Az asztal közepén a kertemből származó vörös rózsák voltak takaros kis vázába rendezve. Nem is tudtam, hogy van ilyenem, és azt se, honnan szerezte. Törtsárga apró csipkés terítőt tett le, arra porcelán edénykészletet, és az asztal közepén ott gőzölgött valami, finom illatú.
- Yuki, hát te…
- Vártam egy jó darabig, majd úgy voltam vele, hogy jobb, ha teszek valamit, különben sose eszünk. – mosolygott. – Remélem nem gond, hogy egy picit előkészültem.
- Nem találok szavakat. – döbbentem le.
- Mi van benne? – bökött Gil a kék fedős edénykére.
- Hát, improvizáltam. Abból főztem, ami itthon volt.
- Akkor kő leves? – vigyorgott, miközben Yuki vállára tette a kezét.
- Nem. – lökdöste arrébb a szőkét. – Volt itthon tészta meg fűszerek, egyik sem romlandó, így kockáztattam.
- Huhha, és mi az eredmény?
- Fűszeres tészta. – vihogott.
- Aztaa, micsoda elme. – böködte oldalba a szakáccsá avanzsált vendégünk.
Én távolról szemléltem, ahogy ezek ketten elcivódnak. Jó látni, hogy már nem egymás torkára ugranak, hanem képesek egymással jól elleni. Bár azért néha érzek némi szarkazmust. De mindkettő bírja.
Leültem az asztalhoz, és finoman közöltem, hogy akkor, mi lenne, ha ennénk. Yuki a csomagjainkhoz viharzott, majd előhalászta a borokat, és az asztalra tette, majd karon fogta a szőkét, és kipakolták a bevásárló szatyrok tartalmát.
Mire észbe kaptam, már a második üveg bor tartalma is eltűnt. Yuki önfeledten mesélte, a meztelen fürdőzésünk, hogy ő bizony rá tudott ilyenekre venni, én pedig lassan fültől fülig vörös lettem. Nem törődtek nagyon velem, vihorásztak, és Gil nagyokat kacagott a különböző történeteinken, mikor kiszöktünk éjjel és gatya nélkül beugrottunk a vízbe, majd Yuki ellopta a nadrágom, én meg úgy üldöztem, hogy adja vissza. Remekül szórakoztak. Én meg az asztal alá süllyedtem.
Aztán témát váltottak, Gil észrevehette, hogy lassan nem látszom ki az asztal alól, így megkérdezte, milyen volt a nyaralás. Nagyot sóhajtottam, de aztán, azt is megbántam. Yuki olyan őszintén és nyíltan mesélt arról a pasasról, és arról, menyire megfogta, és hogy igazán vonzódik, hogy lestem. Tudom, hogy merőben őszinte, és azt is, miképp hat rá az alkohol, de nem tudtam, lakótársam, miképp fogadja majd a tényt, hogy ő pasikhoz is vonzódik, és még jobban rettegtem attól, hogy kicsúszik a száján, hogy mi, milyen viszonyban is voltunk hosszú évekig. Finoman rúgtam bokán drága exem, és igyekeztem minél csúnyábban nézni rá, azt hiszem, fogta az üzenetem. Viszont a szőkém, már reagált. Közölte, ő bizony nagyon nem csípi a homárokat, de addig, amíg őhozzá egy újjal nem nyúlnak és nem nyilvánosan falják egymást, addig ő bizony nem foglalkozik ezzel. Hogy a magán szférában éppen kivel fekszenek össze, az, az ő dolguk. Meglepődtem a nyíltságán, és azon is, hogy Yuki finoman közölte, ne aggódjon, nem az esete, és ezen kellemesen elvihorásztak. Mintha mise történt volna, beszéltek tovább, de engem nem hagyott ez nyugodni. Az este további részében, nemigen szóltam hozzá az eseményekhez, de ők jól elvoltak.
Mivel én voltam, az egyedüli, aki nem ivott alkoholt, így természetes volt, hogy Yukit én viszem haza, és nem hagyom, hogy ilyen állapotban egyedül menjen el. Jóval múlt három, mikor elindultunk, az úton nem szóltam hozzá, ő pedig elbóbiskolt mellettem. Felkísértem a szobájáig, majd egy búcsú ölelés kíséretében, magára hagytam. Kifelé bezártam az ajtót, majd bedobtam a kulcsát a levélládán.
Gilbert megvárt. Még mindig a konyhában volt, igyekezet némi rendet tenni, de nem nagy sikerrel, a lába nem arra vitte, amerre a feje szerette volna, így felhagyott a kísérletezéssel, mielőtt bármit is eltörne. Nem vette észre, mikor megjöttem. Kivettem a kezéből a tányérokat, és a saját biztonsága érdekében, leültettem. Nem ellenkezett. Onnan nézte, ahogy én eltakarítom a maradékokat, kidobom a szemetet, és bepakolom a mosogató gépbe a tányérokat. Mikor mindennel készen voltam, karon fogtam, és elindultam vele a szobája felé. Leültettem az ágyra, és feltettem számára az este legkomolyabb kérdését.
- Képes leszel egyedül átöltözni?
Kinevetett, pedig nem poénból kérdeztem, hiszen nem tudtam beazonosítani az állapotát. Nem volt tiszta a feje, és nem akartam, hogy bántódása essék.
- Jól van. – álltam fel. – akkor azt hiszem, innen boldogulsz. Jó éjszakát. – és elindultam kifelé.
Megfogta a karom és visszahúzott.
- Nem maradsz? – suttogott.
- Azt hittem megoldod, akkor segítsek?
- Nem kell. – csóválta a fejét.
- Akkor?
- Csak maradj.
- Jó. – ültem le az ágy szélére. – Jól érezted magad?
- Igen. Szuper volt. Jó fej ez a srác.
- Igen, tényleg jófej. Örülök, hogy így összebarátkoztatok.
- Én is. – nézett félre. – mi van köztetek? – olyan halkan kérdezte, hogy alig értettem.
- Hogy érted?
- Csak mond el.
- Ő a barátom, a legjobb barátom, de már mondtam.
- Ennyi?
- Igen. – csuklott el a hangom, és nagyot nyeltem.
- Szereted?
Meghökkentem, és egy jó ideig csendbe maradtam.
- Lucius!
- Igen.
- Értem. És Te is?
- Mi?
- Olyan vagy?
- Ezt nem mondanám így.
- Akkor? – nézett rám komolyan.
- Rendben. – suttogtam. – Elmondom.
Egyenesen rám nézett, és tudtam, hogy koncentrál. Tényleg érdekelte, így belekezdtem.
- Emlékszem a napra, mikor újra láttam Őt. Sose feledem. Örökké bennem marad. Az utcán ült, némi papír volt alatta. Koszos volt, kócos, és olyan vékony, hogy féltem, elfújja a szél. Szemei megfakultak, eltűnt a csillogás, mégis… megismertem, biztos voltam benne, hogy Ő az. Előtte némi újságpapír, apró pénz hevert rajta. Sebek borították. Megálltam előtte, s Ő rámnézett. Nem ismert meg, közölte, hogy ha nem adok pénzt, akkor takarodjak a bánatba, mert zavarom a nyugalmát. Elmentem. Nem tudtam, mit tehetnék, hogy segíthetnék. Nem voltam biztos abban, hogy Ő az, de valahol benn… Odabent tudtam. Hetek teltek el, és minden nap, mikor arra jártam, letettem neki valamit. Sose kapott pénzt, mert tudtam jól, abból drogokra vagy alkoholra költene. Így meleg takarót kapott, vagy ételt. Nem szólt hozzám, csak elhajtott, miután odaadtam, amit hoztam. Éjjelente rágódtam, nem tudtam aludni, majd egy napon, nem volt ott. Egy másik fickó ült a helyén, és miután letettem az ételt, megkérdeztem, hol van az, aki itt szokott lenni. A férfi kedvesen mosolygott rám, és közölte, hogy bevitték a sittre, mert lefülelték, hogy lopott. Megköszöntem, és bementem az őrsre. A rendőr, akivel beszédbe elegyedtem, elég készséges volt, miután a zsebébe csúsztattam némi pénzt. Közölte, hogy a srác sűrű vendégük, télen azért lop, hogy pár napot melegbe lehessen, és adjanak neki enni. Elmondta, hogy lelenc a srác, és hogy mind ilyen. Sose változnak. Másnap elmentem érte, és kiváltottam Őt. Nem köszönte meg. Amint kiléptünk a kapun, közölte, hogy kösz, és magamra hagyott.
- Nem szép tőle.
- Igazad van. De tudtam, hogy megtört, hogy Ő már nem az a kisgyerek, akit ismertem, és azt is, hogy fogalma sincs, ki vagyok.
- Attól még, nem kellett volna így viselkednie.
- Mindegy is. – szusszantam- akkor már a cégem, igencsak jól működött, és sok emberrel voltam jó viszonyba, így egy orvos barátomnál elintéztem, hogy vigyék el magukkal, és kerüljön elvonóra. Nem volt nap, hogy ne látogassam meg, majd ahogy telt az idő, ő egyre tisztább lett. Elkezdtünk beszélgetni, és mire kiengedték, majdnem olyan volt, mint akkor. Bár a szeme, még mindig szomorú volt. Megkértem, hogy költözzön hozzám, addig, még egyenesbe nem kerül. Felvettem a cégemhez, mint postázó munkatárs. Szépen lassan, kinyílt nekem, és ismét úgy voltunk, mint két jó barát. Mesélt az édesanyja haláláról, és arról, hogy ő ezt nem tudta feldolgozni, és emiatt indult lefelé a leejtőn, hogy miket élt meg, és lassan azon kaptam magam, hogy szeretem őt. Nem mint barát. Ez több volt. Szerettem a lelkét, és mindenét. Újra csillogott a szeme, tele lett energiával, s mikor már a második évet laktunk együtt, hivatalosan is összejöttünk. Előtte soha egyikünknek sem volt efféle kapcsolata. Ez így alakult. Aztán, megismerte Yumit, és láttam rajta, hogy szerelmes, hogy oda van azért a lányért. És bevallom, nekem is színpatikus volt. Mosolygós, aranyos. Így minden szó nélkül megszűnt a kapcsolatunk, és Ő udvarolni kezdett. Elköltözött tőlem, és egy évvel később én voltam a legboldogabb, mikor közölték, eljegyezték egymást.
- Miért kell neked mindenkit megmenteni?
- Hogy érted?
- Hát, engem is… Pedig sose ismertél.
- Nem hagyhattalak magadra.
- Nem értelek Lucius. Te nem vagy szuperhős. Néha magaddal is törődhetnél, nem csak mással.
- Nekem ez nem teher.
- Nem az, de a saját boldogságodat nyomod mások miatt háttérbe.
- Nekem megfelel így.
- Ne mond ezt. – karolt át. – Megérdemled a boldogságot.
- Nincs gond, nekem jó így.
- Megmondod, mit szeretnél igazán?
- Családot.
- Gyerek, meg ilyenek?
- Olyasmi.
- Van egy csinos unokanővérem. – kacagott.
- Most megfelel ez így. Tényleg. – és nem hazudtam.
- Szereted még?
- Kicsodát?
- Yukit. – suttogta a fülembe.
- Igen, de már csak, mint barát.
- Biztos?
- Igen. Elengedtem. – mondtam ki életembe először hangosan. És igaz volt. Akkor is ott, Gil karjai közt igazán és őszintén elengedtem Őt. Nem fájt, inkább csak valami megmagyarázhatatlan pezsgést éreztem legbelül. Furcsa gyomorgörcsöt, és afféle megmagyarázhatatlan érzést. A szívem hevesen vert, és miközben igyekeztem nem olyat tenni, amivel ártok, már az ajkai felé indultam.
- Mond. –szakította meg a közeledésem, és egyúttal kitisztította a fejem.
- Igen?
- Megköszönte már?
- Micsodát?
- Megköszönte már, valaha, valaki is, azt a sok jót, amit tettél?
Nem válaszoltam, csak nyeltem egyet, s némaságomban benne volt a kimondatlan válasz.
Finoman ölelt magához, és csak suttogott.
- Akkor majd én, megteszem mindenki helyett.
KÖSZÖNÖM!
