén felülve homlokomra csókolt. Lágyon mosolyogva nézte cseppet zavart tekintetem. Talán vártam, hogy mondjon valamit, talán zavart, hogy megtettem, talán kicsit feszélyezett ez a helyzet. Arcomat cirógatta, és megcsókolt. Fülemhez húzódott és lágyan suttogott:

- Dettó.

Alku

Hallottam a lépteit. Olyan volt, mintha vízhangzana, mintha valahonnan nagyon mélyről jönne elő, és minden léptével közelebb és közelebb kerülne. Koponyám belsejében lüktetett a hang, mintha tolná szét, iszonyatos kínt éreztem. Már nem érzem a kezeim, ujjaim alig tudom megmozdítani, tenyerem bizsereg, ezer hangya mászkál rajta, és csipked. Hallucinálok? Lassan már nem látok. Ködfátyol húzódott elém, olyan nyálkás vízfolyam, mely nem engedi, hogy lássak. Pislogásommal nem sokat törődik, csupán lehetetlen próbálkozás eltüntetnem azt. Körbe kacagja gyötrelmes kínlódásomat. Úgy érzem, lassan felemészt, a világ a feje tetejére állt, a sötétség bekebelez. Már nem érzem a vérem csöpögését, talán már csak percek lehetnek hátra, talán csak ennyi volt megírva.

Furcsa, hogy utolsó gondolataim körülötte forognak, azon, hogy vajon hogy reagál nemlétemre, hogy mi lesz vele, hogy hiányzom-e majd neki, vagy megkönnyezik-e. Azt hiszem igen. Talán csak buta remény, talán csak csalfa képzelet, hogy szüksége van rám, hogy szeret, de jól esik, ezt hinnem, és érte harcolnom.

Jéghideg, fagyos ujjak marták el arcomat. Hegyes karmával belevájt amúgy is sebzett húsomba.

- Hiányoztam, Angyal?

Hangját és mondatait nem értettem tisztán, agyam valamiféle zavaros képet festett. Távolból jövő morajlás volt csupán, el-el csípet hangfoszlányok, megkevert, vontatott szólamok.

Feltépte sebeim, és végighúzta egészen a nyakamig. Az alvadt vérem által keletkezett heg eltűnt, és ismét éreztem a forró szivárgást.

- Térdre! – zúgott a hang.

Letépte láncaim, és tehetetlenül zuhantam a földre. Utolsó erőmmel, belekapaszkodtam a lábaiba, homlokom a térdére támasztottam. Nem akartam végérvényesen a földre zuhanni, de szükségem volt a támaszára.

- Hát még élsz. Kitartó vagy. Add fel! Az enyém vagy!

Hátrébb lépett, és én a porba hulltam. A szám tele lett a pokol szennyével, sebeim marta a kénes érzés. Fejemre taposott, és ezzel végérvényesen megszégyenített.

- Hódolj be, és megkímélem semmitmondó életed!

Utolsó erőmet magamba szívva martam bele a talajba, és igyekeztem felemelni a fejem. Erőlködésem hiábavaló volt.

- Mit tudsz felajánlani Angyal? Mond ki a varázsszót, és vége! Elmehetsz!

Dacos némaságom feldühítette, hajamnál fogva felhúzott a földről.

- Rendben, játszhatunk másképp is. – vicsorgott. – Én ráérek. Vagy így, vagy úgy, de az enyém lesztek. Utolsó esélyt adok neked. Egyetlen apró esélyt. Véreddel lepecsételed a szerződésünk, és elengedlek.

Nem láttam a betűket, nem tudtam elolvasni, mi áll benne, és esélyem sem volt a döntésre. Erőszakkal tolt fölé, és sebeim tépve tette érvényessé azt.

- Így. – nevetett fel hangosan. – Jó kis Angyal. Még találkozunk.

Az ezüst szálak hálójában

 - Ki vagy te? – kérdeztem a ködből előjövő ezüsthajútól. Már sokszor találkoztunk, de eddig nem kommunikáltam vele.

- Hát nem emlékszel rám? Lucifer…

- Nem tudom ki vagy! – szóltam rá dühösen. – de hagyd abba ezt a játékot!

- Miért, különben mit teszel? Ember… Nem hiszem el, hogy ezért képes voltál visszamászni azokhoz a piperkőc fénylényekhez. Pedig jó sorod volt minálunk. Megkaptál mindent. – megfogta az állam. – Egész szép példány vagy, ember létedre, de azért, angyalként… - szimatolt meg. – pfff. Eltűnt a szagod.

- Miről beszélsz?

- Hát tényleg nem emlékszel? Az az aljas testvérem biztos kitörölte az emlékeid. Szánalmas. Aieron vagyok. – vicsorgott.

- Mit akarsz tőlünk?

- Tőletek? Semmit. Csak attól a szerencsétlen szőkétől. Ő az enyém.

- Ne merészeld bántani!

- Én??? Ugyan. A lelke már engem illett. Csak te… keresztbe tettél nekem. Hogy szedjem így a prédákat, ha te, visszahoztad őt? Add nekem, és békén hagylak!

- Soha! – kiáltottam.

- Akkor gyere vissza. Nálam jobb sorod volt.

- Láncra verve évszázadokig, egy forrongó lávatenger mellett? Az neked jó sor?

- Heh. – vágott gúnyos vigyort. – Túl szép voltál ahhoz, hogy közös préda légy. Csak magamnak akartalak, hát megtettem, amit kellett.

- Kellett?

- Betörtelek. Már majdnem feladtad, mikor az a tenyérbe mászó Gabriell lejött a seregeivel érted. Tudod te, hány alattvalóm pusztították el miattad? Mocskos égiek.

- Én oda tartozom.

- Heh, igen. Drága bátyám bábja vagy, mint a többi. Miért vágysz oly hűen a fehér szárnyakra? Azt hiszed jobb lesz? Ugyan. Hisz társaid irigyek rád, s már így is gyűlölnek.

- Ez nem igaz. A mieink nem éreznek gyűlöletet!

- Ezt magad sem hiszed el, igaz?

- Tűnj el innen. Hagyj bennünket élni!

- Hehh. – kacagott. – Ne nevettess Lucifer! Nekem kellenek a lelkek. Túl sok elfajzott van itt a földön. Én csak begyűjtöm őket.

- Joguk van a megtisztuláshoz!

- Megtisztulás? Miről beszélsz te? Inkább agymosás. Megtiltanak odafenn mindent, ezt te is jól tudod. Titokban ti is vágytok az érintésre, s még a vezetőtök is csak játssza az álszentet. Tudom jól, hogy érez irántad.

- Ez nem igaz. Szabad a szeretet, és ezt ki is mutathatjuk.

- Francokat. Ne légy ily ostoba!

- Nem vitázom veled!

- Legyen hát. – kacagott álnokul, miközben sötétet varázsolt.

- Mit csinálsz?

Az orrom hegyéig se láttam, nemhogy tovább. Éreztem, ahogy egyre közelebb jön, hallottam a lépteit. Durván mart a csuklómra, és csavart rajta kettőt. Karmaival felhasította bőrömet. Hegyes láncokra vert, minden mozdulatom maga volt a kín.

- Hiányzott igaz? – hangjából áradt a gúny. – Van pár órád velem alkut kötni, mielőtt teljesen kivérzel. Nem ajánlom, hogy mozgolódj, mert azzal csak időt veszítesz.

- Rohadj meg. – üvöltöttem.

- Én ráérek, kicsi angyal.

- Mit akarsz?

- Hhhh. Téged. – nyalt a fülembe.

- SOHA!

- Jól van. Egyszer csak megtörsz. – lépett hátrébb. Egy hatalmas gyertyát gyújtott, majd elindult kifelé. – Még el nem alszik! Addig van időd…. Angyal.

A vérem lassan csepegett le a padlóra. Figyeltem, ahogy az alattam lévő tócsa meg-megrezzen. Lassan fogyott az erőm, és vele a levegőm is.

- SOHA!

Suttogtam a semmibe.