Már napok óta nagy vihar tombol odakint. A szomorúság ellepi az egész várost, a szél erősen fújja az ágakat, a levelek lassan megadják magukat és elveszítik, az utolsó kapaszkodó erejüket s lehullnak a földre megsárgulva, megtépázva. Az éjszaka fagyos szeleket hozott és a vihar egyre erősebben tombol az ódon erdő közelében lévő kisvárosban. A város csendes, és nyugodt. Minden ablak sötét, reteszek vannak felszerelve, hogy védjék a bentlakókat a külső zajoktól és a fagyos széltől. Az egyik házban keserves nyöszörgés bontja meg a csend fátyolát. Az ifjú csapzott haja árulkodik magas lázáról. Álmában motyog kivehetetlen mondatokat, közben forgolódik kínkeservesen. Nem hallja senki a nyöszörgést, a lakás üres. Hirtelen elállt az eső.
A hold halvány sugarai pajkos játékba kezdtek az ablakkal. Megtörő fényük buta táncot jártak a falon. A szobában némaság és sötétség honolt. Az ágyon gubbasztó fiú keserű magánnyal és gyűlölettel csapzott arcába belefájdultak a falak.
Már hosszú hetek teltek némasággal, és sötétséggel, minden éjjel megszenvedte ezt a harcot. A szőke tincsek ezüstté váltak, a finom ujjak karmokat növesztenek, és a lágy, finomívű arc mogorvává és félelmetessé válik. A szemek vöröses izzása félelmet keltenek a sötétben. A testében harcok dúlnak, miközben ember és démon küzd legbelül.
A bejárati ajtó halkan csukódott, csendes léptek kopogása hallatszott. Fáradt pillantásokkal kémlelem az órát, jóval elmúlt 12. Ismét egy fárasztó nap telt el, és semmi vágyam nincs, csak egy forró zuhany után elnyúlni az ágyon. Azt hiszem, Ő már rég az igazak álmát alussza, az utóbbi hetekben valahogy mindig elkerültük egymást. Mikor mentem, még aludt, és fordítva. Ma mégis úgy döntöttem, bekopogok az ajtón, hátha ébren találom.
A halk kopogásra nem jött felelet. Csendes nyikorgással nyílt ki az ajtó, s mikor a sötétben előrébb lépek, dühös kiáltás fogad.
–Ne. Maradj ott, ne gyere közelebb.
Riadtan fékezem meg a lábaim, és csendesen szólok.
- Mi a baj, történt valami??
- Semmi, menj innen!!!. Nem kértem, hogy begyere! –Hangzott a dühtől hangos válasz.
Megrémített a fiú dacossága és hirtelen dühe. Eddig se volt valami rózsás a viszonyunk, eddig is éreztem a haragot minden egyes szóban, és válaszokat nem találtam rá, de most nem hagyom annyiban a dolgot. Közelebb lépek az ágyhoz.
- Azt mondtam, hogy takarodj! –Szisszent fel a keserű hang.
- Mi történt Gil? Beszéljük meg.
- Semmi. Gyűlöllek, menj innen, Tünés! –Kiabált torka szakadttából, miközben a hangja fájdalmasan eltorzult.
- Nem megyek el, míg el nem mondod, mi történt. –lépek még közelebb az ágyon gubbasztó fiúhoz.
- Tűnj innen- szisszent fel, miközben a kézfejembe mart. –fájdalmasan kaptam el azt, majd döbbenten néztem a kezemen végighúzódó karmolásokat. Forró vérem lassan elindult a vájatok nyomán. Véres forróságban lüktetett kézfejem. Tétován bámultam a sebet, majd az ágyon ülő árnyat fürkésztem. – Mi történt? –Kérdeztem szelíden.
- Én –csuklott el a hangja- mondtam, hogy menj innen, most nézd meg mit tettem. Nem, Én ezt nem tudom elviselni. Romlott vagyok és ocsmány. Miért? Nem értem, Gyűlöllek!
- Ne mond ezt. –Suttogtam, miközben leültem az ágy végébe. A mellettem gubbasztó alakból csak a körvonalakat láttam, a sötét eltakarta szemem elől a képet. Finoman nyújtottam felé a kezem, s csitítgatva simítottam végig a torz arcon. – Nem vagy sem romlott, sem ocsmány. Ne beszélj butaságokat.
A fiú könnyei sósan martak a frissen sebzett húsba, mégse húztam el a kezem. Közelebb ültem és csendesen magamhoz öleltem Őt.
- Nem vagy szörnyeteg – motyogtam az ezüst fürtök közé. –El kell mesélnem valamit. –A karjaimban tiltakozó fiú lassan feladta a harcot, s elengedte görcsös testét. Finoman beletúrta arcát a vállamba s megadóan hallgatta a fojtatást.
- Azon a napon, mikor megtaláltalak a hóban. Te már régen halott voltál. Ott feküdtél és én, nem tudtalak otthagyni. Nem hagyhattam, hogy ilyen fiatalon elmenj, dacoltam a szabályokkal, dacoltam a halállal. Akartam, hogy élj, és cserébe bármit felajánlottam volna. Nem tudom miért, megmagyarázni sem megy, mert a mai napig nincs válasz. Éreztem, hogy nem lehet vége. Esélyt kaptál, és én cserébe fizettem, az életedért életet adtam. Nem, nem másét, a sajátomat. A fénylények társadalmában szabályok vannak, mi nem menthetünk meg halandókat, nem játszhatjuk ki a rendet. Egyetlen kivétel van csupán, ha hajlandóak vagyunk lemondani, saját életünkről.
- Nem értelek. –Suttogott csendesen, miközben a könnyeivel küszködött.
- Én valaha az égi lények közt éltem, én voltam a legnagyobb mindközül. A fénylények legidősebb tagja voltam, akit az Égi, a legkedvesebbnek látott. Mikoron a Földön életet lehelt, és megteremtette az embereket, rám bízta őket, hogy vigyázzak rájuk. Az ember mindent megkapott, amire szüksége volt, egyedül a tudást nem. Nem értettem, és bármennyire is próbáltam megérteni, nem tudtam, hogy miért nem tudhat az ember, ezért megszegtem a szabályt, és tudást adtam nekik. Az égi birodalom hirtelen haragra gerjedt s bűnömért elvette a hatalmam, letépte szárnyaim, és letaszított. A pokol legmélyebb bugyraiban éltem hosszú évezredeken át, de egy napon, megkaptam a szabadulás pecsétjét, és újjászülettem halandóként. Itt éltem, sosem gondoltam, hogy a kötelék így is létezik, egészen addig a napig amíg...
- Az életed adtad az enyémért?
- Olyasmi.
- De hát itt ülsz mellettem.
- Így van, - bólogattam a sötétbe. –Téged nem emberi lény ölt meg, és nem is emberi lény mentett meg. Életet adtam érted. Valamilyen szinten egyek lettünk.
- Ezért, lettem ezzé, ami vagyok?
- Igen, ez, ez egy lehetőség, nevezhetnénk adottságnak is. Meg kell tanulnod ezzel élni. Te vagy az, aki eldönti, mire használod az erőt, aminek a birtokában vagy. Én csak segíthetlek, és támogatni tudlak.
- És Te, veled mi van? –motyogta még mindig a vállamnak gödrébe.
- Én maradtam, aki voltam. Halandó ember, aki valaha angyal volt. Hogy meddig leszek melletted? Azt nem én döntöm el.
- Én nem tudtam, hogy…- mentegetőzött- én nem, eszembe se jutott, hogy ilyen árat..
- Semmi baj, el akartam mondani, de nem volt rá lehetőség.
- Sajnálom. –szuszogta a sötétbe, miközben finom csókot lehelt a vérző kezemre. Én gyűlöltelek, gyűlöltem a világot és mindent, ami körülöttem volt. Nem tudtam, nem tudtattam...
- Nem tesz semmit. A sebek begyógyulnak.
- De a nyomuk egy életre ott maradnak. –Könnyezett bele a mellkasomba.
- Ebben igazad van. –simítottam végig az ezüst tincseken. – Aludj, pihend ki magad, holnapra minden rendeződik, aztán meglátjuk, merre tovább. – Finoman felálltam, s elindultam ki a szobából. – Jó éjszakát Gilbert.
- Várj –Suttogta csendesen, miközben karom után nyúlt. – Maradj itt, kérlek.
- Ahogy szeretnéd –mosolyogtam szelíden, miközben az ágy végébe ültem. Finoman ölembe engedtem a fejét. Lágyan simítottam végig az ezüstös fürtökön, finoman a hegyes füle mögé egyengettem, majd kedves mosollyal néztem, ahogy lassan álomba szenderül. Vonásai letisztulnak, haja szőkébe vált és kezei finomsága is visszatér. Egyetlen dolog maradt változatlan: a köztük lévő kötelék, és a pecsét, mely magában hordja a lelküket.
- Jó éjszakát Gilbert. –simítottam végig a vállán, majd magam is álomra hajtottam fejem.
