A vadász

…Különös kegyetlenséggel megöltek egy fiatal nőt Tokiyo külvárosában. A rendőrség még nyomoz a tettes vagy tettesek után…

…Kibelezték, majd darabokra szedték azt a tizenhét éves lányt, aki a múlt héten tűnt el. Otthonától nem messze találták meg ma hajnalra virradólag a rendőrök. Erős a gyanú, hogy egy sorozatgyilkos garázdálkodik a városban…

…Két férfi holttestét szedték ki a tegnapi nap a csatornából. Mindkettőjükön ugyanolyan sérülések láthatók. A nyomozás lezárásáig, híradónknak megtiltották a részletekről szóló beszámolást. Valószínűsíthetően a sorozatgyilkos csapott le ismét…

- Na jó. - Kapcsoltam ki a tévét. Két hete nem vagyok otthon, és mik nem történnek? Hihetetlen, remélem Gil nem mászkál ki este. Nem lenne jó, ha történne vele valami. Oh tényleg. Mindjárt fel is hívom.

- Szia. Na mi újság otthon?

- Semmi különös. Hiányzol. Ott mi zu? Sokáig ugráltat még az a paprikajancsi?

- Remélem nem. – vihogtam.

- Hát. Én is remélem.

- Hallottad a híreket?

- Jajam. De ne aggódj, én maximum a halálra unásban halok meg.

- Na ne ökörködj. Ne menj ki este az utcára jó?

- Okké - okké anya, nem kell fosni, nem fogok. Csak elmegyek gitárra, aztán haza. Eskü jó leszek.

- Jól van akkor. Megnyugodtam. Figyelj, mennem kell, de holnap hívlak.

- Okké, nincs gond. Túlélem. Nagy fiú vagyok már.

- Esti mesét ne mondjak? – kuncogtam.

- Kapd be, jó?

- Khm.

- Na jó, most hagyd abba te perverz disznó! Inkább aludj!

- Rendben. Akkor holnap.

- Holnap.

- Szeretlek. – bípeget a másik oldal... Már letette… Akkor holnap.

Ehh, gondoltam, hogy nem lesz egyszerű, de hogy ennyire? Hiányzik ez a kis… szóval igen. Szal itt ez a srác, aki velem él, és nyomatékosítva közölte, neki semmi baja a melegekkel. Engem is elfogadott, így, ahogy vagyok. De azt is kikötötte, hogy addig, amíg tőle nem akarnak semmit. Erre… Hát tényleg nem tudom, mi jár a fejében, hogy mit érez. Lehet csak én vagyok úgy vele, hogy.. oké, kötődik hozzám, ez valamilyen szinten természetes, de ez már több annál. Néha úgy érzem, hogy…

Rá kell jönnöm, hogy szeretem, hogy vágyom a közelségére, az érintésére, hogy jó érzés magam mellett tudni éjszaka. Még így is, hogy igazából nincs köztünk semmi, nekem ez tökéletesen megfelel. Lehet lépnem kéne? Talán ha hazamegyek… igen, hisz csókkal váltunk, joggal fogadnám, és talán nem tolna el, talán neki is…

Badarság. Megint csak reménykedek, meg képzelgek.

…Újabb rejtélyes gyilkosságok történtek a múlt héten, a rendőrség töretlenül nyomoz, a brutális kegyetlenséggel ölő sorozatgyilkos után. Három kibelezett, feltrancsírozott áldozatot találtak egy külvárosi szemetesben…

Jobb ha nem nézek tévét. Ez borzalom. Ki képes ilyenekre? Nagyon remélem Gilnek semmi baja nem esett. Bár minden nap beszélünk, de akkor is.

Holnap indulok haza. El se hiszem, de komolyan. Az igazat megvallva, nem volt olyan rossz ez az egy hónap. Sokat mászkáltam, beszéltem, de meglett az eredménye. Megkötöttük a szerződést, és azt hiszem ez a pasas, egész jófej. A végére egész jól összebarátkoztunk. A háza meseszép, az ellátás kifogástalan, és a kaja sem volt rossz. Rég jártam Kínában, szeretem ezt az országot. Jó volt újra látni, de azért… hazahúz a szívem.

Boldogan csomagoltam, készítettem ki a bőröndöt. Szállásadóm, különleges vacsorával búcsúzott, melyen mindannyian részt vettünk. Borozgattunk, beszélgettünk, jó kis este volt. Bár nem maradtam sokáig, hisz minél hamarabb el akartam indulni haza, hogy még ébren találjam… de azért igazán élveztem.

Hazafelé az úton párszor meg kellett állnom, magamba vedeltem egy liter kávét legalább. Majd leragadt a szemem. Nem lenne jó muri, csattanni valakivel. Nincs humorom korházban, gépek közt tengődni. Jobb, ha ébren maradok, tiszta fejjel, mert… haza kell mennem.

Kissé elcsúsztam. Hajnali egy volt, mire a kapuhoz értem. Nah ennyit arról, hogy ébren találjam. Óvatosan nyitottam kaput, és cuccoltam be. Mikor kész voltam, úgy döntöttem, ha nem is ébren, de látnom kell Őt. Így benyitottam az ajtón. Nem volt az ágyban. Hol lehet?

Felkutattam utána az egész házat, de semmi. Még a kertben is megnéztem, de hiába.

Hol vaagy? Basszus.

Idegesen ültem le az előszoba kanapéján, megpróbáltam hívni, de ki volt kapcsolva. Remek basszus, miért is lenne ilyen egyszerű?

Azt hiszem elbóbiskoltam, a zárban csörgő kulcs zajára riadtam. Megjött. Az ajtóban állt. Felismertem a tekintetet, a vad fújtatást. Vér szagától bűzlött. A vörös cseppek követték végig a kockakövön. Ne! Az nem lehet hogy Te? Atya ég, mit tettél?

Tudtam jól, hogy hozhatom vissza, már volt rutinom. De eddig sose gondoltam, hogy… basszus Lu, ennyire nem lehetsz…

Most döbbentem csak rá, mennyire össze vagyunk kötve. Miattam van.

Nem telt sok időbe, hogy visszatérjen. Lábából kifogyott az erő. Összecsuklott volna, ha nem kapok a derekára. Döbbent fejjel nézett saját véres kezére. Minden porcikája remegett.

- Mit tettem? Úr Isten, mit tettem?

- Ssss. – csitítottam. – Sajnálom, az én hibám, kérlek, ne haragudj. – csókoltam a nyakába.

- Miit?

- Nem te. Nem tehetsz róla. Az a dühöngő vadállat volt, aki szabadon garázdálkodik, ha nincs ami lefogja. Csakis én tehetek erről. Nem. Nem tudtam, hogy én vagyok az, aki féken tarja. Hogy a közelemben nem kel életre. Hogy én vagyok a kapocs, ami kettőnket összeköt. Soha nem gondoltam, hogy ilyen hibát vétek. Nyugodj meg. Most szépen, letusolunk jó?

Bólogatott, és lassú léptekkel, kisebb segítséggel, bejutottunk a fürdőbe. Levettem a ruháit, majd a sajátomat is. Jobbnak láttam ezt a koncepciót, mivel magától, féltem, hogy nem tud megállni a zuhanyban. Nem akartam, hogy elessen. Leültettem a kis tükrös asztalra, majd megnyitottam a vizet. Megvártam, még a hőfok mindkettőnk számára ideális nem lesz, és elindultam hozzá.

- Gyere. – nyújtottam a kezem felé.

Nem nézet rám, a falat bámulta. Tudom mennyire kellemetlen lehet neki ez az állapot, és azt is, hogy most teljesen össze van zavarodva.

- Gil. – simítottam meg a haját. – Néz rám, kérlek. – és az állára csúsztattam a kezem.

Rám emelte könnyes tekintetét.

- Nem a te hibád. Soha többé nem fog megtörténni. Alszunk egyet, és holnap megbeszéljük jó?

Nem szólt, csak nézett engem. Megcsókoltam a homlokát, és magamhoz öleltem.

- Nem lesz semmi baj. Mostmár itt vagyok.

- Hiányoztál. – sóhajtotta.

- Tudom. Sajnálom.

Átkarolta a nyakamat és az orrával az enyémet érintette.

- Már jobb.

Némi buzdítás után, a zuhany alatt voltunk. Nézte, ahogy a lefolyó magába szippantja a vöröses vizet. Hosszú időbe telt lemosni a szennyet, de attól még a lelke… összetört, nem tudom, mikor lesz képes újra vidáman a tükörbe nézni. Még akkor is, ha öntudatán kívül tette, amit, de… a saját kezeivel vetett véget, ki tudja hány emberi életnek.

Meg kell tanulnunk együtt élni. Meg kell tanulnia kontrolálni, irányítani a másik felét.

Nem tudom még, hogyan, de közösen, ezt is megoldjuk. Hiszek benne.

Búcsú

Hát meg kell valljam, nem vagyok egy sportember. Ez a kis hülye ott ugrált mellettem egész hazáig. Pattogott, mint valami túlhúzott búgócsiga. Én meg… alig vonszoltam magam. Nem vagyok én ehhez szokva. Túlságosan elkényelmesedtem a kocsitól. Sportolnom kéne? Meglehet.

Totál nyomott fejjel kúsztam a zuhany alá, jól esett a meleg, kissé átfagytam a hűvös szélben. Monoton mozgással vettem magamra kedvenc pizsamám, majd nekiindultam bevackolni magam az ágyba. Már épp leültem, mikor kopogtak.

- Tessék.

- Alszol?

- Nem. Gyere csak.

Becsoszogott a fehér kis mamuszában, amit nemrég vettem neki, mert rossz volt nézni, hogy a mezítlábas talpacskáival a hideg kövön mászkál. Szájában a fogkeféjével leült az ágyam szélére.

- Auokoreunomoudod?

- Tessék?

Kivette a szájából a kefét.

- Akkor elmondod?

Ehhh. Azt hittem megúszom ezt a dolgot, de tévedtem.

- Hát…

- Megigérteed. – nézett rám elesett fejjel.

- Igen. Igazad van. – sóhajtottam.

- Na bökd ki! Volt begyszó, meg miegymás, szóval…

- Oké oké. De előbb add ezt ide. – szedtem ki a kezéből a fogkefét. Majd a szája sarkán letöröltem a ragacsos fehérséget. – Így.

- Szóval? – mosolygott.

- Szóval. Még valamikor múlt héten, vagy előtte... nem is tudom pontosan, de lényegtelen. Szóval van egy nagyon befolyásos, gazdag ügyfelünk, akivel végre sikerült egyezségre jutnunk. Persze nem szerződés aláírásra, de elértük, hogy leüljön velünk tárgyalni. Viszont vannak kitételei. Először is az, hogy mi megyünk hozzá, a házába, és ott tárgyalunk. Meg kell mutatnunk neki a szóban forgó ingatlanokat és területeket. Mindegyiket személyesen fel kell vele keresnünk, hogy megnézze, és ezeken, az utakon mondanánk el a koncepciókat, mutatnánk a terveket, és ajánlanánk az esetleges befektetési dolgokat.

- Ennyi?

- Nagyjából.

- Hát baszod. – röhögött, és kifeküdt mellém az ágyon. – Te nem vagy komplett tudod? Én már azt hittem, hogy valami kibaszott ordenálé problémád van, olyan hetedhét országra szólós, fingom sincs hogy oldom meg, mert egy világ sorsa múlik rajta cucc. Erre, csak egy elkényeztetett milliárdost kell körbenyalogatni. Komolyan behalok rajtad.

- De…

- Nemár Lu. Ne szívd már ezeket így fel. – közelebb csúszott. – Mi ezzel a gond? Elleszel pár napot, azt kész. Túlélem. Nem vagyunk összekötve. Nincs gáz.

- Ez igaz. – sóhajtottam. – Csak Kínába kell utazni.

- Rendben. Szal nem leszel az országban. Nincs para. Majd írok sms-t, vagy tudom is én, beszélünk esténként két szót

- Körülbelül egy hónap. – nyögtem ki végre nagy nehezen.

- Ohh. – akadt meg a lélegzete egy pár percre. – Hát oké. – elhalkult.

- Gil, én… próbáltam elérni, hogy jöhess, hogy velem légy, de…

- Nincs gond. Elleszek.

- De.

- Jól van. Nyugi. – simított végig a hajamon.

- Sajnálom. – fogtam két tenyerem közé az arcát, majd csókot adtam a homlokára.

- Tudom. – szipogta.

- Ne… - kezdem bele, de már késő volt. Éreztem a tenyeremre kúszó sós cseppeket. – Igyekszem haza, jó? – nyugtatgattam. – Hívlak, meg majd e-mailen tartjuk a kapcsolatot. Még vebkamerázom is veled, csak ne sírj.

- Mikor?

- Hétfőn indulok.

- Jó. – bújt hozzám, mint egy kisgyerek.

Én simogattam a feje tetejét, és a vállát, majd mikor elhalkult a sírás, megkérdeztem:

- Velem alszol?

Csak bólogatott, és bekúszott a takaró alá.

Ez a hét olyan gyorsan telt, hogy el sem hiszem. Gyűlöltem magam azért, hogy minden nap jóval kilenc után szabadultam, de leginkább azért, hogy még szombaton is dolgoznom kellett. Gil bezárkózott. Mire megérkeztem, már aludt, nem beszéltünk egész héten, és én elmondhatatlanul ramatyul éreztem magam. Vele akartam lenni, kárpótolni, vagy legalább egy kicsit… De nem jött ki úgy a lépés.

Vasárnapom ráment a pakolásra és a telefonokra. A pontos indulást egyeztettem, és az egyéb formaságokat. Megint este lett, mire a bőrönd készen állt az indulásra. Felhúztam az órát hajnali 4-re, és elindultam Gil szobája felé. Nem jött ki fény, így halkan kopogtam, de válasz se jött. Óvatosan nyitottam be. Háttal nekem feküdt, nem mozdult. Szuszogása egyenletes volt.

- Alszol? – suttogtam, de nem jött felelet. Nem akartam felkelteni, bár éreztem, hogy csak szimulál. Valamiért úgy voltam vele, neki lehet így jobb. Ráhagytam.

- Majd hívlak, ha odaértem. – és becsuktam az ajtaját.

Fájdalmasan korán rikácsolt az óra. Egy csontom se kívánta ezt az utat, de muszáj. Csendesen, mint egy jól idomított betörő, kisomfordáltam a bőröndökkel, meg a cuccokkal. Kabátot húztam, majd elindultam a kocsi felé. A csomagtartóba behelyeztem mindent, majd visszaindultam a kézi táskámért, meg a laptopért. Már a kertkaput nyitottam...

- Várj. – Ordibálta, miközben mezítláb, egy szál gatyába kicsattogott hozzám.

- Megőrültél? – kiáltottam rá. – Meg fogsz fagyni, hajnali négy óra van, és legalább minúúsz SOKK fok. Tüdőgyulladást kapsz te kis hülye!

- Én… - szipogott.

Odacsoszogott hozzám, és átkarolta a nyakam.

- Leszarom. – suttogta.

- Ne haragudj. – öleltem át. Tényleg mérges voltam rá, nem akarom, hogy megfázzon, de túlreagáltam.

- Fátylat rá. Nem mehetsz búcsú nélkül, tudod?

- Este el akartam, csak…

- Tudom. Még nem voltam kész.

- Akkor?

- Vigyázz magadra. – szorított rám.

- Hívlak majd.

- Jól van. – ereszkedett vissza a talajra.

- Mennem kell. – néztem a könnyes szemeibe, és elszorult a szívem.

- Várni foglak. – csókolt meg. Puha volt és meleg. Száraz, mégis egész testem belebizsergett. Az ajkait kaptam sajátomra. Mindenre számítottam csak erre nem. Hosszan engedett csak el.

- Sietek. – nyögtem ki a sok apró csók közt, amikkel jutalmaztam. – Sietek. – és a homloka is kapott egyet.

Szomorúan nézett, ahogy kiálltam, és elindultam. A kertkapuból még integetett, majd visszaszaladt a házba.

Ha most nem kap tüdőgyulladást, akkor soha.

Castanea

Ez a nap pocsék. Nem elég, hogy hétfő van, és lassan elmúlt négy óra, és én még mindig nem ettem egy falatot se, de…

Utálom a hétfőket!

Hála drága Yuki barátomnak, aki jótékonyan eltűnt, és se híre, se hamva, még elérni sem lehet, itt ülök nyakig a slamasztikába. Egy jó nevű cég ügyvezetőjével lenne tárgyalásunk a jövő héten. Hogy ez miért rossz? Neem az. Csupán az a problémám ezzel, hogy Kínába kéne utaznom. Nem egy pár napra, hanem legalább egy hónapra, ha nem többre…

Minden meseszép és madárfüttyös lenne, ha meg tudnám oldani a helyettesítést… de nem tudom, mert az egyetlen ember… Na mindegy. Szal reggel óta azon igyekszem, hogy el tudjam érni drága lakótársam velem utazását… Nem jutottam sehova.

Fogalmam sincs, hogy közlöm vele, hogy egy hónapra elmegyek, Ő meg marad otthon egymaga. Nem fog örülni. Nagyon nem.

Talán, ha vennék neki valamit, valami szépet, hogy megenyhüljön. Tuti ideges lesz, és kiakad, és kiabálni fog. Nem akarom, ma nincs szükségem további negatív impulzusra.

A papírhalmok egyre gyűlnek előttem, és várom a hívást, hogy megoldható-e plusz egy fő elszállásolása.

Nem akar csörögni ez a vacak, a fene egye meg.

Mi lenne, ha én magam hotelben szállnék, és akkor jöhetne? Átköltöznénk kis időre Kínába, aztán meglennénk ott mi.

Ehh… az a baj, hogy a vendéglátónk ragaszkodik ahhoz, hogy nála szálljunk meg. Az Ő, vagyis az ügyintézők jóindulatára vagyok bízva.

De, hogy magyarázom meg, hogy egy európai férfit viszek magammal, azt nem tudom…

A csípős, hideg szél keresztül fújt a vékony szövetkabátomon. Belevacogtam az érzésbe. Utálok fázni. Nincs olyan késő, mégis már csak a lámpák kékes fényei vezetnek az autómhoz. A hosszú parkolóban már nincsenek sokan. Két árván maradt négykerekű vár a gazdájára. Valószínűleg, hiába. Talán majd holnap hazaviszik őket. Én voltam az utolsó. Zártam az ajtót, és intettem a takarítóknak.

Idegesen kutatok a zsebembe, egyiket a másik után feltúrom. Hol a kulcsom?

Ez nem a te napod Lucius. Tudtam én, hogy nem a legbriliánsabb ötleteim egyike, hogy külön szedem az irodai és a lakás kulcsokat. Most mehetek vissza.

Nem mondanám, hogy meleg volt a kocsimban, de a motor beindítása után, félúton, már elég tűrhető volt. Csekélyke fény szűrődött ki az ablakon. Valószínű tévézik. Jól van Lu, végy nagy levegőt, és készülj a harcra.

Bentről kellemes meleg áradt, mikor kinyitottam az ajtót. Meglepett, hisz még nem volt időm a fűtéssel foglalkozni.

- Szia. Hazajöttem!

- Jajj, szia! – ugrott fel a kanapéról és nagy mosoly kíséretében jött elém.

- Mi az? – néztem rá, kicsit döbbent fejjel.

- Ö.. semmi csak. – nézett félre. Azt hiszem el is pirult.

- Hiányoztam? – mosolyogtam meg.

- Ühüm. – bólogatott. – Figyi, remélem nem baj, de begyújtottam. Hűvös volt már a lakásban.

- Dehogy baj. Levettél a vállamról egy gondot. – megsimítottam a fejét, és lehajoltam hogy levegyem a cipőm. Megfogta a kezem.

- Mi az? – néztem rá kérdőn.

- Tudod én…

- Mi a baj? Bökd már ki! Összetörtél valamit? Vagy baj van? Mond el bátran, nem leszek mérges, esküszöm.

- Biztos?

- Persze biztos. Na mi történt?

- Én csak…

- Naaa… Mi tört össze?

- Semmi, vagyis de, de most nem arról van szó. Tudom, hogy fáradt vagy meg minden, de kérnék valamit.

- Micsodát?

- Így maradnál?

- Hmm?

- Öt perc és felöltözöm.

- Jól van. – sóhajtottam. – Hova szeretnél menni?

- Csak sétálni.

- Akkor várlak.

Öt perc se volt, és már trappolt is le az emeletről a fekete sportcipőjében meg a kis vékony dzsekijében, amit valamikor tavasszal vettünk.

- Nem fogsz így fázni?

- Nem hiszem. – vihorászott. – Én nem vagyok olyan fagyos, mint egyesek. – és megböködte az oldalam.

- Szépen vagyunk. – nevettem. – ezért még kapsz.

Elindultunk. A hideg szélben, a kertkapun túljutva, megálltam.

- Rossz rádnézni. – közöltem, miközben felhúztam az álláig a kabátot. – Így. – veregettem meg a vállát.

- Jobban érzed magad?

- Miért?

- Hát, hogy most beeszkimósodtam miattad. Elfelejted, hogy én nem fázok.

- Tudod mit? – néztem rá szigorúan. – Inkább azt mond meg, merre menjünk.

- Város, kirakatok?

- Legyen. Mond, nem vagy éhes?

- Tudnék enni.

- Akkor menjünk.

- Mond.

- Hmm?

- Ettél ma már valamit?

- Öhm. Nemigazán.

- Na szép, aztán csodálkozol, hogy megfagysz.

- Tessék?

- Kérlek. Legalább délben szakíts annyi időt magadra, hogy eszel. Én nem akarom, hogy bajod essen.

- Rendben. Ne haragudj. – aggódik értem?

- Semmi. Csak ígérd, oki?

- Begyszó.

- Akkor jó.

- Jujj, odanézz! – tapogatta az egyik kirakatot.

- Micsodát?

- Azt ott, a gitárt. Olyan szép.

- Hmm, tényleg az.

- Tudod. Voltam órán.

- Mikor?

- Az nem lényeg. Voltam, és nagyon tetszett, a tanár azt mondta, ügyes vagyok, és jó lenne, ha rendszeresen bejárnék.

- Örülök, hogy végül elmentél.

- Hát. Unalmas minden nap csak otthon ülnöm. Igazad volt, mikor azt mondtad, kell valami hobby, vagy elfoglaltság. Hogy jobban teljen.

- Így van. És amit vettem gitárt, az nem jó?

- Hát…

- Szóval nem. Akkor majd munkából hazafelé megveszem Neked ezt.

- Tényleg? De…

- Aham. Ha ezt szeretnéd.

- De baromi drága.

- Megoldom, oké? Nem fogok miatta tönkremenni.

- Köszi. – simított végig a karomon.

- Szívesen.

Vacsi után, hazafelé, kerülővel mentünk, mert úgy döntöttünk, a park este, biztosan szép. Igazunk volt. Jól esett a fák látványa, és a finoman megmunkált padoké. Az apró kis kőtörmelékkel felszórt úton haladtunk.

- Gyereee. – kiáltotta és a kezemet fogva berángatott az erdőbe.

- Nyugi már, hova szaladsz? Ott neves a talaj és beázik a cipőm, nemáár….

- Mi?

- Semmi. – mosolyogtam. Csillogott a szeme. Olyan rég láttam ilyen felelőtlen boldognak. Leguggolt az egyik fa tövében, és kutatni kezdett az avar közt. Megálltam felette, és néztem.

- Mit keresel?

- Segítesz?

- Mit?

- Na. Ne állj már ott olyan bambán. – megfogta a kezem és lehúzott. Jól esőn meleg volt a tenyere, sőt forró, a saját hideg kezemhez képest… tényleg nem fázott, arca piros volt, érintése… még mindig fogott egyik kezével, a másikkal az avar közt matatott.

- Mit keresünk?

- Megvan! – kiáltott és a tenyerembe helyezte a kis barna gombócot.

- Hümm? – néztem rá kérdőn.

- Ne mond, hogy gyerekkorodban a szüleid…. – sóhajtott. – szóval. Tudod mikor kicsik voltunk anya mindig elvitt minket a közeli parkba sétálni. Az öcsémmel hintáztunk, meg futkostunk, aztán mindig elmentünk gesztenyét szedni. Igaz nálunk másféle terem, de azért remélem, ez is megteszi.

- Micsodát?

- Hát, tudod anya, mindig azt mondta, hogy ősszel az első gesztenyéd meg kell tartani. Tedd a zsebedbe, és akkor egész télen nem fogsz fázni. Úgy gondoltam, hogy Neked ez jól jön.

- Zsebre?

- Bizony. – bólogatott. – De vigyázz rá nagyon. Megóv a hidegtől.

- Rendben. – zsebre dugtam.

- Lucius.

- Tessék? – néztem a szemeibe.

Végigsimított a hajamon, majd egészen közel hajolt. – Mi bánt? – suttogta.

- Nincs semmi.

- Érzem. Megint Yu…. – nyelt egyet. – Elmondod? Kérlek.

- Semmi komoly.

- Ne csináld. – húzott fel, és közben magához is. Szorosan ölelt, egyik kezét a derekamra szorította, másikat a vállamra tette. – Kérlek.

- Otthon. – suttogtam.

- Ígéred?

- Ígérem.

- Akkor otthon. – és elindult hazafelé. Jobb kezem még mindig birtokolta. Nem zavart.

Mesélt a gesztenyevadászatokról, és arról, hogyha szerencséjük volt, találtak szelíd fajtát is, amit anyukájuk otthon megcsinált nekik, és hogy az jujj de finom. Mesélt az öcsikéjéről, aki rendkívül jófej kölyök. Hogy őt idézzem, ahhoz képest, hogy csak egy kis padlócirkáló, egész szerethető. Miért érzem úgy, hogy nem szereti a gyerekeket? Jó volt hallgatni, jó volt vele lenni… Jó volt… Fogni a kezét.

Szavak nélkül

Szombat reggel ritkán adatik meg, hogy úgy döntsek, én ma ágyban maradok. Nem mintha nem lett volna dolgom, de egyszer az életben, én is megtehetem, hogy lazítok. Valamikor tíz óra tájban kecmeregtem ki. Bevonszoltam magam a fürdőbe, majd egy frissítő relaxációs zuhanyt követve, felvettem magamra egy laza melegítő szettet. Nem megyek sehova. Ez volt a döntés. Nem hallottam zajokat, így úgy gondoltam, drága lakótársam is azon véleményen volt, hogy ma csak alszunk, meg punnyadunk. Óvatosan nyitottam ki az ajtaját. Igazam volt. Valami mosolyogtatnivalóan kitekert pózban ott aludt a szőkeség. Egy darabig álltam, és mosolyogva néztem, hogy képes ember így aludni. Majd azon filóztam, kényelmes-e ez egyáltalán neki. Biztos voltam benne, hogyha majd felkel, elkezd nekem nyavalyogni, hogy milyen nagyon fáj mindene. Én meg majd jól kinevetem. Na jó… nem tenném. Csak diszkréten. Miután kellőképpen elfilozofáltam az alvási szokásairól, elindultam reggelit készíteni.

Francia pirítós... hmm talán örülni fog neki. Feltettem a kávét, sőt még teát is. Egyszer legyek konyhában, aztán többé, felé se nézek. Ebédre megy vacsorára pedig… hmmm.. rendelünk pizzát.

A nappaliban foglaltam helyet, végignéztem a DVD gyűjteményem, majd egy számomra kedves darabot betoltam a lejátszóba.

Bőven a film közepén jártam, mikor szőkeségem kitámolygott. Álmosan dörzsölte a szemét. A fürdőbe menet intett egyet, majd miután frissebb lett, a reggeliét tányérostul behurcolta hozzám. Letette az asztalra, majd finoman oldalba böködött, és én arrébb csúsztam. Nem beszéltünk, de nem zavart. Valahogy most ez jó volt így. Úgy gondoltam, neki se fontos, hisz akkor mondana, de nem tette.

Miután elpakolt maga után, ami meglepett, hisz nem szokása, valami sport-motor újsággal a kezében, visszatért. Elvágódott a díványom szélén, majd lábait rajtam keresztül dobta és a másik végében heverő párna alá dugta. Lusta volt zoknit húzni. Jellemző. Megmosolyogtam, majd végigsimítottam szőke fürtjein. Fejét az oldaltámlának nyomta, és elkezdett olvasgatni.

Csak a pizza érkezése borította fel a rendszerünk. Miután magába tuszkolta több mint a felét, annak a gombás vacaknak, amire bökött, úgy döntött hason folytatja tovább a henyélést. Nem foglalkozott vele, ez számomra mennyire kényelmes, vagy sem, bár én sem szóltam miatta, hogy lassan nem érzem a lábam a súlya alatt. Igazat megvallva, nem zavart. Jól esett a közelsége, a melege. Ritkán adatik meg, hogy ennyire nyugodt napunk legyen. Jól esett a csend és a béke, ami körüllengte a helyiséget.

Nem tudom, mikor kezdtem a film helyet, Őt nézni, és azt sem, mikor kezdtem játszani az aranyszín szálakkal. Kopogott az eső az ablakon, valamikor nekiállhatott, de nem figyeltem rá, csak most jutott a tudatomig. Itt van az ősz. Ténylegesen megérkezett.

Vajon mikor vághatta le a haját? Mindig copfba fogja, ritkán engedi szabadon. Most valamiért így hagyta. Nem zavart. Finoman göndörödött, vége a dereka közepén volt. Tudom, hogy hosszabb volt. Valahol combjáig érhetett. Lehet zavarta, vagy csak eltörtek a végek. De így is jó, sőt, lehet az már túl hosszú volt Neki is. A fák ágai lágyan lengedeztek a szélben, az ablakon keresztül, be-be villant a fény. A haja színekkel játszott. Árnyas részei inkább barna, míg ha fény éri, inkább arany, vagy napsárga. Pajkosan csillogó, olyan… nem is tudom. Szép.

Finoman húztam a derekára pólóját, mert úgy véltem, fázhat. Azért lehűlt eléggé.

Mikor elmúlt az árnyak tánca, akkor jöttem rá, elmúlt a nap. Órámra nézve már igencsak este volt. Ő még mindig rajtam feküdt, de már nem olvasott. Elaludhatott, mert nem mocorgott. Feje a párnán pihent. Igen aludt. Valahogy nem figyeltem az arcát. Belevesztem a hajába, vagy háta ívét bámultam. Lágy volt. Szeme lecsukva. Sose figyeltem, milyen szép pillái vannak. Sőt azt se vettem észre eddig, hogy azok is inkább szőkék és nem feketék vagy barnák voltak. Szemöldöke szintúgy. Furcsálltam, hogy nem tudtam ilyesmit. Pedig együtt élünk jó ideje.. mégse vettem észre.

Finoman próbáltam ébreszteni, hogy jó lenne, a saját ágyába tölteni az éjszakát, de nem kelt fel. Óvatosan karoltam dereka alá, majd miután megfordítottam, karjaim közt fogva beindultam vele a szobába. Nem riadt fel. Mélyen aludhatott, vagy csak szimplán nem zavarja az ilyesmi. Nem tudom milyen alvó. Mikor néhanapján mellettem alszik el, azt tudom, nem zavarja a mocorgásom. Bár az igazat megvallva nem is szoktam nagyon. Nem merek.

Lágyan tettem az ágyára, majd egy meleg takaróval betakartam.

Búcsúzóul még egyszer végigsimítottam a haján, és becsuktam az ajtót.

Elmúlt a kopogás. Nem fújt a szél. Csend volt az utcán. Az egész napos ülés, és a tény, hogy a lábamba most kezd visszatérni az élet, arra sarkalt, hogy kihasználjam az időt. Így egy kabáttal a hátamon, nekiindultam az utcának. Nem voltak autók, néha egy-egy elsiklott, felverve az utcán heverő tócsákat. A lámpák sárgás fénye, és a szürke fellegek közt ki-ki kandikáló kékesszürke Hold jól esett a szememnek. Hűvös volt. Az utcát esőillat rengte körül. Valahogy mindig úgy gondoltam, az eső a legjobb arra, hogy lemossa a szennyet. Nem csak az utca porát, nem csak a földeket, de minket, magunkat is. Egyféle megtisztulás, pormentes, friss illat. Jól eső.

A levelek egy része már elengedte az eddig táplálékot nyújtó ágakat. A földre hullva várták az újjászületésük pillanatát, hogy egybe olvadjanak a földdel, és annak táplálékot nyújtva körforgásban tavasszal ismét megszülessenek.

Meseszép a természet. Mindig elcsodálkozom egyszerűségén, mely mégis oly bonyolult. Minden a harmónián múlik. Mindenki függ a másiktól, legyen az élő, vagy élettelen. Az élő erdő árnyat ad a hőségben, a víz szomjat old, az odú lakásként szolgál. Holtjában bútor lesz vagy ház ajtaja, ablak kerete. Tető a fejünk felett. Mikor már funkcióját veszti, termeszek lakják, vagy gombák. És a végén egyesül a földdel, aminek köszönhetően mindennek a vége az nem más mint a kezdete. Érdekes ez.

Hazafelé eljátszottam a burkolat köveivel, átugráltam a réseket, kikerültem a buckákat. Sőt, egy közeli játszótéren, még a hintákat is meglöktem. Hogy miért? Úgy gondoltam, ma biztos nem volt munkájuk, és egyedül álltak egész nap. Lehet szomorúak, hogy nem lengte őket körül gyerekzsivaj vagy kacaj, hogy nem lenghettek szabadon. Gondoltam, jót tesz, ha egy picikét inghatnak.

Hogy miért hozzá mentem be? Nem tudom.

Egyszerűen jól esett Vele aludnom.

Nincs kettő...

Közel egy hónap telt el, bár nem tudom pontosan, igazából, már nem is érdekel. Valamiféle gépi üzemmódra kapcsoltam. Kizártam magam elől a külvilágot, és csak egy bizonyos előre programozott napirend alapján teszem a dolgom. Felkelek, tusolok, öltözöm, eszem, dolgozom, hazajövök, talán megint eszem és egy fürdés után ismét alszom.

Nem sok minden zökkent ki a jelenlegi állapotomból, néha azon kapom magam, hogy a telefonom bámulom. Nem tudom, mit várok… Na jó, tudom, de azt is, hogy hiába való.

Nem tudom elfogadni. Nem a tényt, hogy elment, nem azt, hogy keresi a szerelmet, hogy boldog akar lenni. Nem állok az útjába, sőt. Tényleg szívből kívánom, így legyen.

De!

Nem értem a miértet. Miért nem mondta el, miért nem beszélt, miért nem mondott ennyit, ég áldjon, vagy bármi? Nemes egyszerűséggel összepakolt, és eltűnt az életemből…

A telefonja ki van kapcsolva. Lehet, hogy már rég számot váltott. Képes volt egy pillanat alatt teljesen eltűnni az életemből. Nem, egyszerűen nem….

A halk kopogásra nem jött tőlem válasz. Észre se vettem, fel se fogtam, csak jóval később. Nem gyújtottam villanyt, jól esett a sötét, nem akartam fényt. Egyedül a kezemben lévő telefon kéklett. Még mindig azt bámultam.

Az ágyam szélére ült, és nagyot sóhajtott.

- Luci… kérlek.

Nem válaszoltam, csak a fényt bűvöltem, mintha varázs lámpa lenne. Nem jött jin, nem kérdezte, mi a három kívánságom.. nem történt semmi. - Ne tedd ezt. Lucius, kérlek. - Meleget éreztem, apró pulzálást a bőrömön, mintha valami meleg érintett volna. Nem kérek belőle, elhúztam a kezem. Nem értem, tényleg nem értem. – Lucius, Lucius, figyelsz te rám egyáltalán? – Miért ment csak így el, miért? Csak úgy, a semmibe. Nem is tudom ki ez a pasi, mi van, ha.. – Basszus, az istenért, nézz már rám! Itt vagyok, hallod? – mi van, ha valami maffiózó, és eladja, hisz olyan szép és kecses, külföldön nagyon keresik az ilyet. Lehet már… - Jól van, tudod mit? Akkor bazd meg! Leszarom. Kurvára elegem van ebből, annyira jó, hogy még szóra se méltatsz. Lassan egy hónap, oké? Túl kéne már tenned magad! – lehet, már futtatják, öntudatán kívül. Valami drogokkal nyomják tele, és még védekezni se tud. Bele se akarok gondolni, nagyon nem. – Jól van. Nem érdekelsz, akkor baszódj meg!

Hatalmas csattanást hallottam. Kizökkentet a gondolatomból, odafordítottam a fejem. Körülnéztem a sötét szobában, de nem láttam semmit. Mindegy, biztos a szél. És ismét kinyitottam a telefonom, és a kijelzőt kezdtem bámulni….

Az utolsó csepp

Apró kis lámpát gyújtottam a sarki asztalomon, halvány, sárgás fénye kellemesen világította meg a falakat. Finom ez a szövet, fogtam meg a takaróm anyagát. Lágy selyem, még valamikor évekkel ezelőtt kaptam, azt hiszem egy szülinapra. Kollégától, hmm, lehet épp Tőle. Nem emlékszem pontosan. Fura. Kellemes érzés, hideg, mégis jól eső. Talán darut ábrázolhat a kis fekete minta, mely ismétlődik rajta. Igazából sose tudtam rájönni, de az biztos, hogy valami madár. Nem számolom a napokat, azok mégis peregnek, telnek. Lassan azon kaptam magam, hogy érdektelen vagyok, hogy csak úgy megyek, nézek a semmibe. Néha az étkezéseket is elfeledem. Csak akkor tudatosul, mikor gyomrom jelzi a szükségét. Nem viszem túlzásba, nem is kell.

Halkan nyílt az ajtó, és Ő a küszöbön állt meg. Nem jött beljebb, nem lépett tovább, csak állt ott. Nem tudom mióta, nem tudom, mikor jutottam arra a szintre, hogy nem érzékelem a külvilágot. Karját a félfának támasztva figyelt engem, és nem szólt semmit. Valahol, belül éreztem a jelenlétét, de nemigazán törődtem vele, ha akar valamit, mondja.

- Ok. Ennyi volt! – kiabált. Nem esett jól a fülemnek. – nem érdekelsz, vili? – kimarta a kezemből a telefont. – ezt most elveszem! – dühösen néztem rá, de nem hatotta meg. – Figyelj rám, mert csak egyszer mondom el! Elég volt! Tűrtem, próbáltam, igyekeztem, de úgy tűnik nem érdekel. Belefáradtam érted? Tudod te milyen ez nekem? Felfogtad te egyáltalán? Egy kibaszott hónap, még több is! Elegem van oké? Nevezz engem bárminek, lehetek türelmetlen, meg szemét, de ezt be kell fejezned! Ez így nem mehet tovább! Hiányzol oké? Egyedül vagyok, kibaszottúl egyedül. És nem én akartam ezt, nem én választottam, de itt élünk egymás mellett, ezen a néhány négyzetméteren, és szükségem van rád, mert megőrülök! Tudom, hogy szar, meg nehéz. Hidd el megértelek. Ki tudná jobban mint én? Mindenemet felhagytam, senkim sincs! Nincs családom, nincs semmim. Mindenkit elvesztettem, mégse panaszkodtam soha, mert Te voltál nekem. Lehet ez nem kölcsönös, vagy púp vagyok a hátadon, de akkor mond meg, és itt se vagyok. Ez így nem jó, nagyon nem! Kedvellek, és önzőség, de szükségem van rád, arra, hogy beszéljünk, hogy együtt legyünk. Kell a társaságod, kell az, hogy meghallgass, hogy beszélj hozzám, hogy néhanapján átölelj. Tudom, hogy nehéz most neked, de értsd meg, ez így nem jó. Ne akarj mindent elveszíteni!

- Mi? Gil. Teee… Mikor?

- Egy jó ideje baszod! Jó hogy végre felébredtél a csipkerózsika álmodból, mert már azon voltam, hogy nyakon öntelek egy vödör hideg vízzel!

Értetlenül néztem rá, és ő lehiggadt kicsit.

- Figyelj! – ült le mellém az ágyra. – Kellesz nekem, oké? Nem vagyok valami érzelgős, és a szavak embere se. Nem szoktam.. de nem bírom. Szükségem van rád.

- Ne haragudj….

- Nem haragszom, ez több annál. – magához húzott és átölelt. – Itt vagyok. Kérlek, vedd észre, hogy itt vagyok!

Visszaöleltem, és lassan összeállt a kép. Mit tettem? Én nem vagyok normális.

- Sajnálom. – suttogtam a vállába.

- A telefonod megtartom. – közölte határozottan, majd elengedett. – Kérlek, menjünk sétálni!

Tétován bár, de megfogtam a kezét, mert felém nyújtotta. Mosolya lágy volt és határozott. Szemei önbizalmat sugároztak, mégis szomorúak voltak. Lassan álltam fel, és követtem Őt.

Jót tett a friss levegő. Ő beszélt hozzám, és bár nem tudom miről, vagy mit, de mégis…

Vele voltam.

Hol vagy?

Hol vagy? Írtam be dühödten a telefonomba, miután a hívásomra nem vette fel. Már közel fél órát csúszunk miatta. Nagyon remélem kézzel fogható magyarázattal tud szolgálni, mert különben nem állok jót magamért. Miután elküldtem az üzenetet, rezgőre állítottam a telefont, intettem Daisuke-sannak, és az betolta a projektort a tárgyalóba. Yuki egyetlen szerencséje, hogy Daisuke itt volt, és nem a kinti irodánk egyikében.

Ügyfeleim előtt mélyen meghajoltam, majd belekezdtem a mondandómba.

Ajánlatunk, egy külvárosi ingatlan, mesés panorámával, kilátással, remekül beépíthető, jól kihasználható terekkel. Hozzá tartozott hatalmas hektár zöld terület, melyben nagyszerű lehetőségek voltak. A svájci tőzsde meggyengülése miatt, most igazán remek áron tudnánk ezt a potenciális ügyfélnek kínálni.

Magyarázatom nem talált süket fülekre. Némi kérdés után, melyek a hely megközelíthetőségére, és az épület állapotára irányultak, megfelelő válaszom tudomásul vétele után, hajlottak a szerződés megkötésére. A tárgyalóban iszonyatos meleg volt, hátamon csorgott a víz, nyakamat szorította a nyakkendőm.

Közel egy óra telhetett el, előkészítettem az iratokat, és épp a tollam után kutattam a zsebemben, mikor megremegett a telefon a zsebembe. Hosszas elnézés kérés, és meghajlást követően, kiviharzottam a helységből. Mire előbányáztam, már abba hagyta.

Egy nem fogadott hívás. A hívó fél, ismeretlen. Remek, ezért jöttem ki? Na mindegy, hamár itt vagyok levegőzöm egyet, mert szükségem van rá. A kávé automatához sétáltam, bedobtam némi aprót, és már ontotta is magából a gőzölgő feketét.

Miközben kortyoltam, megpróbáltam újra felhívni Yukit. Nem vette fel. Dühösen a zsebembe dugtam a telefont, majd elindultam vissza, aláírni a szerződést. Az ajtóhoz értem, mikor újra rezgett a zsebem. Üzenetet kaptam.

Sajnálom.

Remek, és én ezzel mit csináljak, mond? Mindegy, majd később ezért számolunk.

Miután a szerződést aláírtam, és végre haza tudtam indulni, ismét igyekeztem drága barátomat elérni telefonon, de nem jártam sikerrel.

- Mi van már? –mormogtam magamba, miközben az autómba ültem.

Elindultam hozzá, kettesével vettem a lépcsőket, majd az ajtóhoz érve, zihálva nyomtam a csengőt. Nem hallottam mozgást, még dörömböltem párat, de nem jött válasz. A szomszéd ajtó nyílt. Rémült fejjel néztem oda, egy idős asszony volt az.

- Jó estét uram. Kérem, nyugodjon meg, felesleges úgy dörömbölni.

- Sajnálom. – néztem rá bocsánatkérően. – Nem tudja, véletlen, hova ment a barátom?

- Sajnos nem, de pár napja nem is láttam. Utoljára nagy bőröndökkel ment valahova.

- Tudom, nyaralni. De azóta hazajött.

- Nem tudom édes fiam. Kérem, ne zajongjon.

És azzal becsukta az ajtót. Lassan lépkedtem lefelé, visszaültem az autómba, még pár percet bámultam a telefonomat, majd elindultam haza.

Gil már várhatott, mert mikor meghallotta az ajtó előtti kulcscsörgést, azonnal nyitotta azt.

- Szia. – mosolygott, majd átölelte a nyakam.

- Szia. – néztem rá meglepetten. Nem szokott így üdvözölni. – Baj van?

- Nem, csak… ma nem is láttalak, elmentél, és most késő este van…

- Hiányoztam?

- Igen. – pirult el.

Igaza volt. Napok óta ez megy, sőt lassan egy hete, hogy nem is látjuk egymást. Én rohanok, hajnalba kelek, későn jövök. Joggal lehet rám dühös. Azt hiszem a közös vacsora óta nem is voltunk igazán együtt.

- Sajnálom. – szorítottam magamhoz, majd tettem vele pár lépést, hogy be tudjam magam mögött az ajtót csukni.

- Nehéz napod volt?

- Az nem kifejezés. Yuki jól felültetett, nem tudom, hol az ördögbe van, de esküszöm, kinyírom.

- Itt volt.

- Miiiii? - Néztem rá dühösen. – Mikor? Miért nem szóltál?

- Valamikor délelőtt. Sajnálom, azt mondta, ne tegyem. Aztán próbáltalak hívni, de nem vetted fel.

- Szám nélkül, te voltál?

- Igen én. Tényleg sajnálom.

- Nem haragszom, nem a te hibád, kérlek, bocsáss meg.

A kanapéra ültünk, lábait felhúzta, fejével a vállamnak dőlt.

- Sajnálom Luci, - suttogta. – Megkért, hogy ne mondjam el, de nem tudom nézni, ahogy szenvedsz. Ne emészd magad.

- Nincs baj. – simítottam végig a haján.

Könnyeim önkéntelenül is útnak indultak, nem akartam, hogy lássa gyötrődésem, mégis jól esett a közelsége. Átöleltem, és a felkarját simogattam.

- Elment.

- Mi? – szipogtam.

- Emlékszel a pasasra, akiről mesélt a vacsorán?

- Igen. – Már hogyne emlékeznék…

- Vele ment.

- Mi? Mikor?

- Gondolom, miután elment innen. Bőröndökkel várta lenn egy autó, láttam, ahogy kifordulnak a sarkon.

- Miért nem…?

- Tudod jól, hogy nem tudott volna… Nem tudott volna elköszönni.

Ujjaival végig simított a kezemen, majd belecsókolt a tenyerembe.

- Nem értem…

Feljebb csúszott kicsit, és a hajamba túrt. Közel hajolt, letörölte a könnyeim, s szomorúan nézett rám.

- Visszajön. – suttogta a fülembe.

- Igen. – szorítottam magamhoz szorosan.

- Szeret téged.

- Tudom.

Percekig ölelt némán, majd belemart az ingembe.

- Velem alszol? – motyogta alig érthetően.

- Ha szeretnéd…

- Igen. – jött a hírtelen válasz. Még az előzőnél is szorosabban fogott, majd még ennyit suttogott. – Nagyon!

Árny

Hajnaltájban felriadtam, azt hiszem rosszat álmodtam, vagy nem is tudom, valami zaj... Nem esett jól, fáradt voltam, nyűgös, és csak aludtam volna tovább, hisz másnap tárgyalás, és a hátam közepére se… Megint zajt hallottam. Megriadtam, de úgy döntöttem, lemegyek, megnézem, honnan jön az.

Tökéletes alany lennék egy horror filmbe. Pontosan tudom a szabályt, miszerint, ha zajt hallasz, ne menj oda, ne nézd meg, mert akkor tuti kicsinálnak. Erre én? Megyek és megnézem. Nem baj úgy is kell néhány marha az ilyenekbe, mert vér nélkül nem lehet filmet eladni. Na mindegy, megint zagyválok itt. Nézzük, mi csörömpöl. Lehet mosómedve, vagy patkány. Kötve hiszem. A konyhából jön, így oda megyek. Még az illúzióját se keltem annak, hogy védekeznék. A filmekben ekkor emelnek fel egy kézhez közel eső tárgyat, hogy majd azzal jól fejbe kólintják a betörőt, vagy meg tudják védeni maguk. Én potenciális alany vagyok, nincs nálam semmi.

Fény hiányában csak árnyakat láttam, az alak az asztal mögött mozgolódott, leütötte az útjába eső tárgyakat. Ahha, szóval ez volt a zaj?. Nyugtáztam magamban. Az ajtófélfának támaszkodva megálltam, és Őt néztem.

- Gilbert! – szólítottam meg, pedig nem voltam biztos benne, hogy Ő az, mégis… éreztem.

Rám emelte a tekintetét. Fagyos és szürke volt, az éj sötétjében szinte szikrázott. Egyenesen rám nézett, kivillantotta a fogait és sziszegett. Olyan volt, mint egy dühös vadállat, akit sarokba szorítottak. Tekintetében félelemmel kevert erőszakosság áradt.

Nyugodt maradtam, és egyetlen lépést közelebb léptem.

- Jól van. – suttogtam. – Én vagyok az.

Még mindig fenyegetőn nézett rám, légvételei szaporák voltak, karmait felém villantotta, és koncentrált. Láttam a szemében, hogyha még egy lépést merek tenni, felszabdal, mint egy tűzifát.

Így maradtam.

- Semmi baj. Én vagyok. – még mindig suttogtam.

Nem mozdult, csak szuszogott. Oly erősen, hogy ide éreztem. Zihálása heves volt, tekintetében láttam a zavarodottságot. Lépnem kellett, vagy most, vagy soha. Felkészültem, a támadásra, tudtam jól, mit kockáztatok, mikor egy lépéssel ismét közelebb kerültem.

Tétovázott, szemeivel engem fürkészett, légvételei egyre erősödtek.

- Jól van. – emeltem fel a kezem.

Azt hiszem ez volt az a mozdulat, amit nem kellet volna. Dühödten támadt nekem, teljes erőmre szükségem volt, hogy ne essek hátra, szorosan rámartam a csuklójára, majd eltoltam magamtól. Tekintete égetett, sziszegett, és morgott.

Megfordítottam, és a falhoz nyomtam.

- Ssss. – nyugtatgattam, még mindig nyugodt hanggal. Éreztem, hogy a szívem a torkomban, hogy tüdőm harácsolja a levegőt, mégis próbáltam a lehető legnyugodtabban kezelni a helyzetet. Nem estem pánikba, nem hezitáltam, csak szorosan a csuklóját fogtam, és nem engedtem, bármennyire is erőlködött. Sarokba szorítottam, szemei szikráztak, szinte égetett a tekintete. Küzdött ellenem, de én nem hagytam magam. Még egy lépéssel közelebb álltam, hogy minden köztünk lévő űrt megszüntessek.

- Csak én vagyok. – susogtam közvetlen a fülébe. Haja ezüstje csiklandozta orrom. Arrébb toltam, teste forró volt, mintha láztól égett volna, az apró érintésbe beleborzongott. Vettem a játékot. Ha ez kell, hogy lenyugodjon, rajtam nem múlik. Orrom hegyével finoman cirógattam végig a nyakán egészen az állcsontjáig. Ott megálltam, majd magam se tudom miért, belecsókoltam a nyakába. Sós volt, mégis kellemes. Tüzes forróság lett úrrá rajtam, ő zihálva szuszogott, és mocorgott, én meg lezártam előle mindent. Lágy szóval sugdostam a fülébe. Elernyedt. Megszűnt a karja tolása. Hüvelyujjammal finoman cirógattam meg a bal tenyerét, és ismét borzongást kaptam. Fujtatott. Feljebb csúsztattam a kezem, és ujjai közé tettem sajátom. Rászorított, mégse fájt. Valami hihetetlen vágy lett úrrá rajtam, ismét érezni akartam az ízét a számban. Egy kicsivel feljebb csókoltam, mint azelőtt. Hagyta, nyakát felém nyújtotta, mintha engedélyt adna, a közeledésemnek. Apró csókokkal jutalmaztam, s ő már teljesen ellazult. Jobb kezét kihúzta a kezeim közül, és hátamra szorította. Végig simítottam ezüstjén, majd a vállára hajtottam a fejem.

- Jól van. – szusszantam, és ő szorosan ölelt.

Számban még mindig éreztem a sós eszenciáját bőrének, homlokom égette hője. Megmagyarázhatatlanul vágytam az érintésére, akartam őt, mint eddig még soha. Szívem zakatolt, a testem üvöltött utána. Nadrágom megfeszült. Csípőjéhez szorítottam alfelem, és vállába csókoltam. Ujjai még mindig az enyémmel kulcsolódtak össze háta megfeszült, a falnak dőlt. Ezüst tincsei közé dúrtam, s ő rámtámasztotta a fejét.

- Nyugi- motyogtam a semmibe, de biztos vagyok benne, hogy magamnak kellett ez a szó.

Felocsúdtam a mámorból, még mielőtt valami olyat tettem volna, amit megbánok. Zihálva húztam el magam róla, és lágy erőszakkal a szobája felé vittem. Nem ellenkezett, fogta a kezem. Tekintete ellágyult, az arcán lévő redők is kisimultak. Az ágyára fektettem, és én rá. Teljes súlyommal rajta nyugodtam. – Így jobb lesz. – szuszogtam a fülébe.

Éreztem, ahogy alábbhagy a zihálás, ahogy elernyednek a tagjai, szíve lágyabb ütembe ver, és lassan én magam is követtem. Már csak feküdtünk.

A szőke fürtök izzadságtól fénylettek, szemeit becsukta, tüdeje finoman emelkedett. Elaludt.

- Semmi baj. – nyugtattam meg jómagam. Végig cirógattam tenyerem élével az arcán, majd a kósza tincseket a füle mögé helyeztem. – Most már aludj. – tápászkodtam fel.

Az ajtóból még egy pillantást vetettem rá, majd becsuktam azt, magam mögött.

Nem volt kétséges, hova vezetett az utam. A zuhany alá. A jég hideg víz áztatta bőröm, szemembe folyt, hajammal játszott. A csempének támaszkodva fújtam ki magamból mindent. Kellett egy óra, míg teljesen kitisztultam.

- Jól van Lucius, nincs gond, csak egy apró hiba. Sose történt meg. Nem szabad. Főleg így nem. – mormogtam magamnak.

Miután megtörölköztem, és letöröltem a saját testem okozta párától a tükröt, megfésülködtem, inget vettem, és nyakkendőt. Fél perc múlva már a konyhába voltam, két pirítós és egy bögre tea társaságában elolvastam a reggeli újságot, majd a reggeli másik felét, gondosan Gil oldalához téve, elindultam dolgozni.